A Színházi Kritikusok Céhe szervezésében közönségtalálkozó követte a szombathelyi Weöres Sándor Színház februári 24-i Hamlet-előadását.

Czukor Balázs minden értelemben szellemdús rendezéséről Ölbei Lívia kritikus, a Vas Népe kulturális újságírója kérdezte az előadás díszletében ülő alkotókat és az érdeklődőn ott maradt 30-40, zömmel középiskolás nézőt.

A diákoknak bizonyára ez volt az első színházi találkozásuk Shakespeare Hamlet című drámájával. (Én személy szerint irigylem őket, hogy épp ez a produkció nyitott utat számukra a műhöz. Ad gondolkodnivalót majd az összes további találkozáshoz is.)

A közönségnek minden tagja elmondhatta volna magáról: „Én vagyok Horatio!”, mivel Czukor Balázs és Khaled-Abdo Szaida dramaturg Horatiót is kihúzták a darabból, Fortinbrassal, a sírásókkal és a színészekkel együtt. „Játszottam Horatiót egy pécsi Hamlet-előadásban – mesélte Bajomi Nagy György, a szombathelyi Hamlet a közönségtalálkozón. – Olyan szerep, hogy ha az emberre ráosztják, érdemes szerződést bontani. Horatio semmit nem csinál, alig beszél, csak figyel és érzékenyen mosolyog.” Ezúttal a címszerep jutott Bajominak, s hozzánk, nézőkhöz fordult Hamlet legmagányosabb pillanataiban úgy, mintha mi lennénk a barátja.

Fotó: Stuber Andrea

Kiderült, hogy a próbák kezdetekor a színészek még nem tudták pontosan, ki melyik szerepet fogja játszani, és a szöveg, a húzások is folyamatosan alakultak. „Nekem nézőként általában gondot okoz a színházban, hogy a színészek úgy csinálnak, mintha – mondta a rendező, Czukor Balázs. – Talán valamelyest könnyít a dolgon, ha rögtön az elején leszögezzük, hogy tisztában vagyunk a helyzettel: mi játsszunk, ti nézitek. Ugyanakkor az előadás során nem rúgjuk fel a konvenciókat, betartjuk a szabályokat. Egyetlen momentum kapcsán beszélhetünk elemelésről: amikor Opheliát ’emeljük el’ – az öngyilkosságánál jól látszik, szándékosan, hogy nem a nyakánál akasztotta fel magát az apácaruhát öltött Sodró Eliza”.

Kiss Mari, aki Csonka Szilviától vette át Gertrud szerepét, arról beszélt, hogy mindig nehéz megérteni a királynét: miként szerethet át ilyen hirtelenséggel a férjéből a sógorába. Ebben az előadásban Hamlet atyjának szellemét és Claudiust egyaránt Mertz Tibor játssza – ikertestvérek lévén a férfiak –, ettől egy fokkal mégis elfogadhatóbb Kiss Mari Gertrudjának odaadása. Kiss Mari megemlítette néhány meghatározó Hamlet-élményét: Szmoktunovszkijt, valamint a Viszockij-Hamlet mamáját játszó orosz színésznőt, amint fehér alapozófestéket szedve le az arcáról így szólt: Gamlet! Igyi szudá!

Mertz Tibor ismertette Claudisa hozzáállását – amit természetesen az előadásból is megérthettünk és megérezhettünk –: ő régóta szerelmes ebbe a nőbe, és az egész királygyilkosságban nem a korona, a hatalom motiválta őt elsődlegesen, hanem ez az erős érzelem.

                     Hamlet (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)

„Milyen az, amikor az embernek meghal a szülője? Milyen az, amikor az embert elárulja a szülője? Kinek-kinek a családjában, az otthoni konyhájában hány szellem bukkanhat fel?” – sorolta Czukor Balázs a kérdéseket, amelyek foglalkoztatták.

„Az biztos volt, hogy Balázs akar a díszletben egy konyhafülkét – idézte fel Takács Lilla díszlettervező. – Színpad is kell, ezt tudtam. A kettő, a konyha és a színpad között legyen elég tér, aztán a színek, a formák... Maga a helyszín a főszereplő lelkének kivetüléseként sok minden lehet, de nyomasztónak kell lennie. Az is lett.”

Szabó Tibor azt mesélte el, hogy Czukor Balázsnak számtalan ötlete volt, egyebek közt azt is, hogy ő a kerekesszékével mindig háttal helyezkedjen a nézőknek. Látták már eleget őt a szombathelyiek, szeretik is, most nyugodtan elbújhat – ajánlotta a rendező. Erről a háttal látszásról azonban hamar letettek. Bajomi Nagy György elbeszélése szerint avval is próbálkoztak eleinte, hogy a közönséget jobban bevonják a játékba. Például amikor Hamlet bezárja a konyhába a lelepleződött Rosencrantzot (Kelemen Zoltán) és Guildensternt (Endrődy Krisztián, aki csodálatos egyszerűséggel tudja Hamletet Hamletnek szólítani, mintha csak azt mondaná neki: Pityu), akkor Hamlet az asztalra teszi a kulcsot, lesz-e, aki a nézők közül odamegy és kiszabadítja a bérgyilkosnak szegődött egykori wittenbergi diáktársakat. Ezt az elképzelést aztán elvetették.

                     Hamlet (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)

Egy diáklány elárulta, ő maga olyan, hogy mindenbe nagyon beleéli magát. „Amikor Kiss Mari mint Gertrud annyira zaklatott lett, hogy sírt is, nekem is elindult a könnyem.” Egy másik lány így vélekedett: „Az az igazi, amikor az ember először elolvassa a művet, aztán megnézi, esetleg több különböző verzióban is. Akkor tud a legjobban és a legönállóbban belehelyezkedni az érzelmi világába.”

„Még azután is nekem drukkoltatok, hogy megrángattam Opheliát, és egyre több halott maradt mögöttem?” – kérdezte Bajomi Nagy György a nézőktől. – „Nagy kérdés ez – fűzte hozzá a Laertest is játszó Kelemen Zoltán –, hogy négy áldozat után is vele megyünk-e még.”

Erre végül is nem kaptunk választ a közönségtől. Az előadással mindenesetre mentünk. És ez több mint elég.

Stuber Andrea