7óra7

"A katonás Sirály azt fogja tükrözni, hogy csapatként mit gondolunk a színházról"

"A katonás Sirály azt fogja tükrözni, hogy csapatként mit gondolunk a színházról"

2015. 12. 17. | 7óra7

Az Arkagyina szerepét alakító Fullajtár Andreával beszélgettünk Ascher Tamás rendezése kapcsán. 

Az elmúlt időben több Sirály-bemutatót is tartottak, és egyébként is meglehetősen gyakran játszott darabról van szó. Szerinted mi az, ami ilyen kitüntetett helyet biztosít Csehov művének a magyar színházi palettán?

A független színházak esetén nehezebb erre a kérdésre válaszolni. Ha a Fehér Balázs Benő-féle Sirályra gondolunk, amely az Átriumban megy, azzal kapcsolatban azt kell megjegyezni, hogy Benő egy fiatal, kezdő rendező, és a kezdő rendezőket mindig vonzza ez a darab, hiszen a színházeszményről is szól, és azt mutathatják be általa, hogy miben látják másként a színházat. Ha a társulatokat nézzük, náluk sokkal inkább azért szokott előkerülni, mert nagyon erősen meg tudja mutatni, hogy az adott alkotócsapat mit gondol a színházról. A katonás Sirály, ha minden jól megy, pontosan azt fogja tükrözni, hogy csapatként mit gondolunk a színjátszásról magáról. Nagyon fontos lesz az összjáték, a csapatmunka, ami a katonás előadásoknál egyébként is megvan, de a Sirály kifejezetten egy olyan színdarab, amelyben pontosan ezt tudjuk megmutatni.

siraly_proba_kis_vag.JPGSirály (próbafotó) - Fotó: Horváth Judit

Te Arkagyina szerepét játszod, a színésznőét, aki nem feltétlenül egy pozitív figura a darabban…

Ezzel vitatkoznék. Első olvasásra valóban úgy tűnik, hogy ő az egésznek a rákfenéje, de minden éremnek két oldala van, és pontosan az a célunk, hogy elkerüljük azt a fajta klisét, hogy egy színésznő mindenféleképpen szörnyeteg. Persze, vannak szörnyeteg vonásai, de melyik anyának nincsenek… Ha megnézzük a csehovi alakokat, mindenhol megtaláljuk a generációs problémát: a fiatalok folyamatosan falakba ütköznek, a már sikeres embereknél pedig ott van a kérdés, hogy „idáig jutottam?”. Mindegyik generációnak megvannak a szakmai és az emberi problémái is, amelyek történetesen mindig a másik generáció falába ütköznek. Szerintem ebben tud majd valamilyen koherens egészet mutatni a mi előadásunk.

Ahogy Arkagyina a fiával, Trepljovval bánik, az meglehetősen rosszindulatú viselkedésnek tűnik. Például csúnyán leszólja írónak készülő fia színdarabját, ami utóbbit nagyon rosszul érinti…

A rendezővel, Ascher Tamással azt kutatjuk, hogy hogyan értik félre egymást az emberek. Nem feltétlenül direkt rossz szándék van itt. Sokkal inkább egyfajta figyelmetlenséggel találkozunk az anya részéről: az arra utaló jelek figyelmen kívül hagyásával, hogy ezt máshogy, komolyabban kellene venni. A gyerek részéről meg egy megelőlegezett bizalmatlanság, egy feltételezett rosszindulat van, ami valójában nincs ott Arkagyinában. Ez óriási problémát tud okozni, ha nem beszélik meg egymás között. Arkagyina folyamatos lelkiismeret-furdalással küzd, hogy nem tudott annyi időt együtt lenni a gyerekével, nem figyelt rá annyira, mint amennyire kellett volna. Emellett van egy túlteljesítési kényszere, és jön, megünnepli a fiát, csak azt nem veszi észre, hogy az ünneplés egyre inkább róla szól. Trepljov viszont már eleve úgy készül, hogy az anyja gyűlölni fogja az előadását. Ezeket a félresiklott, félresikerült helyzeteket szeretnénk bemutatni, amelyek aztán annyira meg tudnak mérgezni egy családi kapcsolatot, hogy az akár tragédiába is fordulhat.

sir_proba_horvath_judit_kis.JPGSirály (próbafotó) - Fullajtár Andrea és Jordán Adél (fotó: Horváth Judit)

A főiskola elvégzése óta a Katonában dolgozol. Mi az, amit annyira magadénak érzel ebben a színházban?

Elsősorban a kollégáimat. Nekem a mai napig tudnak újat mutatni azok is, akikkel már nagyon régóta játszom együtt. Bár a pályámat itt kezdtem, de a főiskola előtt voltam más színházban is, és ez meghatározó élményem volt azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit nem szeretnék színházban csinálni. A Katonában ez a tizenhetedik évadom, és évről-évre vannak olyan helyzetek, amelyekből pontosan az látszik, hogy élő, virágzó kapcsolat van a színészek között, hogy kíváncsiak egymásra, tudnak egymásra inspirálóan hatni. Persze, szükségem van arra, hogy időről időre máshol játsszak, de innen csak akkor mennék el, ha meghalna ez a helyzet. Mindig jönnek hozzánk újak is, akár idősebbek, akár fiatalok, mint például most Székely Kriszta, aki frissen végzett az egyetemen rendező szakon. Rajta már az első pillanatban látszott, hogy egy olyan személyiség, aki nagyon való ide, a társulat is azonnal úgy kezdett el körülötte létezni, vele létezni, mint ahogy egymással létezünk.

Első rendezése társulati tagként éppen a Harper Regan volt, amelyben te játszottad a főszerepet. Ez a darab is egy kemény történetet dolgoz fel…

Az az igazság, hogy a pályámon nagyon kevés könnyű szerepet játszottam. Ebben legalább a gyerekem nem hal meg, „csak” az apám, de általában a gyerekem is meghal. A Kurázsiban mind a három, a Médeiában én magam öltem meg őket. Nyilván az a fajta alkat vagyok, akire szívesen osztanak ilyen szerepeket.

har_6_kis.JPGHarper Regan (fotó: Mészáros Csaba)

Időről időre bizonyára jólesik egy könnyebb szerep…

Kell, mert különben bekattan az ember, és figyelnek is rám, hogy ne csak ilyen súlyos szerepeket kapjak. Csináltuk például a Két Koreát, az szuper volt.

Zsámbéki Gábor osztályában végeztél a Színművészetin, most pedig vele közösen vezettek egy harmadéves színészosztályt. Mi az, amit te meg tudsz tanítani nekik?

Ezt a szakmát csak a gyakorlaton keresztül lehet megtanulni és megtanítani. Nagy általánosságban beszélgethetünk ugyan a pályáról, de semmi értelme: konkrétumok kellenek. Egyrészt vannak a színpadnak szabályai, amelyeket át lehet adni. Alapszabály például egy szituációban, hogy ha a partnerem mond nekem egy mondatot, akkor én nem válaszolhatok ugyanolyan ritmusban és hangszínnel, mert az a nézőnek már nem izgalmas, hiszen a színház alapvetően a konfliktus terepe. Mindig valami mást kell visszadobni ahhoz, hogy egy párbeszéd színpadilag jó legyen. Arról is szoktam beszélni, hogy amikor instrukciót kapnak, azt hogyan lehet gyorsan lefordítani a szerepre. A színész ugyanis mindig többet tud a saját szerepéről, mint a rendező. A rendező az előadás egészéről tud többet, de a színész a saját szerepén belül jobban képben van. Ilyen értelemben jól kiegészítem Gábort, aki rendezői szemmel tanítja őket. Emellett sokat beszélünk a hallgatóknak arról is, hogy pszichésen milyen állapotban kell lenni, hogyan kell egy próbára idegrendszerileg és máshogy is felkészülni.

Mostanában nagyon bizonytalan a fiatal színészek helyzete, nagyon nehéz bekerülni egy társulatba. Ezzel kapcsolatban tudtok-e nekik tanácsot adni, vagy segíteni őket az elhelyezkedésben?

Folyamatosan figyeljük, hogyan alakulnak a frissen végzettek dolgai. Arra törekszünk, hogy arra készítsük fel őket, hogy tudjanak akár önállóan is pályát kezdeni, amikor végeznek. Van például egy kurzusuk Gáspár Mátéval arról, hogy hogyan kell ütős pályázatot írni. Igyekszünk minél több szakmabelit meghívni a vizsgáikra, hogy tudjanak róluk, de azért azt látni kell, hogy már nem az van, hogy tárt karokkal várják a végzett színészeket, hanem egy-kettőnek van szerződése, az összes többi pedig castingokra jár, független produkciókban szerepel. Tanácsot nem lehet adni, abban lehet őket segíteni, hogy valamennyire meg tudjanak majd állni a lábukon. Nem rózsás a helyzet, azt kell, hogy mondjam.

ket_kor.jpg            A két Korea újraegyesítése - Fullajtár Andrea és Kulka János (fotó: Mészáros Csaba)

A Színművészetin nem csak tanítasz, hanem most írod a DLA-dolgozatodat is a színészi neurózis témájáról. Honnan jött az ötlet?

Olyasmivel akartam foglalkozni, ami viszonylag szűz terep, és nem nagyon írnak róla doktorit, viszont égetően súlyos probléma.

Arról írsz, hogy hogyan hat a színészet magára a színészre, az idegrendszerére, hogyan teheti tönkre akár. A saját problémáidra is választ szerettél volna kapni?

Be kell vallanom, mikor hozzákezdtem, azt hittem, hogy miközben írom, rátalálok a bölcsek kövére, és a könyv végén ott lesz a szuper módszer. De eddig még nem sikerült rábukkannom, és most már azt gondolom, ebben a formában nem is lehet, mert olyan módszer, ami mindenki számára megfelelő, nincs. Az biztos, hogy vannak alapszabályok, amelyekre érdemes odafigyelni. Elengedhetetlen, hogy a színész iszonyú pontosan ismerje magát. Én már ismerem annyira magam, hogy tudom, hogy amikor egy keményebb szerepről van szó, nekem már a próbafolyamat alatt be kell illesztenem egy kis rituálét, amely arra emlékezteti az idegrendszert, hogy ez csak játék. Vegyük például azt, amikor az ember órákon keresztül azt az érzést, azt az idegállapotot gyakorolja, hogy meghal a gyereke: ekkor az idegrendszer nem tesz különbséget aközött, hogy tényleg meghal, vagy csak eljátssza ezt. Ezért szükség van arra, hogy ezt az ingert egy időre kikapcsolja. Ha nem teszi, egy idő után már nem tud leállni, és ilyenkor jönnek a különböző tudatmódosító szerek, amelyek segítenek abban, hogy az idegrendszer kisimuljon. Ha viszont ez lesz a rutin, az idegrendszer már nem fog tudni máshogy kikapcsolni.

Nyilván azért is fontos neked ez a kérdés, mert nagyon sok ilyen megterhelő szerepet kapsz.

Igen, a Médeia például ebből a szempontból nagyon durva volt. Azt játszod, hogy megölöd a gyerekeidet, miközben van egy hét hónapos kisfiad. A teljes idegrendszerem belebolondult ebbe a kettősségbe. Ott erősen megtapasztaltam, hogy fogalmam sincs, hogy kell ezt kezelni. Másrészt az is fontos motiváló tényező volt, hogy erről a problémáról a színészképzésben nem nagyon van szó. Ha viszont nem beszélnek róla egy fiatalnak, akkor ész nélkül veti bele magát a kezdő színész létbe, rááll erre, és nem tud kikapcsolni, aztán egyedül is marad ezekkel a problémákkal. Sokszor akkor kapja a jelzéseket, amikor már késő, a kör bezárult.

full_portre_nanasi_pal_vag_kis.JPGFotó: Nánási Pál

Gyakran szólalsz meg közéleti kérdésekben, március 15-én például az ellenzéki tüntetés egyik műsorvezetője voltál. Úgy tűnik, azóta sokat változott a helyzet, és nem éppen az ellenzéki erők javára. Hogyan látod, milyen állapotban van ma az ország?

Nehéz lenne pár mondatban összefoglalni azt, amit most látok. Egész egyszerűen az van, hogy bizonyos külső problémákra mutogatással vagy külső ellenség felmutatásával a szőnyeg alá lett söpörve annak a kérdése, hogy ennek az országnak a vezetése hol tart most az ország szétkúrásában. De hogy hogyan lehetne ezt úgy megfogalmazni, hogy eggyel okosabb legyen, nem tudom. Én azt gondolom, hogy itt nem az ellenzék tűnt el, mert lassan már egy ország van ellenzékben. Nagyon nehéz, nem is találok szavakat.

És te mint színész mit tudsz tenni azért, hogy ne így legyen?

Egy színész nagyon sokféleképpen kezelheti az ismertségét. Kezelheti úgy, hogy a kirakatban tartja, vagy használhatja bizonyos helyzetekben arra, hogy véleményt formáljon. És mivel felelősnek érzem magam abban, hogy hogyan gondolkozunk, sokszor majdnem a sírógörcs kerülget, hogy milyen állapotban van ma a közgondolkodás. Felelősségvállalás terén is, meg egyáltalán abban is, hogy hogyan kellene egymással viselkednünk. Van ez a Hamvas Béla-i mondat, hogy a belek kezdenek el gondolkodni az agy helyett. És most ez uralkodik: annyit érsz, amennyid van – nem az emberi értékek számítanak. Ha megtehetem, hogy odaállok egy-egy ügy mellé, akkor hülye vagyok, ha nem teszem meg – akkor magamat is szembe kell köpjem. Miközben nem történik akkor sem semmi, ha megteszem. Az a durva, hogy annyiszor mentem el demonstrálni abban a hitben, hogy ezzel majd változtatunk, majd elérünk valamit. A Hoffmann Rózsa-féle borzasztó oktatási reformok elleni tüntetésen olyan kevesen voltunk a Parlament előtt, hogy még mikrofon sem kellett, hogy el tudjam mondani, amit akartam. De nem bírom ki, hogy ne csináljam, mert mi lesz, ha mindenki azt mondja, hogy nem. Azért ez az ország már jó pár szaros rezsimet lerázott magáról, és még mindig nem veszett ki belőlem a remény, hogy az emberek megérzik, hogy mi az a pont, ami után már elég. Csak nem tudom, mikor lendülünk el eddig a kritikus pontig. Én már régen ott vagyok.

Szabó Zsuzsa - kiss csaba bé

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr498179166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.