7óra7

Megállt az idő
7óra7: (5/10)
Közösség: (6/10)

Megállt az idő

Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon / Kamra - Katona József Színház, Budapest

2015. 10. 26. | B. Kiss Csaba

Múzeumszínház ez vagy mifene, a Katonától mindenesetre meglehetősen szokatlan és ily módon zavarba ejtő.

Különös időutazásra invitál minket a Katona József Színház Oszlopos Simeon-előadása. Egy, a hatvanas évek legelején írt darabot a hatvanas évek díszletében adnak elő, a jelenre történő legcsekélyebb utalás nélkül. Múzeumszínház ez vagy mifene, a Katonától mindenesetre meglehetősen szokatlan és ily módon zavarba ejtő. Csak találgatni tudunk, mégis milyen cél lebeghetett Gothár Péter szeme előtt, mikor egy elfeledett szerző majdnem elfeledett darabját vette elő. Ujjgyakorlat talán? Vagy valamit tényleg üzenni kívánt a mának? Csak mi nem láttuk meg, vagy tényleg elveszett az üzenet? Ki tudja...

osz_2_kis.JPGÖtvös András, Rezes Judit (fotó: Dömölky Dániel)

Sarkadi Imre drámájának témája persze nem időszerűtlen, inkább időtlen. Egy sikertelen, alkoholizmusban fetrengő művészt ábrázol, a „kiábrándult értelmiségi” egy szélsőséges válfaját, aki a testi, szellemi és erkölcsi züllés minden elképzelhető tünetét produkálja. Dunát lehet rekeszteni a hasonló művekből, e téren új már nem mondható: talán azért is megyünk vissza több mint fél évszázadot, hogy egy olyan pillanatot kapjunk el, amikor legalábbis a magyar irodalomban ez még nem volt közhelyes, elcsépelt téma – hátha a múlt valamit hozzá tud tenni a jelenhez. Az Oszlopos Simeont elolvasva azonban csalódnunk kell: nem csak hogy érdektelen közhelygyűjteménnyel találkozunk, de az eltelt több évtized rettenetesen kikezdte, és végleg a múzeumi tárlókba száműzte a darabot.

Sarkadi drámája egyszerűen olvashatatlan – és akkor még finoman fogalmaztunk. Az egész szöveget mintha egy romkocsmában merengő filosz írta volna négy korsó sör és két Unicum után, miután éppen szakított vele a barátnője. Már rögtön az első mondatok kimondják a halálos ítéletet a textus fölött: „Valahogy furcsa módon nem értelek. Zavarban vagyok. Eddig mindig a csípődön tudtam lemérni a közelség változásait, ahogy a szociológusok állítólag tudják a társadalom csípőjén. Közös ügyeink barométerének tartottam, persze aztán rájöttem, külön ügyeim barométere is, lévén a hozzátartozó test sokkal érzékenyebb a veszélyek felfedezésére, mint én.” Így ember nem beszél. És akkor még nem említettük Oszlopos Simeon alakjának semmitmondó szimbolikáját, a nyomokban Sartre-ot és Camus-t tartalmazó, végletekig lebutított moralizálást, a szereplők közötti teljesen hiteltelen viszonyokat (ennek János és Zsuzsi kettőse a legékesebb példája) és az egészen rémes epilógust, amit Gothár szerencsére jó érzékkel kihagyott az előadásból.

oszl_1_kis.JPGRezes Judit, Ötvös András (fotó: Dömölky Dániel)

Az önpusztító életmódot folytató, alkoholproblémákkal küzdő Sarkadi Imre persze saját tapasztalatból írta mindezt, és szinte sorsszerűnek tűnik a darabot olvasva, hogy a 40 éves író egy hasonló műteremlakásból zuhant le – véletlenül vagy szándékosan –, és halt szörnyet, mint amilyennel itt találkozunk. Már csak ezért is meglepő, hogy mennyire papírízű, tintaszagú ez a szöveg: miközben sűrű-sötét realizmusra törekszik, az egészet egy soha nem létezett világba helyezi, amelyben a szereplők valami egészen furcsa álentellektüel szlenget beszélnek. Érthetnénk az egészet akár ironikusan is, és akkor még az ócska mondatok is megtalálhatnák a helyüket, de semmi nyoma, hogy Sarkadi így értette volna: az időnként humoros momentumok mellett is mindent a legkomolyabban vesz. Erre jó példa Vinczéné alakja, akiből mintha a kanti gyökeres rossz megtestesítőjét akarta volna kifaragni, miközben ez a figura semmi más, mint egy kotnyeleskedő, vén szipirtyó.

Nem láttunk a darabból más feldolgozást, így fogalmunk sincs, lehet-e bármiképpen is maivá tenni az Oszlopos Simeont. Egy biztos: Gothár Péternek nem sikerült. Már a főszereplő kiválasztásánál eldőlt az előadás sorsa: Ötvös Andrásnak egyszerűen képtelenek vagyunk elhinni, hogy kiábrándult, önpusztító értelmiségi. A Katona társulatából Kocsis Gergely és Fekete Ernő felelős a hasonló karakterekért, és bár értékelhető lenne Gothár szándéka, hogy ne a bevált színészekkel hozakodjon újra elő, Ötvös egy percig sem hiteles mint Kis János: neki éppen a komplementer szerepek állnak jól, például a Kispolgárok életerős munkásembere, hogy egy néhány évvel ezelőtti katonás előadást említsünk.

osz_3_kis.JPGÖtvös András, Szirtes Ági (fotó: Dömölky Dániel)

Érdekesebb Szirtes Ági Vinczéné szerepében. Szirtes képes arra, hogy a szerzői szándéknak megfelelően többnek láttassa a figurát, mint ami, ugyanakkor vele éppen ellenkező a probléma, mint Ötvössel: valahogy túl jólfésült, túl értelmiségi a vasorrú bába szerepéhez. Vinczéné Jánoshoz való viszonya meglehetősen furcsa, Gothár azonban a drámával szemben nem hagyja annyira függőben a kérdést, és valami morbid szexuális vágyat kíván sugallni az öregasszony részéről János irányába: Vinczéné kirúzsozza a száját, mintha tetszeni kívánna a festőnek, a papucsába bújik, szagolgatja stb. Mindez lehetne humoros is, de inkább túl konkrét, s emiatt zavaró.

Zsuzsi karaktere talán az egyik legkevésbé hihető az összes közül, amit Sarkadi még ilyen mondatok szájba adásával súlyosbít: „Nahát… láthatja a deduktív rendszer csődjét. Előbb kategorizál, aztán vizsgál. Csak Linné tehette büntetlenül, ő is, mert nem emberekkel tette.” Így pedig végképp nem beszél az ember. Pálos Hannáról már eddig is sejtettük, hogy az egyik legtehetségesebb fiatal színésznő, de hogy ebből a nulla szerepből egyszerre tud valódi vígjátéki figurát és a lelke mélyéig megalázott, gyilkosságra vetemedő drámai karaktert teremteni, az több mint figyelemreméltó. Az ő játéka az előadás kevés, valóban értékelhető mozzanata közül a legkiemelkedőbb. A másik Elek Ferenc Müllere: Elek pusztán testi megjelenésével, a legminimálisabb játékkal hozza a puhány és visszataszító kéjencet – egyszerűségében is zseniális. Nem rossz Kocsis Gergely Bálintja sem, Mészáros Béla is megpróbál valamit kihozni az idétlen Jób szerepéből, és meg kell említenünk Szacsvay Lászlót, aki egy kis cameoszerepben is nagyszerű tud lenni.

osz_4_kis.JPGPálos Hanna, Ötvös András (fotó: Dömölky Dániel)

Bár több, ebbe az irányba induló próbálkozás is van, Gothár nem annyira iróniával nyúl a történethez, mint inkább realistán, csakhogy éppen a dráma irreális realizmusa miatt ez az út járhatatlan. A realizmus igényét már a díszlet is mutatja: a rendező által tervezett műteremszoba tökéletesen hiteles, csak ami benne játszódik, az nem az, s ez megint csak zavarba ejtő kontrasztot eredményez. Ezt fokozza Tihanyi Ildi és Vég Attila, akik a hatvanas évek ruháit és hajviseleteit varázsolják a színészekre, kétség kívül nagy szakértelemmel, de túlságosan benne tartják a darabot a maga korában, és ismét csak nem engedik, hogy időben kissé közelebb kerüljön hozzánk. Az igaz, hogy sokat nem is rontanak a dolgon.

Gothárnál Kis János meghal a végén, képletes sírjára Mária ironikusan virágot dob. Jó megoldás, kár, hogy nem illik az előadás egészébe. Ugyanakkor valahogyan szimbolikus is: nem csak a főszereplőnek, a darabnak is jár a temetés.

(2015. október 16.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr158014403

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.