Géczi Zoltán: „Az erőszakos politikai színházcsinálás szerintem kártékony és haszontalan.”
Március 3-án mutatja be Mucsi Zoltán rendezésében a Terminál Workhouse Sławomir Mrożek Emigránsok című darabját a Stúdió K-ban. A premier kapcsán az előadás két főszereplője, Géczi Zoltán és Molnár Gusztáv meséltek közéleti színházról, emigránslétről, identitás- és szabadságkeresésről.
Elég ránézni a címre: Emigránsok – máris minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy húsbavágó aktualitása van a darabnak, dacára annak, hogy egy egészen más korban született meg, mint amit most élünk.
Molnár Gusztáv: Teljesen véletlenül került a kezembe egy Mrożek-kötet, és így olvastam el az Emigránsokat, amelyről rögtön éreztem, hogy egy nagyon erős darab. Valóban, komoly aktualitása van még úgy is, hogy a 70-es években, amikor Mrożek megírta, egészen más problémák voltak jelen a társadalomban. Ez a mű mégis örök érvényű.
Emigránsok (próbafotó) - Géczi Zoltán, Molnár Gusztáv, Mucsi Zoltán (fotó: Torják Orsolya)
Géczi Zoltán: Nem feltétlenül kell csak a magyar vonatkozást keresni benne; amire reflektál a történet, az sokkal inkább egy világméretű jelenség. Irgalmatlan mozgás zajlik mindenfelé, emberek tömegei próbálnak a hazájukat elhagyva új identitást találni más országokban.
M.G.: Én úgy látom, hogy a mai fiatal generáció számára rendkívül kaotikus az egész kérdéskör – hogy mit is jelent tartozni valahová, mit jelentenek a gyökerek, mi a nemzeti identitás, hogy mi a különbség a hazaszeretet és a szélsőséges gondolkodás közt… kicsúszott a lábunk alól a talaj.
Ezt a talajvesztett állapotot boncolgatja az Emigránsok?
M.G.: Igen, nagyjából ezt a gondolatot járja körül. Van két ember, akiknek látszólag semmi köze nincs egymáshoz, kizárólag az a közös bennük, hogy valamelyik kelet-európai országból jönnek, és valamelyik nyugat-európai országban ülnek egy nyomorúságos kis albérletben. Mind a kettőnek voltak álmai, amelyeket idővel elvesztettek.
G.Z.: Egyikük sem tud otthon boldogulni. Az egyik egy paraszti sorból származó ember, aki az új országban a legalja proli munkát végzi, de még így is lényegesen több pénzt keres, mint otthon. Iszonyúan vágyik vissza, minden gondolata ott van, ahol nem tudta eltartani a családját, mégsem megy haza. A másik a szellemi korlátok közül menekül Nyugat-Európába, a szólásszabadság reményében. Csakhogy az emigrációban elveszti az identitását és ezzel együtt a mondanivalóját is – „fölhígultam, szétfolytam a szabadságban” – mondja. Mind a kettőnek az a legfőbb baja, hogy itt ugyan megvan annak az életnek a magja, amely után otthon olyannyira vágyakozott, viszont hiányzik az a táptalaj, amelyben el lehetne ültetni, így aztán ki sem tud sarjadni.
Emigránsok (próbafotó) - Géczi Zoltán, Molnár Gusztáv (fotó: Torják Orsolya)
Kicsit olyan, mintha ez a két elkeseredett ember egyfajta szimbiózisban tengetné a mindennapjait. Színészként nektek ugyanilyen intenzív kapcsolatot kell kialakítanotok a színpadon?
M.G.: Az egész próbafolyamat egy nagyon komoly önboncolás volt. Egy ilyen kétszereplős előadás majdnem olyan, mint egy monodráma. Nincs benne lazítás, folyamatosan figyelni kell, mert ha épp nem is te beszélsz, ott vagy a másik mellett, és teljes egészében át kell adnod neki a figyelmedet. Olyan, mint egy hosszútávfutás, ahol nincs kiállás, egy ilyen darab után úgy érzem magam, mintha lefutottam volna egy félmaratont. De ez egy kifejezetten jóleső fáradtság.
G.Z.: Kapával (Mucsi Zoltán – a szerk.) egyik este épp erről beszélgettünk, és akkor fogalmazódott meg igazán, mit is jelent egy ilyen előadás. Olyan, mint a rali, amikor a navigátor és a versenyző nem létezhet egymás nélkül: a száguldás közben úgy kell bevenni a kanyart, hogy a vezető kizárólag a navigátorra hagyatkozhat, hiszen ő ilyen tempónál nem is tudhatja, hogy a következő pillanatban egy kanyar jön.
Mucsi Zoltán a darab rendezője. Egy ennyire szoros munkában hogyan tudtatok együttműködni?
G.Z.: Amikor elkezdtünk gondolkodni azon, hogy kit kérjünk fel rendezőnek, egyértelmű volt, hogy nem is lehet más, mint Kapa. Rengeteget elemeztünk, beszélgettünk, boncoltuk a darabot. Kapa elképesztően intenzíven van jelen a próbafolyamat során, szinte beköltözött a fejünkbe, nem egyszer kaptam azon magam a felkészülő időszakban, hogy megyek az utcán, jár az agyam a darabon, és azt vettem észre, hogy az ő hangja szól a fejemben. Ha akkor megfordulok, talán ott is áll mögöttem a járdán. A játék egészen egybeforrt az ő jelenlétével.
M.G.: Igen, talán az a legpontosabb, ha azt mondjuk: ezt a darabot hárman játsszuk.
Emigránsok (próbafotó) - Géczi Zoltán, Molnár Gusztáv (fotó: Torják Orsolya)
Egy olyan induló, független társulattól, mint amilyen a Terminal Workhouse, merész döntés egy ilyen élesen aktuális témát színpadra állítani.
G.Z.: Én nagyon fontosnak tartom a közéleti színház szerepét, hiszen alapvető dolgunk, hogy reflektáljunk a minket körülvevő világra. Közben meg mégis apolitikus intézményként tekintek a színházra. Nem az a dolga, hogy megfejtsen nagy igazságokat, hanem hogy felvessen kérdéseket, problémákat, amelyeken a néző el tud gondolkodni a saját sorsára, tapasztalataira, valóságára kivetítve. De nem feladata, hogy válaszokat és kész megoldásokat kínáljon.
M.G.: A problémafelvetés egészen más jelent, mint didaktikus színházat csinálni, politizálni és ráerőltetni a véleményemet másokra.
G.Z.: Az erőszakos politikai színházcsinálás szerintem kártékony és haszontalan. Az egyoldalú, didaktikus értelmezés kiöli egy darab rétegeit, kisimítja a történet barázdáit, és egysíkúvá teszi az üzenetet. Az efféle előadás megosztja és egyben taszítja is a közönséget – legyen szó bal vagy jobb oldalról. Ha egyértelmű politikai tartalmat sugall az alkotó, az a közönség egy nagy részét nem fogja érdekelni. Érdekelheti a határozottan ide vagy oda felsorakozókat, de a párt nélküli gondolkodókat csak elrettenti, mert már elegük van a sárdobálásból. Szerintem mindkét oldalhoz kell beszélni, teljesen abnormálisnak tartom azt, ami ebben az országban történik, rettenetes ez a folyamatosan generált és fenntartott megosztottság.
Hogyan határoznátok meg a Terminál Workhouse feladatát?
M.G.: A Terminal Workhouse egy hosszú előkészítés után most ősszel alakult független társulattá. Tízen vagyunk, van köztünk színész, rendező, dramaturg – sok ember sokféle érdeklődéssel. Éppen ez is a lényege a működésünknek. Ez egy alkotó sziget, be lehet jönni, ki is lehet lépni, támogatjuk egymást, nincs semmi kényszer, abszolút görcsmentesen dolgozunk, de ha valamibe belevágunk, azért felelősséget vállalunk. Jelenleg is fut a Régi szép idők című kávéházi Kosztolányi-előadásunk, február 17-től játsszuk a Szentandrásnapi mámort a Sanyi és Aranka Színházban, és hamarosan bemutatjuk az Emigránsokat a Manna Kulturális Egyesülettel és a Lengyel Intézettel együttműködésben.
Csímár Kamilla
Forrás: Terminál Workhouse
