7óra7

Így nem lesz feltámadás
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Így nem lesz feltámadás

Henrik Ibsen: Ha mi holtak feltámadunk / RS9 Színház, Budapest

2015. 12. 09. | B. Kiss Csaba

Rendezői munka nélkül a színészek céltalanul tévelyegnek az ibseni szöveg ágai-bogai között.

Ibsen utolsó drámája nem tartozik a Mester gyakran játszott darabjai közé, és – hogy őszinték legyünk – meg sem közelíti az olyan jelentős munkáit, mint A vadkacsa vagy a Nóra. A Rubek szobrászművész és felesége kiégett és végtelenül unalmas házasságát kissé közhelyesen bemutató kisrealizmus keveredik a szobrász titokzatos múzsájáról szóló történetszál meglehetős szürrealizmusával, ami furcsa stílusbeli eklekticizmust eredményez. A dráma ugyan fokozatosan tolódik el egyre fantasztikusabb irányba, de a két stílus így is megoldatlan feszültségben feszeng egymás mellett: lerontva, nem erősítve egymás hatását. A kudarcba fulladt polgári házasság ábrázolásában Ibsen leginkább saját nagypolgári drámái epigonjának tűnik, míg a festő és egykori múzsájának története túlerőltetett titokzatosságával leginkább egy kezdő drámaíró hatásvadász erőlködését idézi.

rs5.JPGÁlmosd Pheadra, Koleszár Bazil Péter (fotó: RS9 Színház)

Persze közepes alapanyagból is kiváló előadást lehet létrehozni, ha van egy erős koncepcióval bíró rendező és hozzá ezt a koncepciót megvalósító jó színészek. A Ha mi holtak feltámadunk éppen egy kellően autonóm és innovatív rendezőt igénylő dráma, hiszen muszáj valamit kezdeni a darab stílusbeli összevisszaságával, ehhez pedig óhatatlanul szükség van arra, hogy valahonnan értelmezzük a művet. Realista értelmezés esetén a szürreális szálat kell valamilyen módon idézőjelbe tenni; ha inkább a szürreálisra helyezzük a hangsúlyt, a realista részeknek kell valahogy zárójelbe kerülniük: akárhogy is, képtelenség mindkét szálat egyenrangúnak megtartani, még képtelenebb vállalkozás értelmezés nélkül nyúlni a műhöz.

Az RS9 Színház előadásának rendezője, Lábán Katalin azonban úgy döntött, hogy nem döntött: hagyta Ibsen művét úgy, ahogy van, és a végeredmény alapján úgy tűnik, mintha a színészekre bízta volna, hogy kezdjenek vele, amit tudnak. „Az elmélyedő rendezői munka hiányát érezzük itt. A színészek játékán is” – dobja ki az internetes kereső Schöpflin Aladár 1928-as, a vígszínházi előadásról írott kritikáját, és több évtizeddel később is ugyanezt vagyunk kénytelenek konstatálni. Rendezői munka nélkül a színészek céltalanul tévelyegnek az ibseni szöveg ágai-bogai között, és csak élettelen, érdektelen alakokat tudnak elénk tárni. Sajnos ennél is tovább kell mennünk: Álmosd Pheadrát leszámítva – aki legalább egy kellően titokzatos titokzatos nőt állít elő – mintha meg sem kísérelnék, hogy túllépjenek a szöveg semmitmondó felmondásának szintjén. Különösen Koleszár Bazil Péter játékán érhető ez tetten, aki Rubek szobrászművészként a legnehezebb feladatot kapja, hiszen ő az, akinek folyamatosan járkálnia kell a reális és szürreális szint között – Koleszár ezt a problémát úgy oldja meg, hogy egyforma lelketlenséggel viszi végig a szerepet. A rendezői koncepció teljes hiánya és az olykor fájóan amatőr színészi játék miatt az előadás így leginkább egy olvasópróba félig szcenírozott változatára emlékeztet.

rs8.JPGFotó: RS9 Színház

A Vígszinház Ibsen iránti kegyeletét akarta leróni ezzel az előadással. De érdemes-e ilyet csinálni, ha nem adják meg hozzá a kellő eszközöket és nem feküsznek bele kellő elmélyedéssel a feladatba? Kegyelet az, amit hit és meggyőződés nélkül csinálnak?” – olvassuk Schöpflin 1928-as írásában. Bár kegyeletről itt nem volt szó, az elmélyedés, a hit és a meggyőződés hiánya ezen az előadáson is átütött.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr128142026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.