A Magyar Szín-Játékos Szövetség évről évre összehívja az amatőr előadások krémjét, hogy kiválassza közülük az évad legjobb előadását, amit Paál István Diplomával jutalmaz. Nem mellékesen a fővárosiak számára is elérhetővé teszi ezeket a produkciókat. Idén a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium tavaly készült előadása, az Állítsátok meg Arturo Uit! nyerte el a legjobbak legjobbja címet. Nem csak azért nem poéngyilkosság ez, mert a hír már megjelent, hanem elsősorban azért, mert nem ez a poén. Nem egy poén a poén. Na, ez a poéngyilkosság.
Mert a poén az, hogy jön egy Teleszterion Színházi Műhely nevű társulat Pápáról, és mézes faggyúillatban, erős jelenléttel, bábokkal és kiváló dramaturgiai érzékkel meghúzva bemutatja Euripidész Médeiáját. Arról nem is beszélve, hogy az mekkora élc, amilyen fénytörésbe az idegenből érkezett, saját gyermekeinek megöléséig eljutó asszony és a hazai helyzetére büszke, hűtlen férfi története kerül éppen most, amikor szögesdrótokkal és törvényekkel védjük magunkat a nem-magyar külvilágtól.
Az pedig önmagában egy csattanó, hogy a felvidéki Fülekről érkezik egy iskolai (Zsibongó Kisszínpad) előadás, amelyikben palóc tájszólásban poénkodják szét Arany János A walesi bárdok című balladáját. Partnerem, aki nagy fanja, előtte azt mondta, hogy mindegy, hogyan csinálják, de ha elhangzik a vers, akkor az neki már jó lesz. Ezzel szemben nemhogy nem hangzott el a teljes mű, de még saját szövegeket is írtak bele. És mégis rendben volt – és még a lúdbőrzés is megérkezett a végén.
A dunaszerdahelyi (Fókusz Diákszínpad) középiskolások előadása Ki a macska? címmel élcnek, meglehet, súlyos és nyomasztó. És noha az öt drámai lánytörténetből összeálló produkcióval kapcsolatban felvethetők olyan kérdések, amelyek a szöveg helyenkénti közhelyszerűségére vagy a sötét tónust feloldó és egyben tovább sötétítő ellenpontok hiányára kérdeznek rá, mégis, a komor hangvételű előadás frappáns végszava volt a fesztivál első napjának.
Az minden további nélkül hűha-élmény, amikor vagy másfél tucatnyi kisiskolást látunk játékkal megtölteni egy olyan színpadot (Mu Színház), amit többek között a magyar kortárs tánc avantgárdja szokott. Arról nem is szólva, amikor ezek a gyerekek Dávid és Góliát történetét adják elő PET palackokból készült filiszteusokkal és fából faragott zsidókkal (Mustármag Bábcsoport Kisgéresről), akik a végén csúzlivá állnak össze. Ha nem is volt ekkora favicc, de a Sirokról érkezett Bendegúzok is többször mosolyra fakasztották a publikumot, amikor a nagyrészt cigány gyerekek felszabadult játékkal és saját beszólásokkal játszották el a buta vőlegény meséjét. Az sem volt kis hoppá, amikor a budapesti Vajk-játszók A Hold fia című előadásukban lehívtak minket maguk mellé a játékukhoz, és minden komolykodástól mentes komolysággal alkották meg az el nem fogadás ördögkörét a kerék feltalálásának történetén keresztül.
A száztizenöt éves bajánsenyei színjátszást a Kerkabarka Színjátszókör képviselte, akik egy olyan francia bohózattal érkeztek a megmutatkozásra és megmérettetésre, amit éppen száztizenöt éve mutattak be Bajánsenyén. Poénnak ez sem utolsó, de – már csak a műfaj miatt is – nem ez volt az egyetlen az előadásban. Ahogy ezt Zalán Tibor író, dramaturg, a zsűri egyik tagjaként megfogalmazta: jó ritmus- és arányérzék, amitől az előadás éppen az, ami – egy kiváló bohózat. És ezekben a jelzőkben nyoma sincsen bármiféle „ahhoz képestnek”. Jó és kész.
A második nap csattanója a győri 4BT Társulat Alles gut! című előadása volt, amelyben – akármennyire is szappanoperaszerűen álltak össze a különféle terheltségek, és a történet sem volt mentes a sablonoktól - nem mindennapi aberráltságokat tudtak számunkra mindennapivá tenni. Ami nem azt jelenti, hogy kedvet ébresztettek a testvérszerelemre, a gyújtogatásra és a szülőgyilkosságra, de mindvégig feszes, pontos játékkal és a játéktérbe való bevonásunkkal megmutatták, hogy mindehhez nem kell földönkívülinek lenni.
Kissé lassúdad indult, de aztán annál nagyobbat szólt másnap a vörösmartysok győztes előadása. Saját zenével, átgondolt és izgalmas terekkel, kitűnő alakításokkal állítottak színpadra egy olyan darabot, amelynek az aktualitása érezhetően fokozódott az utóbbi években. Ahogy Papp Dániel rendező-tanár elmondta, nem is maga a produktum az, ami a legfontosabb ebben az előadásban, hanem az a próbafolyamat, amelynek során utolsó évesként minden diák kipróbálhatta magát elnyomóként és elnyomottként egyaránt. Ha nagyon akarnánk poénkodni, azt is mondhatnánk: hátha ők lesznek azok, akik megállítják Arturó Uit. De legalábbis tudják, hogyan néz ki.
A Cohen fivérek egyik filmje inspirálta az inárcsi KB35 társulat előadását, amelyet improvizációkból építettek fel, és amely a fesztivál utolsó produkciója lett. Ahogy Szűcs Katalin kritikus, a zsűri egy másik tagja megfogalmazta, olyan természetességgel hozzák létre magukból a különféle kisember karaktereket, hogy nem véletlenül mondta azt Regős János, a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke, a zsűri harmadik tagja, hogy mintha saját létezésmódjaikat állítanák színpadra ezekben a szerepekben. Akár így, akár úgy, az ilyen színházra szokás azt mondani, hogy igényesen szórakoztató színház. Már ha szokás ilyesmit mondani.
És ha már zsűri, Formanek Csaba rendező moderálása mellett az ítészek közvetlenül utána minden egyes előadásról elmondták a véleményüket az alkotóknak. És ami már több mint poén: tették ezt úgy, hogy közben meg-megébresztgették Csipkerózsika-álmából az ’építő kritika’ kifejezés eredeti értelmét. Amihez persze szükség volt olyan alkotókra is, akik már eleve nem ’háttérszándákkal történő, rosszindulatú támadás’-ként dekódolják a szót. Mint a zsűri tagjai elmondták, nagyon nehéz volt a dolguk, amikor végül dönteni kellett, és komoly viták után, többségi döntésként született meg a végeredmény.
Hogy ki miért csinálja mindezt? A fülekiek azért, hogy lelkeket formáljanak és közösséget építsenek, és azért „rajzoltak bajuszt” A walesi bárdoknak, hogy a gyerekek legalább elmélyedjenek ebben a balladában, amit különben nem tudnának megtenni. A vörösmartysok a színházzal való nevelődés miatt, mások saját maguk és mások szórakoztatása végett, és vannak olyanok is, akik reflektálni akarnak az őket körülvevő világra. Talán a legemberibb okot a bajánsenyeiek vallották meg, akik a játék puszta örömén túl, kifejezetten ezt az előadásukat az úri ruha és a kastélyban való játék élményéért szeretik.
Ahogy idegen nyelv vizsgán sem az igazat kell mondani, hanem azt, amit tudunk, az egyik beszélgetésen elhangzott, hogy az amatőr színjátszás lényege az, hogy csak annyit kell csinálni, amennyit meg tudunk csinálni. Ez talán nem is kizárólag az amatőr színházra vonatkozhat.
Formanek Csaba mondta azt, hogy a Paál István Diploma az egész amatőrszínházi közeg díja. A díjat átadták – és azt mind a győztes, mind a közeg maximálisan megérdemli.
