Sipos Balázsnak az egyetemen a „jólfésült, művelt, szelíd fiú” szerepköre jutott, és a társadalmilag felelősségvállaló színházcsinálást preferálja.

Elsősorban azok a drámák érdeklik, amiket a Színműn már nem tanítanak, a színészeket pedig előszeretettel készteti gondolkodásra. Sorozatunkban az idén 150 esztendős Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben a tanévben végzőket, Székely Gábor és Bodó Viktor színházrendező osztályának tagjait mutatjuk be.

Nemrég hirdették ki a III. TITÁNium Tehetségkutató Platform által jövőre támogatott előadásokat. Köztük van a Bodor Ádám regényéből készülő Sinistra körzet is, amit te rendezel. Hogy kell elképzelni ezt a projektet?

A próbafolyamat célja, hogy a regény szürreális történetében megjelenő hatalmi viszonyokat feltérképezzük. A szövegben mozgatott homályos körvonalú, egyszerre nagyon földszagú és lebegően költői figurák sorsai nem is állhatnának távolabb a magyar színház preferálta „hányatott sorsú értelmiségiek a gonosz társadalom és gonosz hatalmaskodók ellen”-típusú, az utóbbi évtizedekben bőségesen kitárgyalt történetsémá(k)tól. A cél az egymással való közlekedésben és az önmagunkkal való törődésben működő, mindennapi fasizmusok – acsarkodások, manipulációk, dörgölőzések – bemutatása. Egészen konkrétan: azt lenne jó megmutatni, hogy az „elnyomás” vagy a „dominancia” nem azt jelenti, hogy – mondjuk – egy gonosz király gonosz rendeletekkel szolgasorba taszítja a népét, megtapossa és leköpi és kiröhögi őket. Ameddig ezt így gondoljuk, a legklasszabb társadalmi akcióink is arról fognak szólni, hogy akasszák fel a királyt. Én nem tartom ilyen sokra a királyokat. Jobban érdekel az a társadalmi, morális, mentális struktúra, ami lehetővé teszi, hogy királyok keletkezzenek.

A sétapálca és a tőr – A szubverzív művészet lehetősége című írásodban is a színházi alkotók társadalmi felelősségvállalásának lehetőségéről írsz. Ezek szerint a gyakorlatban is ezt a koncepciót képviseled?

Azt hiszem, vagyunk annyira elviselhetetlen mentális állapotban, társadalmi osztálytól/vagyontól/műveltségtől/foglalkozástól függetlenül, hogy ha valaki alkotóként azt mondja, hogy őt mindez nem érdekli vagy nem érinti, mert ő képes mindettől függetleníteni magát, mert univerzális mondanivalója van, mert ő csak „a szakmáját végzi” ésatöbbi, az vagy rettentő cinikus, vagy baromi felelőtlen, és el sem tudom képzelni, hogy képes volna érvényes művészi produktumokat előállítani. Nem mintha feltétlenül amorális lenne az ilyesmi (noha lehet az is). Hanem mert illúzió azt gondolni, hogy bárkinek, aki ebben a térségben él, érintetlen maradhatna az észjárása azoktól a hatalmaskodási reflexektől, amiket történetileg kialakítottunk magunknak. Aki univerzális mondanivalót emleget, súlyos önismereti deficittel küzd. Ez persze nem azt jelenti, hogy kizárólag explicite történeti-társadalmi ügyekkel foglalkozó témákból lehetne érvényes előadást készíteni. Hogy csak a kortársaimról beszéljek, Székely Kriszta Petrája, Fekete Ádám Csoportképe vagy Kovács D. Dani Katicája mind-mind személyközi viszonyokat ábrázolva gondolkodik eredeti módon a társadalmunkról, anélkül, hogy történeteik „itt és most” játszódnának.

A szövegben arról írsz, hogy az explicite felelősségvállaló színházcsinálás könnyen marginalizálódáshoz vezet.

A szöveg ezalatt olyan művészetcsinálást ért, ami nem azoknak az embereknek az észjárására akar hatni, akik – nagyvárosi középosztályként – magától értetődően fogyasztanak művészetet. Hanem olyat, ami a művészetfogyasztás „bevett” kódjait nem ismerő, az esztétikai tapasztalásra nem felvértezett társadalmi csoportokhoz szól. Ez egy baloldali program. A vele járó dilemma is évszázados: Ha az ember lediplomázik, mondjuk, az SZFÉ-n, egy speciális kulturális tőke büszke birtokosának mondhatja magát. Ez a tőke csak akkor ér valamit, ha ő tréningjének megfelelően bánik vele: ha olyan előadások készítésébe invesztálja a felhalmozottakat, amiket a hasonló esztétikai kódokon edzett társadalmi osztályok hitelesítenek azzal, hogy megnézik. Egy ilyen szituációban az alkotó és a befogadó egy nyelvet beszél. Nehéz meglepetést vagy felfordulást okozni. Anélkül pedig az alkotás mindig is tudott „igazságok” ismétlésévé fokozódik le. Ezzel szemben ahhoz, hogy valaki szociálisan jelentékeny, „szubverzív” produkciókat hozzon létre, olyanokhoz kéne szólnia, akikkel nem egy nyelvet beszél. Kihajíthatja a kulturális tőkéjét – és az érte járó elismerést – a francba. Ez a marginalizálódás fájdalmas. (És esztétikailag sem könnyű „megoldani”.)

Pöttyös Panni - Bende Kinga, Varga Balázs, Kertész Zsolt

A Sinistra körzet konkrétan errefelé mutat?

Részben. Az teljesen evidensnek tűnik (nekem legalábbis), hogy lehet ugyan jókat dühöngeni együtt, de annak a tulajdonképpeni hatékonysága, hogy az ember ugyanannak a nagyon-nagyon szűk és bántóan hasonlóan gondolkodó körnek csinálja az előadásokat, akiknek itt Budapesten csinálni lehet, nem sok. Márpedig ki ne akarna fiatalon forradalmat. De annyira nem vagyok sem naiv, sem határozott, sem kérlelhetetlen, sem romantikus, hogy most elmenjek egy borsodi zsákfaluba, ott az embereket az osztálytudatukra emlékeztetve parasztsereget toborozzak, majd együtt megostromoljuk a Parlamentet. De azt hiszem, a „körből” való kitörésnek léteznek egyéb lehetőségei is. Lehet azokhoz is máshogy beszélni, akikkel elvileg közös a nyelvünk.

Az osztálytársaid markáns, de ettől sok szempontból eltérő színház esztétikát követnek. Milyen volt belülről ez a közeg?

Székely Gábor sokszor elmondta: a felvételi vezérelve az volt, hogy minél különbözőbb embereket vegyenek fel. Ebben Székely a kölcsönös ihletés és motiváció biztosítékát látja, joggal. Annyira látványos volt ez a szándék, hogy már a felvételi alatt lehetett tudni, hogy szerepkörökre felvételiztetnek. Mindegyikre van két-három ember, az ő vetélytársuk vagy, náluk kell jobb jeleneteket csinálnod. Viszont az évek előrehaladtával a különbözőségünk hátrányai – a kölcsönös ihletés rovására – egyre inkább kiütköztek. Ezalatt elszigetelődést, kommunikációs problémákat, a privát világok áthidalhatatlanságát értem. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennénk kíváncsiak egymás munkáira.

Mi volt a te szerepköröd?

Én voltam a „jólfésült, művelt, szelíd fiú”. Annak ellenére, hogy fiatalon vettek fel, bizonyos mértékben olvasottnak mondhattam magam (vagy inkább annak gondoltak a többiek). Ez persze nagyon hízelgett, de – sajnos – hamar kiderült, hogy a státuszomhoz elválaszthatatlanul hozzátartozik az is, hogy én, a jólfésült, művelt, szelíd, sosem nem leszek képes igazán vad, alpárian mulatságos, pokolian szórakoztató, gyilkosan kocsmai dolgokat csinálni. Mivel pedig a színházasok sokkal inkább kedvelik a „zsigeri ösztönből” fogalmazó Dosztojevszkij-hősöket (legyenek rendezők vagy színészek), a szerepköröm bőséges szorongást okozott. Annyira meghatározta a többiek rólam alkotott felfogása az önképemet, hogy fogalmam sincs, milyen voltam „valójában” az első években. Nem volt „valójában”. Színészeknek szokott ilyen értelemben küszködős lenni az egyetem. Mivel a szerepkörömből ki volt zárva a vadság, a legtöbb tanárom folyton arra biztatott, hogy igyekezzek a nyerseség felé „kitörni”, „ösztönös” jeleneteket rendezni: arra törekedni, ami szerintük nem vagyok. Ennek jegyében javasolt, elsősorban Székely, darabokat; hiába akartam posztmodern felvilágosodás-paródiát rendezni Grabbe Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem című nagyszerű darabjából, az Ahogy tetsziket „kellett” csinálni, mondván, alanyi módon egy korombeli fiú a szerelemről tud beszélni. Nem csak, de elsősorban. Ha dicsértek – az Ahogy tetsziket dicsérték –, a szerepköröm ellenében tették („te ilyen vadakat/szépeket/érzelmeseket is tudsz?”).

A florentin kalap - Ujvári Gergely, Bakó Antal

 
Ehhez képest Kovács D. Dániel egy interjúban azt nyilatkozta, hogy közben meg te voltál az, aki a legelszálltabb jeleneteket csináltad…

Ezek sajnos nincsenek olyan távol egymástól. Amikor teljesen szabadon csinálhattunk valamit – általában Bodó Viktor kurzusain –, akkor elszabadult bennem egy tagadhatatlanul az „olvasmányokon” megalapozott logika. Ez többnyire nem volt képes megtalálni a maga formáját: paradox módon éppen az „elméleti megalapozottság” miatt hatott őrült, illogikus, esetlegesség által szervezett hülyeségként. Ezt igyekeztem kivédeni, mederbe terelni az elméleti vadulást. Ami többnyire csak rontott a helyzeten. Ezeket a jeleneteket „túlgondoltnak” bélyegezték, tehát nem sikerült velük rácáfolni arra, hogy én képtelen lennék „ösztönös, zsigerien vad, nyers” dolgokat csinálni. Mintha ösztön és ész kettő lenne, és elhatározottság kérdése volna, hogy az ember az ösztönéhez nyúl-e, vagy az agyához. Én meg ott vagyok húszévesen, nyúlkálok össze-vissza: nem tudom, mihez kezdjek azzal, amiben „jó vagyok” (mert le van tiltva), nem tudom, hogyan használjam (ha „nem szabad”); nem tudom, hogyan legyek olyan, amilyen nem vagyok. Ekkora zavarodottságból nehéz világos jeleneteket hozni létre. Ezt ítélhette a mindig jóindulatú Dani „elszálltnak”.

Sok különböző műfajban alkottál az utóbbi két évben: Beckett-monodráma (Az utolsó tekercs), opera (N. Rota: A florentin kalap), mesejáték (Pöttyös Panni), ésatöbbi. Ez felfogható útkeresésnek is?

Részben igen, de ne feltételezz különösebb előzetes tudatosságot a rövidke életmű megkomponálásában. Sok volt az esetlegesség. Az utolsó tekercs úgy lett, hogy a K2 megkereste az osztályunkat: rendezzünk velük, nekik monodrámákat. A Színműn a drámairodalom az 1850 és 1930 között írt szövegeket (plusz Shakespeare, Molière) jelenti. Ha a realista történeteken kívül mindent kirostálunk, durván lehatároljuk a színházi fantáziánkat. Dermedt rémülettel ültem Beckett fölött: nem működtek a Színműn megtanult olvasási és értelmezői reflexeim. Ez jó volt. Fantáziagyakorlat Beckettel. Horváth Szabolccsal csináltuk, nagyon szépen küzdött, és nem az ő hibája volt, hogy végül, azt hiszem, Beckett méltóságteljesen maga alá temetett minket.

Ha már itt tartunk: hogyan irányítod a színészeket?

Azok a színészek, akikkel együtt dolgoztam, és kedvelnek is annyira, hogy ilyeneket mondjanak, a próbafolyamat végén többnyire közölni szokták, hogy túlságosan lágy vagyok és nem elég határozott. Ebben persze igazuk van. (nevet) De gyakran éppen ez a lágyság és határozatlanság veszi rá őket arra, hogy gondolkodni, azaz dolgozni kezdjenek. Ami nem azért fontos, mert akkor nekem kevesebb munkám van. Hanem azért, mert mégiscsak ők mondják majd el azokat a szövegeket. Nekik is kötelező értelmezői tevékenységet végezniük, ami elmélyülést, reflexiót, aktivitást igényel, nem pedig feladat-teljesítést. Ez a stratégia persze nem minden műfajnál működik; az Operaház kórusával készített Rota-operát lehetetlen lett volna így lebonyolítani.

Amphitryon - Mészáros Blanka és Domokos Zsolt (fotó: Kürti István)

 
Van, amiről úgy érezted valamelyik előadásodban utólag, hogy nagyon nem működött?

Persze. A negyedéves Ódry-vizsgámmal, Kleist Amphytrionjával történtek utólag is nagyon tanulságosak. Realistát akartam csinálni Kleistből. Kidobtam mindent, ami nem aktív, cselekvő mondat. (A romantika szövegeiben persze szinte csak ilyenek vannak.) A költőiség, a fölöslegesnek tűnő cicoma nélkül viszont az Amphitryon zárt szobában egymást cibáló párok jelenetsorává degradálódott. Ezt korábban kellett volna látnom. Már csak azért is, mert a rémes kialakítású Ódry Színpadon végbemenő lelki tusák nem kimondottan átélhetőek a nézőtérről. Bármennyire szuperül dolgoztak is a színészek, ketten-ketten nem tudhatták realista civakodással betölteni a színpadot.

Számomra azzal, hogy azt a nagyobb teret kisebbekre tagoltad, ezek a jelenetek is működtek.

Örülök, hogy így látod. Voltak erényei a díszletnek, de szerintem nem volt igazán határozott. Elég nagy tehertétel, hogy a rendezőhallgatóknak azon a színpadon kell dolgozniuk. Székely ragaszkodott hozzá. Kaján vigyor kíséretében mondogatta, hogy az Ódryn mindig mindenki megbukik, ne is reménykedjünk. (nevet)

Mik a terveid jövőre?

Nagyon régóta követem és élem át megszakítás nélkül és szenvedélyes érdeklődéssel az itthoni királycsináló struktúrát, de úgy érzem, a szenvedélyem lanyhul, az érdeklődésem apad. Ezt ellensúlyozandó jó volna külföldön élni és tanulni. Nem menekülni; kívülről látni. Ha van kívül.