7óra7

"Minden kisgyerek a Nap felé forog" - Interjú Pass Andreával

"Minden kisgyerek a Nap felé forog" - Interjú Pass Andreával

A Napraforgó bemutatójára készülnek a Jurányiban

2016. 02. 07. | 7óra7

Február 11-én mutatják be a STAFÉTA pályázat díjnyertes darabját a Jurányiban. A Napraforgó íróját és rendezőjét, Pass Andreát kérdeztük.

Ez az első kifejezetten felnőtteknek szóló drámád, amiben a fiatalabb generációnak most is nagy szerep jutott, a gyerekek és a felnőttek világát egyaránt érintő kérdéseket vetsz fel. Miben más felnőtteknek írni a diákokhoz képest?

Amikor fiataloknak hozok létre előadást, mindig olyan problémákat dolgozok fel, amelyekben nagyon is érintettek a diákok, tehát egyáltalán nem mindegy, hogy honnét közelítem meg a témát, milyen kérdéseket ébresztek bennük, milyen érzésekkel távoznak majd az előadásról. Például ha egy olyan kényes témáról van szó, mint a szexuális zaklatás, lásd a Más nem történt című előadást, bizony azzal is számolni kell, hogy a diákok között lesznek érintettek, áldozatok. Annak az előadásnak egyrészt az a célja, hogy a gyerekek ismerjék fel a csapdába ejtő helyzeteket, másrészt az, hogy az áldozatokban oldjuk a téves bűntudatot. A Napraforgónál azonban – mivel felnőtteknek szóló előadásról van szó – nem akartam semmilyen más szempontnak megfelelni, csak annak, hogy minél pontosabban mutassam meg a történet fájdalmát, engedtem, hogy az egyes szituációk eljussanak a drámai végletekig.

kepatmeretezes_hu_napraforgo_pr_domolky_daniel_print_010.jpgNapraforgó - Pető Kata, Sztarenki Dóra (fotó: Dömölky Dániel)

A darabban a gyerekek – például Dzseni és Erik – leképezik a saját szüleiket. Akárcsak a mindennapi életben.

A történetben a gyerekkarakterek hívják fel a nézők figyelmét a felnőttek mulasztásaira. Sok minden kiderül abból, ahogy a kisdiákok a szüleikről beszélnek, vagy abból, ahogy egy adott helyzetben viselkednek, de a tízéves Julcsi szavajárása is a szüleiről árulkodik, akik egyébként fizikailag nem jelennek meg a darabban. A Julcsi karakterét játszó Tolnai Hella amúgy felnőtt szerepekben is látható az előadásban, ami akár azt is eszébe juttathatja a nézőnek, hogy milyen nővé cseperedik majd ez a kislány.

Az eddigi darabjaidnál jól meghatározható egy központi téma. A Napraforgónál van ilyen?

A drámapedagógia mindig arra ösztönöz, hogy még mielőtt elkezdeném megírni a történetet, határozzam meg a fókuszt. Most éltem azzal a szabadsággal, hogy belehelyezkedve a karakterekbe és a szituációkba hagyjam magam sodródni a drámai csúcspont felé. Persze, így is sok mindent eldöntöttem előre, de kizárólag a történet szempontjából. Alapvetően az izgatott, hogy a felnőtteknek milyen felelősségük van abban, hogy a gyerekek hogyan lépik át a kiskamaszkor küszöbét. Hol, milyen hibákat követhetnek el, és hogy azok miként épülnek be a gyerekeik életébe, merre mozdítják el a személyiségüket. A darabban tízévesekről van szó (kivéve az osztályt ismétlő Dzsenit), negyedikes tanulók. Jövőre már felsősök lesznek, ill. mindenki másik iskolába megy, elszakadnak egymástól, tehát egy nagyon fontos időszak zárul le az életükben.

Emellett nekem arról szólt még a darab, hogy hogyan tesszük tönkre a saját és a családunk életét azzal, hogy kibeszéletlenül hagyjuk a problémákat, hogy nem teszünk fel kérdéseket.

kepatmeretezes_hu_pass_andi_portre_domolky_daniel_web_002.jpgIgen, például Janka anyukájának pszichés betegségén keresztül szépen meg lehet mutatni, hogy hogyan tud elszabadulni a pokol, ha homokba dugjuk a fejünket. A pánikrohamok és kényszerbetegségek nem véletlenül annyira gyakoriak manapság, ez is egy útja a konfliktuskerülésnek, hogy furcsa tüneteket produkálunk annak érdekében, hogy elmeneküljünk a valóság elől. De az is lehet, hogy ezek a tünetek egyfajta vészjelzések, hogy valami komoly baj van, „vedd már észre”!

A darab vége nyitva hagyja a kérdést, hogy Janka anyukája meggyógyul-e, hogy valóban az-e a jó döntés, ha Janka családja együtt marad.

(Pass Andrea fotóját Dömölky Dániel készítette.)

Az utolsó jelenetben ugrunk négy hónapot, ennyi idő alatt egy beteg ember természetesen nem tud meggyógyulni. Viszont azt sem lehet eldönteni, hogy az Anya vajon színleli, hogy jól van, vagy valóban a gyógyulás útjára lépett. Érdekes kérdés az is, hogy mi számít konfliktuskerülésnek ebben a helyzetben: az, ha együtt marad a család vagy ha nem. Van itt egyáltalán megoldás? Vagy minden megy tovább? Bár a Napraforgó nem tantermi előadás, remélem, hogy most is tudunk igazi kérdéseket feltenni a nézőknek.

Ez az első színháztermi előadásod, mégsem álmodtál hatalmas, konkrétan egy-két tornaszernél több/nagyobb díszletet.

Anyagilag még most sem fért volna bele az előadás költségvetésébe. De tény, hogy nagyon szeretek arra építeni, hogy a néző képzelete úgy is megrajzolja, hogy hol vagyunk. Eddig kizárólag eszköztelen, díszletet szinte teljes mértékben nélkülöző előadásokat hoztam létre, többnyire osztálytermekben. A diákok az előadást követő foglalkozáson mindig visszahozzák az adott történet legjellemzőbb helyszíneit, például egy liftet vagy egy fát, ami előtt gyülekeznek a fiatalok stb. Ezek csak szóban jelennek meg az előadásban, viszont annál erősebben beégnek a nézők képzeletébe. A Napraforgó elég sok helyszínen játszódik, kissé filmes ebből a szempontból. Úgy érzem – bár egy díszlettervező biztos rávilágítana arra, hogy tévedek –, a képzeletemet korlátozná, ha egy konkrét díszletet határoznék meg, miközben még a történeten gondolkodom. Írás közben látom az átállásokat is, ez alapján dramatizálom a jelenetátkötéseket, ott vannak a példányban már a rendezői instrukciók, szóval engem felszabadít ez az „eszköztelenség”. Az más kérdés, hogyha egyszer tényleg lesz a látványra is pénz, akkor a darabot olvasva egy díszlettervező mivel tudna hozzájárulni a történethez. Remélem, ennek is eljön az ideje.

kepatmeretezes_hu_napraforgo_pr_domolky_daniel_print_003.jpgNapraforgó - Petrik Andrea, Hajduk Károly (fotó: Dömölky Dániel)

Anyagilag még most sem fért volna bele az előadás költségvetésébe. De tény, hogy nagyon szeretek arra építeni, hogy a néző képzelete úgy is megrajzolja, hogy hol vagyunk. Eddig kizárólag eszköztelen, díszletet szinte teljes mértékben nélkülöző előadásokat hoztam létre, többnyire osztálytermekben. A diákok az előadást követő foglalkozáson mindig visszahozzák az adott történet legjellemzőbb helyszíneit, például egy liftet vagy egy fát, ami előtt gyülekeznek a fiatalok stb. Ezek csak szóban jelennek meg az előadásban, viszont annál erősebben beégnek a nézők képzeletébe. A Napraforgó elég sok helyszínen játszódik, kissé filmes ebből a szempontból. Úgy érzem – bár egy díszlettervező biztos rávilágítana arra, hogy tévedek –, a képzeletemet korlátozná, ha egy konkrét díszletet határoznék meg, miközben még a történeten gondolkodom. Írás közben látom az átállásokat is, ez alapján dramatizálom a jelenetátkötéseket, ott vannak a példányban már a rendezői instrukciók, szóval engem felszabadít ez az „eszköztelenség”. Az más kérdés, hogyha egyszer tényleg lesz a látványra is pénz, akkor a darabot olvasva egy díszlettervező mivel tudna hozzájárulni a történethez. Remélem, ennek is eljön az ideje.

Mire utal a cím, a Napraforgó?

A gyerekekre: a napraforgó hálátlan környezetben is megél, de nem az a cél, hogy „az utak szélén megfásodó kóróvá alakuljon”. A gyerekeknek szükségük van az éltető napfényre, a szüleik gondoskodására, szeretetére. Minden kisgyerek, amíg a lelke egészséges, a Nap felé forog. Akkor van baj, ha már nem keresi a napsugarakat.

Antal Klaudia / Jurányi Latte

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr48364460

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.