7óra7

Aki bújt, aki nem: Don Quijote!
7óra7: (5/10)
Közösség: (0/10)

Aki bújt, aki nem: Don Quijote!

Cervantes-Verebes: Don Quijote / Nemzeti Színház

2015. 10. 20. | TörökÁkos

A nagy ívű alkotói gondolat művészről és művészetről önmagában izgalmas, azonban a nézőig nem jut el. Egy írás ruhatártól ruhatárig.

Kritikusi minimum, hogy a szerző az előítéleteit tegye le a ruhatárban – vagy ha ezt nem tudja megtenni, legalább tudatosítsa azokat magában és az olvasóiban is. A kultúrpolitikai averzióimat, úgy hiszem, sikerült a biléta váltásával félretennem, ellenben magammal vittem azt az elképzelést, hogy Vidnyánszky Attila költői, látomásos színházi nyelvezetére Magyarországon nagyon kevéssé van fogadókedv. Pláne nem a Nemzeti Színház nézőterének méretarányaiban, és még kevésbé, ha ezek az előadások már önmagukban sem olyan erejűek, mint Vidnyánszky Attila évekkel korábbi rendezései. Ezek után azt tapasztaltam, hogy a Don Quijote költői, látomásos nyelvezete nem működött, és úgy tűnt, hogy a közelemben ülő nézők csalódottan távoztak az előadásról. Hogy ez az előítéleteim miatt van így, vagy a produkció számláját terheli, mindenki maga kell, hogy eldöntse. Csak közben ne feledje elrendezni a saját előítéleteit sem!

don_7.JPGTrill Zsolt, Reviczky Gábor (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Cervantes a Don Quijote második részének utolsó fejezetében a következő verssorokkal fenyíti be az utókort:
Senki énhozzám ne nyúljon,
el, bitangok, el, ti gyávák,
mert e nagy mű, jó király,
egyedül csak énreám várt.

Verebes Ernő dramaturg, úgy tűnik, egy pillanatra sem rezelt be ettől a vehemens tiltástól – és nagyon jól tette: egy izgalmas és érvényes Don Quijote-olvasatot írt színpadra. A Cervantes által jegyzett Don Quijote főhőse a halálos ágyán a következő szavakkal szól ki az írójának: „Arra kérem utolsó akaratom végrehajtóit, hogy ha a szerencsés véletlen folytán megismerkednének a Don Quijote de la Mancha hőstetteinek második része című könyv állítólagos szerzőjével, kérjenek bocsánatot tőle az én nevemben oly melegen, amint csak lehet, mert tudtomon kívül alkalmat szolgáltattam neki annyi tenger ostobaság elmondására, amennyit ő elmondott.” Verebes Ernő dramaturgként és Vidnyánszky Attila rendezőként valahol ezen a ponton kapja el a műből kibeszélő Don-t, és fordítja ki az egész regényt szereplőstől, szerzőstől és mecénástól.

don_5_all_kicsi.JPGÍgy kerül egymás mellé, egy színpadra Don Quijada, a Don Quijotévé kergült spanyol hidalgó, Cervantes, a mű szerzője és a nagy tekintélyű herceg, akinek a kegyeibe Cervantes a regényt 1605-ben ajánlotta. Innen kezdve az előadás már nem csak az eszményekről és azok hiányáról szól, de olyan síkokat is megnyit, mint a teremtő művész és teremtményeinek kapcsolata, a művész felelőssége a művéért vagy a művész és annak a hatalomnak a viszonya, amelyre a művész éppen rászorul.

Az előadásban mindez messze nem ennyire papírízű: abban a jelentben például, ahol Don Quijotét végképp legyőzi az erre a feladatra felkért, távoli házafia, hogy hagyjon fel végre lovaghóbortjával, végül Cervantes és a herceg csapnak össze. Vagy egy másik alkalommal Cervantes (Trill Zsolt) segít az öregecske Don Quijotének (Reviczky Gábor) a dárdáját tartani. És noha még az is lehetséges, hogy minden színpadi történés egyetlen, következetes alkotói elképzelésből születik, ám a sok párhuzamos történés és egymásba bucskázó értelmezési sík egész egyszerűen nem követhető a nézőtérről. Anélkül pedig ezek a gondolatok puszta gondolatok maradnak. És ami talán a legnagyobb baj, hogy mások gondolatai.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez az előadás nem a szélmalmok ellen vívó emberről, sokkal inkább az alkotói sorssal küzdő művészről szól. Az első jelenetben, míg háza népe a haldokló(nak hitt) Don Quijadát állja körül, az előtérben Cervantes (Trill Zsolt) próbál megszabadulni a testére ragadt könyvektől, majd írja életre a megboldogulni készülő hidalgót. (Legalábbis, most azt gondolom, hogy ez történt.) Trill Zsolt – amennyire az említett értelmezési nehézségek ezt lehetővé teszik számára – meggyőző játékkal és erős jelenléttel viszi végig az előadáson a melankolikus alkotó alakját. Aki íróként a kenyeréért küzd, miközben Don Quijotéjét az ebben a megélhetési harcban elveszni látszó eszményekért küldi harcba.

Reviczky Gábor alakításában ez a Don Quijote egy megfáradt és lamentálásra hajló öregember, akiben az átrobogó történések pavlovi reflexként váltanak ki intenzív reakciókat. Ugyanúgy sajnálatra méltó figura, mint Bodrogi Gyula jelentéktelen és szellemeskedő Sancho Panzája, ám amíg Don Quijote a saját lábán is megáll, addig Sancho Panza mögül helyenként zavaróan kandikál ki Süsü, a sárkány karaktere. Szeretetre méltó, bohókás alakjuk elveszik a különböző valós és képzeletbeli világok között. Ez ismét egy szép gondolat - de megint csak egy gondolat.

don_3.JPGBodrogi Gyula, Reviczky Gábor (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Hiába a humor, az előadás egyik alaphangja, amit Szarvas József kedvesen földostoba borbélya is jó érzékkel adagol, és egy-egy beszólással Nagy Mari aggódón zsémbes kulcsárnéja is csepegtet. Ahogy a művészsors - Trill Zsolt Cervantese által képviselt - komolysága nem tud találkozni a mindent finoman átszövő komikummal, úgy a néző sem tud mit kezdeni ezzel az elegyedni képtelen keverékkel.

Pedig mindenki teszi a dolgát. Bánki Róza sötétszürke, komor és alaphangon kortalanra szabott jelmezei egy-egy gallérral, süveggel jelzik viselőjük pedigréjét. Ebben a színpadi világban a fehér is a szürke egyik árnyalata. Don Quijote lovaggúnyája pedig egyenesen telitalálat: fején egy borbélytálkával úgy emlékeztet egy óvodai jelmezverseny harmadik helyezettjére, hogy közben egy pillanatra sem tűnik nevetségesnek.

don_6.JPGHorváth Lajos Ottó (Herceg) és Trill Zsolt (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A ki-betolható, alig embermagasságú házfal mozgalmas változatosságot ad a játéknak, és praktikusan közelebb hoz egy-egy jelenetet, ám ilyenkor a nagyszínpad mögötte lévő tere zavaróan pang. Olekszandr Bilozub díszlettervének legnagyobb dobása azonban jól működik: az egymásba illeszkedő, hatalmas térkeretek hol szűkülő, hol táguló perspektívába helyezik a történéseket, máskor tömör fallá állnak össze. Az előadás egyik csúcspontján az egész szerkezet még le- és fölfelé is mozog, intenzív zene, mozgások és vetített fények kavargása ellenpontozza Don Quijote mozdulatlanul görnyedő alakját – miközben képzeletről, száguldásról és őrületről esnek fajsúlyos szavak.

Léteznek időzített előadások, amelyek után legfeljebb hümmögünk párat, aztán néhány órával, de akár egy-két nappal később robbannak. Mondjuk, a budai fonódó villamoshálózat átépítése miatt beragadunk egy dugóba, és egyszer csak beüt a cucc. Ennek elengedhetetlen előfeltétele az, hogy a dolog még órákkal, napokkal később is foglalkoztasson minket. Ez a Don Quijote nem ilyen. Való igaz, hogy ennek a cikknek az írója napokkal később is foglalkozik vele, és kigondolta a saját Don Quijotéjét, de neki ez a munkája. Ha nem így lenne, a bilétával együtt ezt a gondot is letettem volna a ruhatárban.  

(2015. szeptember 28.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr137951696

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.