7óra7

Je suis Madame
7óra7: (6/10)
Közösség: (0/10)

Je suis Madame

Jean Genet: Cselédek / Váci Dunakanyar Színház

2015. 10. 30. | Szabó Zsuzsa

A színésznők színes játéka és a rendező tettvágya ellenére a Cselédek egy sokrétű, ám a lehetőségeit csak részben kihasználó előadás marad.

A Váci Dunakanyar Színházzal Bakos-Kiss Gábor rendező okosan választott évadnyitó darabot. Jean Genet Cselédek című drámája hálás szerepeket és számtalan színpadi megvalósítási lehetőséget kínál. Mégis, pont ez a szabadság volt az, ami miatt az alakulóban lévő társulat „túlkapott” a lehetőségeken. Megpróbálta kimeríteni a már-már kimeríthetetlent.

Genet történetében két, sorsát gyűlölő cselédlány, Solange és Claire a Madame távollétében úrnőjük bőrébe, azaz ruháiba – és leginkább szerepébe bújnak. Azt gyakorolják, hogy egy szokásos öltözködési jelenet során hogyan végezzenek undorító sorsuk okozójával, a Madame-mal. A kifordított játékban úrnőjükkel és egymással való viszonyuk is megjelenik. Mindez egy poros, ámde rózsákkal, finom anyagokkal és tükrökkel teli, párizsi hálószobában játszódik, és a Madame megérkezésével még tovább rétegződik. A felcserélt szerepekkel való játék nem pusztán bonyolítja a történetet, de a rejtett és a nyílt viszonyok, a gyűlölet és a csodálat, a gyengédség és a vadság mind együtt, egymást kiegészítve és rapszodikusan váltakozva jelennek meg. A Cselédek éppen ennek a hol visszafojtott, hol őszinte, szélsőséges árnyalatokból álló, összetett játéknak és az egymásba mosódó szerepek szülte bizonytalanságnak köszönhetően alapvetően feszült és kemény dráma.

cseledek_ki.JPGPataki Szilvia, Szabó Erika (fotó: Cservenák Péter)

Ezért ijesztő, hogy a színlap „csodálatos női alakokról” és „megrendítően szép történetről”, „tréfáról” beszél. És ezért zavaró, hogy az előadás egy meghökkentő intró után egy vígoperákat idéző, cserfes kis jelenettel indul. A két cselédlány, Solange és Claire, azaz Szabó Erika és Pataki Szilvia egymással tréfálkozva, kisebb-nagyobb tárgyakkal játszadozva, bohókásan ébredeznek, öltözködnek, majd elkezdik szokásos szertartásukat. Ez a kezdeti alaphang aztán ezerféleképpen változik. Félreértés ne essék – energikusan és meggyőzően alakítanak, magabiztosan váltanak pompáról álmodozó, játékos cselédekből gyűlölködő perszónákká. Egyik pillanatban túlzó, arisztokratikus mozdulatokkal gúnyolják a gazdagságot, de a finom ruhába bújva vágynak is utána. Van, hogy álságosan szenteknek és tisztáknak mondják magukat, majd hideg és kemény hangjukkal világítanak rá sorsuk kilátástalanságára és igazságtalanságára. A sokszínűség egy idő után értelmet nyer, hiszen így az összetettséget érzékelni lehet, de sokszor pár mozdulat, mozdulatsor túlságosan megcsináltnak és feleslegesnek hat. Ez nem feltétlenül a színésznőknek, hanem inkább az előadás egészének szól. A sokféle játékstílus mellett rengeteg megvilágított pont, sokféle fény, zene játszik rá a darab összetettségére és rétegzettségére. Használatuk ezért indokolt is, ám funkciójuk nincs eléggé alátámasztva, konkrétan nem lehet őket mihez kötni. Előremutató és átgondolt megoldásoknak tűnnek, sokat sejtetnek, de a megszerkesztettség helyett néhol a következetlenség és a túltelítettség uralja az előadást. Az irónia sem akkor érkezik, amikor el kellene venni valaminek az élét, hanem itt is, ott is előbukkan néha. Mint ahogy a felfokozott érzelmek, kitörő vallomások, a nézőkhöz való kiszólás, a színpadon kívüli tér használata is hol előkerül, hol nem. A túlzás olyan szinten is megjelenik, hogy a szertartásosságot füst és vészjósló színek, vagy a halált már-már giccsesen szimmetrikus mozdulatok és mennydörgés kíséri. A különböző eszközök és gesztusok ilyen széles skálája ezért inkább szétforgácsolja, mint irányítja a nézői figyelmet. Nem hiába kaptam el a szünetben, amint két néző arról tanakodott, mi is történik vajon az előadásban. Miközben ezeket a jellemzőket idővel lehet tisztogatni, és ezáltal az előadás előnyére lehet őket fordítani.

cseledek_3_ki.JPGSzabó Erika, Molnár Gyöngyi (fotó: Cservenák Péter)

A második felvonásban megjelenő Madame méltóságos bevonulással hangsúlyozott megérkezése sok mindent megmagyaráz. Molnár Gyöngyi magabiztosságát egy pillanatra sem veszítheti el. Hol eltorzított Szörnyella, hol rózsás tündér, az ő viselkedése sem mentes a hirtelen, már-már abszurdba hajló váltakozásoktól. Mindent és mindenkit ural, pompás jelenléte, megalázó és kimért szólamai arra világítanak rá, hogy a Madame madame-sága határozza meg a cselédek cselédségét, hogy úr és szolga nem léteznek egymás nélkül. A rendezés egy, csak a Madame-ról szóló, a darabba betoldott plusz jelenettel, valamint az előadás legvégével is ezt a gondolatot hangsúlyozza. A Madame, már a lehúzott függönyök előtt Lara Fabian „Je suis malade” című dalát énekli, mely a másik általi elhagyatottságról, és az ebből fakadó megsemmisülésről szól. A dal a színésznőnek nagyon jól áll, az előadásnak azonban kevésbé. Ügyes és hatásos tiráda ez az előadás végén, de ha nem értjük a szöveget, nem tudjuk hová tenni magunkban. Mint ahogy a már említett, meghökkentő intrót sem, melyben a Madame ugyanezt a dalt próbálja meg elénekelni, sikertelenül. A keretes szerkezetből talán csak a Madame mindent, még az előadást is uralni akaró vágyát lehet kiérezni.

Az előadáskép meghatározó elemei a már-már stilizáltan hercegnői vonalú fehér bútorok és a levegőben függő képkeretek. A képkeretek által hangsúlyozott idézőjel találó, és megmagyarázza a néhol parodisztikus játékmódot is. De hogy pontosan mit szerettek volna idézőjelbe tenni, az az előadásból nem derül ki. A színésznők színes játéka és a rendező tettvágya ellenére a Cselédek egy sokrétű, ám a lehetőségeit csak részben kihasználó előadás marad.  

(2015. szeptember 2.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr317896922

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.