7óra7

Visszatánc
7óra7: (6/10)
Közösség: (6/10)

Visszatánc

Békés Pál: Össztánc / Vígszínház

2015. 10. 07. | B. Kiss Csaba

Kérdés, hogy az ősbemutató szellemének felidézése elég-e ahhoz, hogy valami soha nem látottat tárjon nem csak a régit nem látók, hanem az azt látók szeme elé is.

Az Össztánc eredeti változata 1994 és 2009 között, magyarán tizenöt évig futott a Vígszínház műsorán, és most hat év után vették újra elő, természetesen néhány kivételtől eltekintve más szereposztásban. Az is nyilvánvaló, hogy teljesen másképpen viszonyul a mostani előadáshoz az, aki a régit még a bemutató idején látta, máshogy, aki már egy évtizeddel később; máshogy, aki annak idején tízszer is megnézte, és máshogy, aki egyszer sem látta. Én az utóbbi kategóriát erősítem, ennek ellenére még Össztánc-újszülöttként is nehéz volt új előadásként tekintenem rá, már csak a főnixmadárszerű újjászületését beharangozó hírverés miatt is. De nem csak amiatt. ossztanc_9.jpgFotó: Toldy Miklós

Nem ez az első előadás, amit a Vígszínház elővesz, leporol és újra bemutat a régi repertoárból, elég ha csak a néhány hete futó Jó estét nyár, jó estét szerelemre gondolunk, vagy éppen a két éve bemutatott Popfesztivál 40-re. Ezek az előadások azonban már bibliai, 40 éves távolságra vannak az eredetitől, amelyet az utóbbi direktben tárgyává is tesz, és szinte múzeumi tárlót épít köré. Újat nem is tud hozzáadni. Az Össztánc esetén egy kissé más a helyzet: itt csak egy szűk emberöltőről van szó, ráadásul az eredeti csak néhány éve került le a műsorról. Ezért reflexió nincs, csak a köntöst csinosítják ki egy kicsit, és lám, máris kész az újnak tálalt előadás.

Kérdés, hogy az ősbemutató szellemének felidézése elég-e ahhoz, hogy valami soha nem látottat tárjon nem csak a régit nem látók, hanem az azt látók szeme elé is. Egyáltalán, az új néző számára tud-e nem csak fizikailag, hanem művészileg is valami újat adni? Nem pusztán nosztalgikus öntömjénezéssel, színháznak álcázott múzeummal van dolgunk? Egy színházi előadás idővel óhatatlanul elhal, még ha tovább is játsszák, s ezt újszülöttként is érzi az ember. Jó példa erre a Vígszínház testvérszínházában, a Pesti Színházban futó Játszd újra, Sam!, ahol Kern András folytat nemes, ámde reménytelen küzdelmet a rá telepedett patinával. Hasonló, bár jóval reménytelibb küzdelmet érzékelhet az ember az Össztánc esetében is. Ne kerteljünk, az újrázás oka végeredményben mégiscsak az volt, hogy ez biztos siker. Biztos siker, hiszen a keserédes múltidézéssel nem nagyon lehet tévedni. A nézők nagy része számára kettős nosztalgiáról van szó: nosztalgia az eredeti előadással és nosztalgia az előadásban felvonultatott korokkal kapcsolatban. Ami az idősebbeknek emlékkönyv, gyerekeiknek és unokáiknak már történelmi képeskönyv, szép színes ábrákkal, és ki ne szeretné a történelmi képeskönyveket?

ossztanc_kola.jpgFotó: Gordon Eszter

Az Össztánc alapkoncepciója: a 20. századi magyar történelmet táncban és zenében elmesélni. Hasonló kísérleteknél mindig ugyanabba a dilemmába botlunk: ha túlságosan elvontra sikerül a megvalósítás, ha az elbeszélt történet és az elbeszélő forma között nagyon áttételes a viszony, akkor a néző talán nem fogja érteni, miről is van szó. Ha viszont a megvalósítás túl konkrét, vagyis a lehető legkézenfekvőbb eszközöket alkalmazzuk a történet elmondására, nem sok gondolkodni- és értelmeznivaló marad. Az Össztánc egyértelműen az utóbbi irányba tart. Felvonulnak egy-egy korszak jellegzetes figurái, öltözetei, zenéi és divatos táncai: minimális történelemtudással majdnem minden egyértelműen dekódolható. Színpadi mozgással gyakran stilizálunk történéseket, és ennek a fajta stilizációnak már vannak bevett, unalomig ismert formái: az előadásban majdnem mindig ezekkel találkozunk. A sárga csillagot viselő zsidók hátrafelé kisasszéznak a színről: igen, ez érthető, világos, ezt százból kilencvenkilenc koreográfus így oldaná meg, a tetejében a végén még egy stilizált elgázosítást is látunk, hogy még egyértelműbb legyen.

A közhelyek széles tárházából is kapunk ízelítőt: a titkos, szocialista házibuliban naná, hogy a Coca-Cola kerül elő, amit mindenki isteni jelenést megillető ámulattal fogad. Igaz, a jelenet humoros: az isteni nektárt csak cseppenként lehet adagolni a földi halandóknak, leszámítva az eszméletét vesztett öreg manust, aki már kiskanállal kapja a minden bajra gyógyulást hozó italt. Igaz, nem mindig bántóak a közhelyek, sőt, az első és az utolsó jelenetben direkt a legközhelyesebb figurák jelennek meg a színen, ami nagyszerű lehetőséget ad a színészeknek, hogy jellemkomikusi tehetségüket megcsillogtassák. Vagy említhetnénk a Borbiczki Ferenc és Fesztbaum Béla által játszott két kommunista katonatiszt táncát: ilyet is láttunk már nem egyszer, de a két színész olyan jól adja elő a férfikeringőt, hogy ez egyáltalán nem számít.

ossztanc_4.jpgEszenyi Enikő, Orosz Ákos, ifj. Medveczky Balázs  (fotó: Toldy Miklós)

És vannak nagy pillanatok is, méghozzá ott, ahol a felépített, stilizált szerkezetbe finoman becsorog valami emberi. Ilyen emberi pillanatot rejt az idős pár tánca az első felvonás első felében. Vagy amikor a féllábú magyar baka hazatér a frontról, és fél lábával táncba kezd édesanyjával. Vagy mikor a szovjet katona megkívánja a bakára ráaggatott szép bundát, és véget vet a táncnak, felsorakoztat néhány férfit, és elviszi őket málenkij robotra. Kár, hogy ezekből az életszagú momentumokból olyan kevés akad.

Nagyszínházi produkcióként jól működik az előadás. Jánoskúti Márta jelmez-, Khell Csörsz díszlettervező, a zenéket összeállító Jeney Erzsébet, a koreográfus Imre Zoltán és persze Marton László rendező mind profi munkát végeztek. 21 évvel ezelőtt. Ami jelen idejű, az a színészi játék és a színpadi tánc. A Bodor Johanna által betanított táncokat a színészek, annak ellenére, hogy nem profi táncosok, nagyon jól adják elő. Igaz, nem bonyolult táncmozdulatokról van szó, viszont egy-egy személyiséget kell általuk megjeleníteni, és ez a színészek többségének elég jól sikerül. Hogy csak hármat említsek: Eszenyi Enikő minden szerepében a legjobb formáját hozza, különösen az első jelenet csetlő-botló nőcskéjében alakít nagyot. Fesztbaum Bélának elég csak megjelennie, hogy máris komikus hatást keltsen, legyen tétova kisember, cigányprímás vagy kommunista katonatiszt. Orosz Ákos ugyanolyan jó az ideges fiatalember szerepében, mint kisnyilasként és szovjet katonaként.

ossztanc_vig.jpgFotó: Gordon Eszter

Az Össztánc annak idején társulat-összekovácsoló előadásnak is született, amikor 1994-ben a Vígszínház újra megnyitotta kapuit, s az új változatot is így harangozták be, miután idén jelentős személyi változások történtek a színházban. Jelenthetjük, az összekovácsolódás jó úton halad, itt legalábbis teljes volt az összhang, habár a régebbi tagok azért jelentős többségben voltak az újakkal (Bach Kata, Csapó Attila, Orosz Ákos) szemben.

Nem kell nagy jóstehetség hozzá: az Össztánc újra sikeres lesz. És nem kell félnünk: a Vígszínháznak mindig lesznek teljesen új produkciói, hogy legyen majd mit újra elővenni.

(2015. szeptember 26.)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr577870118

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.