„Nem kérdés számomra, hogy a színészettel, illetve az írással és a rendezéssel is foglalkozni akarok.”
Hagyományainkhoz híven idén is bemutatjuk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland prózai színész osztályában idén végző hallgatókat. Interjúink keddenként jelennek meg. Dékány Barnabással első főszerepéről, első rendezéséről és jövőbeli terveiről is beszélgettünk.
Kezdjük az elején: mikor döntötted el, hogy színész leszel?
Nem azt döntöttem el, hogy színész leszek, hanem azt, hogy színházzal akarok foglalkozni és semmi mással. A Ledarálnakeltűntemet néztem a Katonában, amit Bodó Viktor rendezett, és közben valami hirtelen összeállt a fejemben. Ez elég későn történt, már jóval az első felvételim után. A szüleim is színészek, egy drámatábort meg egy drámasulit vezetnek, ahova én is jártam. Az akkori csapatból mindenki felvételizett, természetesen én is nekimentem, bár fogalmam nem volt, miért csinálom. Az első rostán kiestem. Elkenődtem, aztán felálltam és elkezdtem töprengeni. Magamon, színházon, ilyeneken. Hogy kell-e ez nekem. Töprengtem egy fél évet, amikor is ültem a Ledarálnakon, és ahogy mondtam, valami hirtelen összeállt. Sokminden. Akkor értettem meg, hogy színházzal kell foglalkoznom és kész. Erre mondják, hogy lassan nő be a feje lágya.
Dékány Barnabás (fotó: Éder Vera / Színház- és Filmművészeti Egyetem)
Mit tanultál meg a drámatáborban?
Amikor a szüleim az első tábort csinálták, 16 éves voltam: zárkózott, túlérzékeny, duci kamasz. Abszolút nem érdekelt a színház, nem is láttam még igazán jó előadást. Leginkább a gép előtt szerettem ülni. Persze a szüleim miatt muszáj volt mennem táborozni… Emlékszem, borzasztóan féltem: tíz napig leszek összezárva egy csomó drámatagozatos, extrovertált gyerekkel, akiknek ez megy. És én lepődtem meg a legjobban, hogy nekem is megy. És nem is vagyok annyira zárkózott, mint hittem. Sőt, még a gépezés sem hiányzik. Életem legszebb tíz napja volt, csomó új barátom lett, kinyíltam. Éreztem, hogy a tábor elindított valami fele. Valamivel összekapaszkodtam, amit tudtam, hogy innentől nem fogok elengedni.
Aztán második próbálkozásra bekerültél a Színművészetire a Bagossy–Pelsőczy–Rába-féle színészosztályba. Milyen élményeket és tapasztalatokat hozott az egyetem és az osztály?
Az egész egyetem-élmény végtelenül komplex és leírhatatlan, úgyhogy csak egy-két dolgot emelek ki, ami eszembe jut. Egyrészt nagyon izgalmas osztályom van. Sokat lehetett tőlük tanulni szakmailag, sokat lehetett nyílni rajtuk keresztül emberileg. Közösség voltunk, együtt éltünk, együtt játszottunk. Az osztályfőnökeim szeretettel, odafigyeléssel és maximalizmussal kezeltek. Lassan beleláttam abba, hogyan működik, miből rakódik össze egy színész. Magadat nehezebben látod, de ha figyelsz másokat, az egy teljesen más helyzet, és nagyon sokat tanulhatsz belőle magadról is. Lassan rájössz, hogy tudod használni a tested, idegrendszered, érzelmeid. Ez egy hosszú és nehéz folyamat, sok kudarcélménnyel. De aztán persze ott a rengeteg sztori, a kollégium, a rengeteg közös jelenetcsinálás hajnalban, amikor már azon röhögsz, hogy nincsen erőd röhögni. Egyszer például leégett a mosógép, amiben éppen nagymosást tartottam. Emlékszem, mennyire ki voltam borulva, most meg már csak nevetek. Hogy mi volt jó és mi volt rossz, már szinte elválaszthatatlan, már minden összeér, és azokra a pillanatokra emlékszel a legszívesebben, azok hiányoznak a legjobban, amik a legfájdalmasabbak meg legfárasztóbbak voltak. Egy nagy tál édessavanyú leves az egész.
Rómeó és Júlia (fotó: Toldy Miklós)
Van olyan osztálytársad vagy osztálytársaid, akikkel különösen közeli kapcsolatod alakult ki?
Adaptív személyiségnek tartom magam, könnyen jövök ki az emberekkel, általában könnyen találom meg a közös hangot. Az osztályban is mindenkivel jól ki tudtam jönni. Persze harcok voltak, ez elkerülhetetlen: a szobatársad megeszi a rizseshúsodat, a másik meg kelléknek használja az anyukádtól kapott bögrédet… Azt is könnyen dolgozom fel, hogy új időszak jön, valaminek vége. De azért hiányoznak. Megszerettem őket, és drukkolok, hogy mindenkinek úgy sikerüljenek a dolgai, ahogy megérdemli. Tartjuk a kapcsolatot, örülünk egymásnak.
Még csak most végzel színészként, de már volt is egy rendezésed a Színműn, Stanisław Lem Solaris című regényének színpadi adaptációja. Ez hogy jött?
A rendezés nem csak úgy jött. Amikor másodjára felvételiztem, a jelentkezésem beadtam filmrendező szakra is, csak aztán előbb felvettek színésznek. Már első évben észrevettem, hogy amikor jeleneteket csináltunk – a mesterség órákon magunknak kellett egy-egy jelenetet összehoznunk –, sokszor ahelyett, hogy belementem volna egy figurába, elkezdtem partizánkodni: kiültem a széksorok közé, és kívülről figyeltem egy jelenetet, aztán visszaugrottam játszani. Ezzel a kettősséggel egy ideig nagyon hadakoztam. Amikor aztán elkezdtünk produkciókban dolgozni, ez a kettő szépen elvált egymástól. A Solarisszal a rendezői-írói vonal – mert a Solaris szövegkönyvét is én írtam – végre elindult egy önálló ösvényen, és teljesen különvált a színészi léttől. Ha színészileg hívnak, akkor színészként vagyok jelen, ha meg rendezőileg vagyok jelen, akkor nem vágyom arra, hogy szerepeljek a saját darabomban. Így minden esetben odaadó tudok lenni.
Negyedikben már régóta feszített a vágy, hogy készítsek egy előadást. Sokat kerestem a megfelelő anyagot, de nem találtam. Aztán egyszer volt egy SZFE-s buli, és osztálytársam, Szabó Sebestyén ajánlotta ezt a regényt, és onnantól nem volt kérdés, hogy ezt fogom megcsinálni. Az már kérdés volt, hogy hogyan. Amennyire tudom, Tarkovszkij, illetve Soderbergh filmje mellett négy kísérlet volt a Solaris adaptációjára, ez utóbbiak színpadra, de rendre megbuktak. Iszonyatosan nehezen adaptálható szövegről van szó, egy elméleti jellegű regényről, kevés cselekménnyel, a színpadon viszont valamilyen formában mégis a cselekmények viszik előre a darabot. Először elkezdtünk dolgozni egy pincehelységben a Színműn, és körülbelül egy hónapig gyúrtuk közösen az anyagot. Én közben írtam a szövegkönyvet, improvizáltunk, kőkemény kísérletezés ment, még senki nem tudta, hogy mi lesz ebből. Aztán csináltunk egy munkabemutatót, amelyet megnézett többek között Máté Gábor, Dömötör András, Pelsőczy Réka, Bagossy László, Csizmadia Tibor és Hegedűs D. Géza is. Lement az előadás, és másnap beszéltem Csizmadia tanár úrral, aki azt mondta, hogy szeretné, ha rendes jegyes előadás lenne a darabból a padláson. Ezután felkértem egy látványtervezőt, Tasnádi Zsófit, aki nagyon izgalmas teret csinált hozzá. Eltelt három hét, és már ott voltunk a bemutatón.
(A fotón Szabó Sebestyén László látható a Solaris című előadásban. A képet Znamenák István készítette.)
A Solarisban egy rövid filmbejátszásban feltűnik Znamenák István is. Vele aztán folytatódott a közös munka, hiszen te Billy Bibbitet játszod a Belvárosi Színházban az ő Száll a kakukk fészkére-rendezésében. Rá egyfajta mesterként is tekintesz?
Znamit már akkor figyeltem, amikor Bagossy László Hamletjében játszottunk együtt az Örkény Színházban. Megfogott a színészete: erős, önazonos. Mikor kerestem, ki legyen a Solarisban Gibarian professzor, aki egy videófelvételen szerepel, véletlenül kiderült, hogy Znamenáknak a Solaris a kedvenc regénye. Ezek után nem volt kérdés, rögtön fel is kértem, ő pedig örömmel jött, és ott is maradt velünk a főpróbahéten. Nagyon sokat segített, mondhatni mentorként volt jelen: nem szólt bele, nem akarta átvenni az irányítást, hanem a megfelelő pillanatban szolgált mindig azzal a tanáccsal, amitől pont jó lett a dolog. A vele való közös munka során éreztem rá, hogyan kell egy szituációt tisztábbá, pontosabbá tenni. Aztán nyáron hívott Kőszegre a Várszínházba, ahol A falu rosszát csináltuk az osztályból öten, többek között olyan színészekkel, mint Pogány Judit, Gazsó György, Kovács Zsolt. Ahogy annak vége lett, már szólt is, hogy a Kakukkba keres Billy Bibbitet, és úgy gondolta, hogy mi lennénk Jéger Zsombi osztálytársammal felváltva. Amikor Znami van rendezői székben, biztonságban érzem magam, mindig tudom, hogy mit akar, tudom, hogy mire gondol, és ez ad egyfajta szabadságot, miközben van egy nagyon pontos keret, egy köréd rakott védvonal, amin belül tudsz mozogni.
Száll a kakukk fészkére - Róbert Gábor, Szabó Kimmel Tamás, Dékány Barnabás
És ahogy Znamenáknak, úgy neked is lesz egy külön színészi és egy külön rendezői életutad?
Igen, nem kérdés számomra, hogy a színészettel, illetve az írással és a rendezéssel is foglalkozni akarok. Hogy a kettőt nekem külön kell választanom, azt a Solarisnál éreztem meg. Ez egyfajta skizofrénia: teljesen más energiákat kell mozgatnom, amikor játszom, és teljesen másokat, amikor rendezek, a kettő nem fér össze.
Több független produkcióban is játszottál már, például Vajdai Vilmos Babahajójában vagy Fekete Ádám Csoportkép oroszlán nélkül című előadásában – mindkettő TÁP Színházas produkció. Szívesen működnél a független szférában, akár mint színész, akár mint rendező?
Függetlenek kellenek. Amit Pintér Béla csinál, vagy amit Bodó és Schilling csináltak, az lenyűgöző, bátor, erős, és valami olyan, amire szükségünk van. Fekete Ádám Csoportképe is egy nagyon fontos előadás: mindenképpen születniük kell ilyen friss produkcióknak. Hogy velem mi lesz, hogy mi a pontos irány, az még számomra is kérdés. Vajdai Viliékkel, a TÁP Színházzal meg általában a függetlenekkel nagyon szeretek együtt dolgozni, miközben szükségem van biztonságra is. Sokáig úgy gondoltam, hogy ehhez az kell, hogy társulati tag legyek valahol, de ez mostanra már változott.
Babahajó - jobbra Dékány Barnabás (fotó: Toldy Miklós) / A képre kattintva az egyetemi előadások képei tekinthetők megSzabadúszó leszel?
Most úgy néz ki, igen. De közben megtaláltam a Belvárosi Színházat, ahol már a második bemutatóm lesz, és ez nekem megadja a szükséges biztonságot. Emellett tudok az írással és a rendezéssel is foglalkozni, ami ugyanolyan fontos számomra, és ugyanannyi dolgom is van vele, mint a színészettel. Változó világban élünk, ami a korábbi világ felől nézve ijesztő, de bennünket már első évben arra hangoltak, hogy ez ilyen lesz, mi meg elfogadtuk. Végül is, amit mi csinálunk, az valahogy a rock ’n’ rollról szól. Nem szabad több biztonság után kuncsorogni, mint amennyit kapsz.
Amikor beszélgetünk, még nem telt el egy hét sem legújabb bemutatód óta, amelyben ráadásul főszerepet játszol: ez Shakespeare Rómeó és Júliája, amit Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezett meg a Budaörsi Latinovits Színházban. Hogy talált rád a szerep?
Berzsenyi Bellaagh Ádám A bunda című előadásban látott először, ami Pelsőczy Rékával közös munkánk volt a Színműn. Ez azért érdekes, mert ott egy teljesen abszurd, magából kivetkezett titkárt játszottam. Emellett látta a Nincsteleneket is, amit Máté Gábor készített el az osztályunkkal. Székely Krisztával, a Katona József Színház fiatal rendezőjével beszélgettem nemrég, aki azt mondta, hogy ilyen fiatalon szerelmest játszani ajándék. Tényleg így van, én is ajándéknak érzem. Iszonyat sokat tanultam az előadásból és a próbafolyamatból, ráadásul más dolgokat, mint korábban. Például az energiahasználatot: itt egyszerűen végig kell vinni a hátadon egy darabot. Emiatt is fontos, hogy Rómeóként ki a te Júliád: Zsigmond Emőkével imádtam együtt dolgozni. Hasonlóan gondolkodunk, szinte ijesztően könnyen értettük meg egymást. A legjobb partner, akit kaphattam. Shakespeare pedig fantasztikus szerző. Azt tartom benne csodálatosnak, hogy minden korban ugyanannyira aktuális, a sok száz év nem tudott semmit koptatni belőle. A Rómeó és Júlia az emberről szól, arról, hogy mit jelent embernek lenni, mit jelent a sors, mit jelent a komédia és a tragédia az életünkben.
Rómeó és Júlia - Dékány Barnabás, Zsigmond Emőke (fotó: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház)
Zsigmond Emőkét és téged nem csak Budaörsön lehet együtt látni, hanem a YouTube-on is, az I’m a creep című videóban, amely már nemzetközi hírnévre is szert tett: több mint 800 ezer kattintásnál és majdnem 10 ezer lájknál tart.
Ez sorsszerű dolog volt. Ádám már mindkettőnket felkért a Rómeó és Júliára, amikor megtalált minket ez a Sasha Daygame néven csajozós YouTube-videókat közzétevő srác. A stábjával éppen itt jártak Magyarországon, és valami nagyobbat akartak dobbantani, ehhez pedig megtalálták Emőkét. Ő aztán átküldte nekik egy csomó fiú arcképét, és valamiért engem választottak ki. Egy három napos forgatás volt, és úgy mentünk oda Budaörsre, hogy volt már köztünk valamilyen munkaviszony. Jó előjelnek fogtuk fel, hogy egy ilyen betalált. A videó tényleg nagyot ütött, itthon is sokan megnézték. Emlékszem, amikor karácsony előtt vásároltam az Arénában, odajött hozzám egy srác könnyes szemekkel, hogy neki ez a videó le van töltve a mobiljára, és megváltoztatta az életét. Én meg álltam vele szemben és nem igazán tudtam ezzel mit kezdeni… De iszonyat jó, ha azt látod, hogy mások inspirálódnak attól, amit csinálsz. Szerintem az egyik legnagyobb ajándék ezen a pályán. A Solarisnál is tapasztaltam ezt: előadás után odajöttek hozzám nézők, és láttam a tekintetükön, hogy ez az egész nekik most tényleg adott valamit, helyre tett, megváltoztatott vagy elindított.
Milyen feladatok várnak rád a közeljövőben?
Nemsokára jön az idei ötödik bemutatóm: Pelsőczy Réka osztályfőnököm rendezésében az Egy fenékkel két lovat című Goldoni-átiratban próbálok májustól a Belvárosi Színházban. Közben már írom a következő anyagot: Jack Kerouac Útonját adaptálom színpadra, most azon dolgozom jövő hét végéig, amikor is olvasópróbát tartunk, és valószínűleg április közepén fogjuk bemutatni a Színművészeti Egyetemen. Nem akarok neveket mondani, mert még nem hivatalosak a felkérések, de lesz egy nagyon erős csapatom. Egy éve várok arra, hogy színpadra vigyem ezt a regényt. Ahogy itt végeztünk, rohanok is át az Ódryra termet egyeztetni…
Kapcsolódó
Beszélgetés Szabó Sebestyén Lászlóval
Beszélgetés Prohászka Fannival
Beszélgetés Feczesin Kristóffal