A Bethlen Téri Színház példaértékű vállalkozása, hogy egy határon túli apró társulatnak szentelt egy háromnapos fesztivált, és ezt a maga családias módján levezényelte.
Ebben a hóesésben talán még jobban esett a Bethlen Téri Színház otthonosan meleg előterébe megérkezni, különösen, hogy a következő felirat fogadott a kávéillattól mély családias előtér fölött: Vendégváró Fesztivál. Igaz, a befogadó színházhoz méltóan ezúttal sem csak mi, nézők voltunk vendégek. Az immár vitathatatlanul hagyománnyá vált, negyedik alkalommal megrendezett fesztivál igazi ínyencfalatokat tartogat az ideérkezők számára. A határon túli, kísérletező, új utakat kereső társulatokat bemutató sorozat, a gyergyószentmiklósi, a sepsiszentgyörgyi és a marosvásárhelyi társulat után ezúttal a Váróterem Projektet hozta el a budapesti közönségnek Kolozsvárról. A 2009-ben, a Babeş–Bolyai egyetemről frissen kikerült színészek által alapított független társulat egészen egyedinek számít az ottani, szinte kizárólag kőszínházak uralta közegben. Igaz, az utazás egyébként nem szokatlan náluk, klasszikus és tantermi előadásaikkal újra és újra bejárják Erdélyt.
Advertego (fotó: Robert Puteanu)
Azonban ínyencség ide vagy oda, a fesztivál előszelét nehéz volt elkapni, nem nagyon hirdette semmi a portálokon vagy az utcákon. Ugyanakkor mindjárt az ajtón belépve érezhető volt, hogy nem is a fergeteges hangulat és a programdömping az, amire a Bethlen téren készültek, hanem valami egészen más, közvetlenebb élmény. A barátságos hangulatban, teák, borok és a közönségnek kínált sütemények mellől egészen kivételes módon, bensőségesen és személyesen lehetett megismerni egy főáramtól messze eső társulat életét, és leülni akár az alkotókkal is beszélgetni. Ezt a közeget pedig napról napra nehezebb volt otthagyni.
A Váróterem három előadását hozta el, ebből kettő inkább alternatív, egy pedig inkább gyerekelőadásnak minősíthető műfajilag, habár formailag mind a három nagyon erősen egy rugóra járt. A töredékes, lazán összekapcsolódó jelenetek, a negyedik fal provokatív lebontása, a látszólag improvizatív, játékos elemek és a kiszólások, valamint a zene előtérbe kerülése mind a három nap egyformán jellemzőek voltak. A legszembeötlőbbek mégis első este, az Advertegón voltak ezek a megoldások, igaz, tartalmilag és összességében ez az (egyébként Thealtert is megjárt) produkció volt a legfelejthetőbb.
A jeleneteket nem igazán fűzte össze semmi, leginkább a reménytelen kétségbeesés, és talán az, hogy főleg életképek sorakoztak egymás mögé egy fiktív társulat működéséből, a tagok magánéletéből úgy, hogy majdnem mindig mindenki jelen volt a színen. Mindezt show-szerű elemekkel váltogatták, amihez a zenét elsősorban a háttérben elhelyezett hangszerek és a jobbra található DJ pult szolgáltatta. Ebben az eklektikus szerkesztésben a szexuálisan túlfűtött, piros ruhás exhibicionista fiatal nő (Simó Emese) és igyekvő, de kiábrándító párja (Imecs-Magdó Levente), illetve a színészi lámpaláza miatt kellékesnek kinevezett szereplő (Csepei Zsolt) abszurditásba forduló igyekvései jól megfértek egymás mellet. A kemény, ambiciózus, de inkább focista idegrendszerű rendező (Molnár Bence) sokszor önmagából kikelve adta elő ötleteit. Az egyik jelenetben kövér testalkata és elesettsége, tehetségtelensége miatt alázta meg társát (Vetési Nándor), de közben naivan és sajnálatra méltóan szentimentálisan hitt a szerelemben, szerelmében (Udvari Tímea). Az érzelmi mélységét hangoztató komolykodó, békét sugározni szándékozó, de igazából hisztériás hippi lány (Sebők Maya) tovább szélesítette, színesítette a jeleneteket.
Zéró (fotó: Robert Puteanu)
Az önreflexív áradatban egyformán találkoztunk társulati és személyes problémákkal, és bár voltak visszatérő motívumok, a végeredmény inkább csak lazán kapcsolódó, jobb-rosszabb, gyakran öncélú jelenetek gyűjteménye lett, amelyben volt, hogy rányomultak egy-egy nézőre, és volt, hogy borral itatták és pizzával etették a színpadon. Összességében ugyan karaktere volt az előadásnak, menete azonban nem, egy-egy erős pillanaton kívül inkább csak nyom nélkül átszaladt rajtunk.
Másrészt fel lehet úgy is fogni, hogy a Váróterem Projekt és Botos Bálint rendező első munkája csak formai előkészítése volt a pár évvel később bemutatott Zérónak. Könnyű lenne a kevesebb mellékvágányra, illetve önreflexióra fogni a minőségbeli ugrást, azonban sokkal inkább az egyes jelenetek gondolati mélysége változott meg. Igaz, az Advertego esetében Botos a színészek improvizációiból dolgozott, a társulat így végeredményben együtt írta a darabot (amit Kutszegi Csaba az előadás utáni közönségtalálkozón napjaink trendjeként is aposztrofált), a Zéró esetében pedig Botos erősebben tartotta a gyeplőt. Mégsem feltétlenül ez, hanem a magát komolyabban vevő felütés és az érettebb gondolkodás teszi a Zérót kiemelkedővé (házi szóhasználattal élve 7-8 pontossá).
Az előadás reménytelen szerelmeken, szakításokon és öngyilkosságokon keresztül tárgyalja az elmúlást. A szánni való művész mint motívum visszatér, és központi szerepet kap (ezúttal Imecs-Magdó Levente játssza), hogy végigkövethessük, amint egy nagyratörő fiatalemberből saját ürülékében fetrengő bolond lesz. Rácz Endre taxisa elrabolja ugyan reménytelen szerelmét, ám önnön halálát kívánó áldozata (Pál Emőke) bánatára nem végez vele.
Egyébként a második este volt a legzsúfoltabb a nézőtér. Ezzel szemben a másnap tízórás gyerekelőadáson, ha nem is voltak kevesen, de a fiatal célközönségből csak ketten-hárman képviseltették magukat. Pedig a Színház a paraFabulákat egy bejáratott, vasárnap délelőtti bábos programsorozatába fűzte, még kézműves foglalkozással is készültek az előadás utánra. Bár a baglyokat, sárkányokat végül nem a gyerekek, hanem a társulat tagjai színezték és hajtogatták, azért a kisebbeknek is jutott feladat, mindjárt az előadás legelején. Heltai Gáspár százegy fabulájával készültek nekünk a Váróterem még Budapesten maradt tagjai, ezekből kellett hetet kihúzni egy sapkából.
paraFabulák (fotó: Bán József)
Az állatmesék ötletes tárgyanimációkkal keltek életre Rumi László rendezésében és a színészek lendületes játékában. Ritka, hogy egy-egy kelléknek ne lett volna legalább két-három funkciója. A borosüveg például egyszerre mutatta a farkas fejét, és jelezte részeges habzsolását, az oroszlán súlyemelésre használt téglái, pedig egyben az ajkai is voltak. Maguk az egyébként egyszerű tárgyak is ötletesen voltak kiválogatva egy-egy meséhez, a szétpukkanó béka történetét például felfújható zacskókkal jelenítették meg.
Ugyanígy óriási élmény volt például a fesztiválon addig csak a társulat dramaturgjaként bemutatkozott Bertóti Johannát is színpadon látni. A felskiccelt állatok jeleneteit végig gitárral kísérte, éneklés közben pedig néha úgy kieresztette elképesztő hangját, hogy megérné egy egész estet ráépíteni. Bár, mint a napok folyamán kiderült, ilyesmivel is foglalkozik, így csak őt hallgatni is van lehetőség, igaz, a Bethlen Téri Színháztól nagyon távol.
Ha már a plusz információknál tartunk, ki kell emelni a Kutszegi Csaba és Turbuly Lilla által moderált remek hangulatú közönségtalálkozókat is (ami persze némileg hazabeszélés, hiszen jelen sorokat Lilla korrektúrázza). A romániai magyar színjátszás legalább annyira ismeretlen és érdekfeszítő, mint maguk az előadások. Röviden: a színház éppen egy dicsőséges aranykor után van az alkotók szerint, amikor nekik, újaknak kell megtalálniuk a helyüket. Az általuk preferált független létezés azonban teljesen kiszámíthatatlan, a kőszínházak általában rettegnek attól a fajta öntörvényűségtől, amit például Botos képvisel a Váróteremmel közös előadásaik során.
A Bethlen Téri Színház példaértékű vállalkozása, hogy egy határon túli apró társulatnak szentelt egy háromnapos fesztivált, és ezt a maga családias módján levezényelte. Maga a Váróterem Projekt még érezhetően forr, alakul, keresgél, de egy függetleneket alig ismerő közegben talán ez a periódus az egyik legizgalmasabb. Remélhetőleg megkapják azt a támogatást, aminek a révén még sokszor színesíthetik a budapesti színházi szcénát a jövőben is.
(2016. január 22-24.)
Szabó Zsuzsanna - Hajnal Márton
