7óra7

Bánsági Ildikó: „Csehov azt ígérte nekem, hogy fogom őt játszani”

Bánsági Ildikó: „Csehov azt ígérte nekem, hogy fogom őt játszani”

2016. 03. 23. | TörökÁkos

„Akárhogyan is, a díjaknak örül az ember, mert visszaigazolják, hogy talán nem élt hiába.”

Bánsági Ildikó, Kossuth-díjas színművész, a nemzet művésze több mint száz színházi bemutatóval és filmek sokaságával a háta mögött, jelenleg a Nemzeti Színház társulatának tagja. Legújabb bemutatója, a Csehov elbeszélése alapján készült 6 című előadás kapcsán beszélgettünk vele többek között a próbafolyamat nehézségeiről és a nehézségek értelméről, arról, hogy miért maradt az Újszínházban, amikor Dörner György átvette a vezetését, mit gondol politikáról, díjakról, hogy milyen tervek vannak a tarsolyában, és melyek maradtak megvalósítatlanok. Mindezt sok-sok mosollyal.

Korábban elmondta, hogy mindig is szeretett volna Csehovot játszani. Honnan ered ez a vonzódás?

Édesanyám, aki most 93 éves, a Kaukázusból származik, és  a szláv lélek meg az orosz szív nyilván átöröklődött valamennyire. És ha színésznő az ember, mit szeretne játszani? Shakespeare-t, Moliere-t, Csehovot és Dosztojevszkijt. Nagyon sajnálom, hogy nem találtak meg a Csehov hősnők. Pedig fiatalkoromban, amikor annyi hülyéskedés között szellemet idéztünk, Csehov azt ígérte nekem, hogy fogom őt játszani. 

6.JPG6 - Varga József, Bánsági Ildikó, Horváth Lajos Ottó (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Most a 6 című előadásban valahogyan mégiscsak sikerült találkoznia Csehovval.

Ez más, itt nem szerepet játszom, hanem mesélünk. Így a csehovi világ inkább csak körülleng minket. Közben volt, hogy „beszéltem” is hozzá, hogy most segíts meg, Anton Pavlovics! (nevet)

Nehéz volt?

 Nagyon. Nem szeretem ezt a műfajt: sem verset, sem prózát nem mondok, mert amikor belenézek a közönség szemébe, kijózanodok és civillé válok. Ez egészen más, mint amikor benne vagyok egy figurában. De visszatérve a 6-hoz, ha már nem izgulunk annyira, vagy ha jó passzban vagyok, akkor ez egy érdekes utazás. Ebben a fajta játékban a személyesség dominál.

Már csak abból is látszik, hogy nem volt könnyű a próbafolyamat, hogy közben ketten – Mátray László és Tompos Kátya – ki is léptek a produkcióból.

Nehéz erről beszélni. Például Mátray Laci eleve erre volt ítéltetve. Játszik Sepsiszentgyörgyön is, előtte csinálta meg a Szindbádot: agyon volt fáradva. Sardarnak (Sardar Tagirovsky, az előadás rendezője – a szerk.) pedig van egy módszere, amit vagy elfogad az ember vagy nem. És Mátray Lacinak hirtelen kevés lett az ideje. Ez egy nehéz pillanat lehetett neki, és hogy Horváth Lajos Ottó ezt a nagy és hosszú szerepet körülbelül két héttel a bemutató előtt átvette, nagyon nagy tett volt a részéről.

Amikor Tompos Kátya elment, mondtam a többieknek, hogy üljünk le, és mindenki mondja ki, hogy mit gondol. Miután Lajos Ottó ezt bevállalta, én azt mondtam, hogy nem létezik, hogy én ott hagyjam őt a bajban. Volt egy olyan érzésem, hogy amikor én is felvettem a hátamra azt a batyut, amit Lajos Ottó és Minky (Béres Miklós – a szerk.) és Farkas Dénes vitt, a többiek is mintha megrázták volna magukat, és folytatták ezt az utat.

6_2.JPG6 - Bánsági Ildikó (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Önben is voltak kétségek?

Bennem is felmerült a kérdés, hogy vajon egyáltalán szükség van-e rám egy ilyen kisebb szerepben, egy olyan darabban, ami a férfiakról szól. Nem méltatlan ez? A határon ingadoztam, de valamiért bíztam Sardarban. Azt gondoltam, hogy hiszek ebben az emberben, aki jön a japán teáival, a hókuszpókuszaival (nevet), és annyira másképpen gondolkodik. És egy idő után rájöttem mindannak a mélységére, amiről ő beszél. Azt is megértettem, hogy a színészetet mindenképpen  el szeretné kerülni, és azt akarja, hogy emberből beszéljünk.

Ebben az is benne van, hogy a második felvonásban csak ülök, és megbolondulok, hogy negyven percig kvázi olvasok, ahogy az is, hogy az előadás előtt van egyfajta ráhangolás, amikor együtt énekelünk, táncolunk, megöleljük egymást. És ez jó, mert páran összetalálkoztunk. Ez az előadás nem rólam szól, de örülök azoknak, akikről sokkal inkább szól. Értük tettem meg, és azt gondolom, hogy fordított esetben ők is megtennék ugyanezt értem. (mosolyog)

Folyamatosan mosolyog, nevet, miközben a szeme gyakran szomorú.

Soha senkinek nem adtam arra lehetőséget, hogy sajnáljon. Amikor a mélyponton voltam, akkor is mosolyogva mondtam, hogy jól vagyok. Én csak így tudok beszélgetni, így tudok dolgozni. Lelket önteni másokba. Sokszor ettől az adástól annyira lefáradok, hogy hazafelé menet majdnem elalszom a volán mellett.

Színésznőnek vagy filmszínésznőnek tartja inkább magát? Vagy eleve értelmetlen ez a kérdés?

portre_all_rozsa_erika_kis.JPGIlyen nincs. Régen, ha csak színház volt, azért szomorkodtam, ha fordítva, akkor azért. Ma már nem nagyon szoktam filmben dolgozni, nem vagyok benne abban az áramlatban, ami ehhez kellene. Nyugaton teljesen természetes, hogy az én korosztályom játszik. Ezt már csak onnan is tudom, hogy egy részüket én szinkronizálom.

(A portréfotót Rózsa Erika készítette.)

Mennyire igaz az, hogy régebben a szinkron sokkal komolyabb munka volt?

Borzasztóan felgyorsult a világ. Annak idején például az Annie Hall-t Kern Andrással másfél hónapon át csináltuk. Most pedig egy nap alatt be kell fejezni egy filmet.

Sok színházban dolgozott. Könnyen tudott váltani?

Mindig elmegyek az utolsó pillanatig, általában sokkal tovább is, mint kellene. Utána viszont egy pillanat alatt felállok. Az utolsó pillanatig megadom a lehetőséget, hogy történjen valami. A Vígszínházban is már négy éve terveztem, hogy el kellene menni, amikor a Sevilla csillagában (amit vissza kellett volna adnom, még akkor is, ha soha nem adtam vissza szerepet), egy kritikus leírta, hogy semmilyen voltam. És ez betalált. Nehezen döntök, és ez a kritika akkor segített ebben.

El tudja engedni utána ezeket a színházakat?

Dehogy. Nekem a mai napig a Vígszínház a színházam. Majdnem belehaltam, amikor utoljára ment le a függöny. De mennem kellett, ha nem akartam még húsz évig „királynőként” állni a színpadon.

Ugorjunk egy bő évtizedet! Már régóta az Újszínházban dolgozott, amikor Dörner György lett az igazgató. Miért maradt, amikor annyian elmentek, illetve hogyan élte meg belülről, hogy a sajtó bojkottálja azt a munkát, amit színészként végez?

Már Márta István égisze alatt (a korábbi igazgató – a szerk.) sem írtak rólunk semmit, valamiért mindig szegénygyerekeknek kellett éreznünk magunkat. Az, amikor Dörner György átvette a színházat, számomra egy nehezen elviselhető helyzetet eredményezett. Nagyon sokat játszott a volt férjemmel (Gáspár Sándor – a szerk.), így közvetlenül ismertem, noha különösebben nem voltunk barátok. Éppen abban az évben hívott meg Veszprémbe, hogy játsszam el a Karnyónét, amikor beadta a pályázatát, és mivel számomra ez egy kellemes találkozás volt vele, ezért, amikor elindult ez az ördögi politikai gyűlölet, és a társaim elkezdtek mindenfelé elszerződni, én azt mondtam, hogy egy évet adjatok, nézzük meg, mit csinál. Úgy voltam vele, hogy engem a dolog politikai része nem érdekel, és nem köphettem le azt az embert, aki munkát adott nekem, és akivel együtt dolgoztam.

isten.JPGIsten ostora - Bánsági Ildikó (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

De ugyanezt a gyűlöletet tapasztaltam akkor is, amikor utána a Nemzetibe mentem.  Tele van a puttonyom ezzel a jobb- és baloldali egymásra fenekedéssel. Vagy jó valaki vagy rossz, és kész. Úgyis a polgármester dönti el, hogy ki lesz egy színház vezetője, teljesen mindegy, hogy mit mondanak a szakmai bizottságok tagjai (jó példa erre a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház legfrissebb esete – a szerk.). Ezt az embertelenséget, ami most van, már nem bírom. Várkonyi Zoltánnál olyan mindegy volt, hogy ki ilyen, ki olyan. Erre, ami most van, rá lehet menni. Meghalunk, kihunyunk.  

Ön ebben a leosztásban egy erősen jobboldali besorolást kapott.

Soha nem tettem le a politikai voksomat sehová. 20 éve, amikor a színház felterjesztett az elismerésre, és Horn Gyulától átvettem a Kossuth-díjat, odajött hozzám egy kolléga, és azt mondta, hogy „Végre közülünk is kapott valaki!”, és akkor tudtam meg, hogy én közülük való vagyok.

Ilyen körülmények között milyen értéke van az Ön számára az állami díjaknak, amelyekből azért szép számmal kapott?

kis.JPGA Kossuth-díjat baloldali kormánytól vettem át, de 2014-ben, a jobboldali érában lettem a nemzet művésze. Úgyhogy nekem mindenhonnan van díjam, nekem nagyon jó! (nevet) És aminél nagyobb dolgot nem is tudok elképzelni, hogy az életműdíjamat egy online szavazáson kaptam (az Arany Medál-díj, 2015-ben – a szerk.). Nagyon meglepett, hiszen mostanában nem nagyon szerepelek a tévében. Akárhogyan is, a díjaknak örül az ember, mert visszaigazolják, hogy talán nem élt hiába.

(A fotó a Családi kérdés című előadáson készült, Eöri Szabó Zsolt felvétele.)

Bizonytalan abban, amiket csinál?

Mindig bizonytalan vagyok, amikor újat csinálok. És ez egyre rosszabb. (nevet) De ez mindenkinél így van.

Van olyan pillanat, amikor tudja, hogy most valami sikerült?

Nagyon ritkán van ilyen. Néha, amikor otthon mondom a szöveget, és hirtelen ráérzek egy dologra, akkor tudom, hogy az jó lesz. Filmen ugyanezek a pillanatok jobban tetten érhetőek. Például amikor Fehér Gyurival és Derzsi Janival csináltuk a Szenvedélyt, és éjjel fél 2-kor egymás vállaira borulva szeretettel simogattuk Fehér Gyurit, ittuk a konyakokat és csöndben voltunk. Hogy megcsináltunk egy jelenetet. Az egy hihetetlen érzés. Reggel, amikor hazamentem, nekiálltam tenni-venni, hogy még ne teljen el az a nap.

Valahol azt nyilatkozta, hogy van egy filmes terve, amiben elfeledett színészekkel beszélgetne.

Több tervem is volt, és nem is mind kultúrával kapcsolatos. Már 25 éve dédelgetek egy ötletet, amivel meg is kerestem a Tisza cipőt – de erről többet nem árulhatok el (nevet) -, és a TV2-t két ötlettel is megkerestem. Szerettem volna egy olyan autót, amiben vágni is lehet, és azzal elindulva megmutatni, hogy milyen elfeledett kincseink vannak. A másik filmes ötletem olyan emberekről szólt volna, akiknél talán tetten érhető valami abból a titokból, ami egy férfit és egy nőt összetart egy életen keresztül. Bara Margittal forgattuk volna az első filmet. Ezekből elsősorban azért nem lett semmi, mert a munkám nem hagyott rá időt. De nem tettem le mindegyikről.

Egy színdarabot is akartunk csinálni Ráckevei Annával és Nagy-Kálózy Eszterrel a saját életünkből, sokat dolgoztunk rajta, aztán abból sem lett semmi. Nem mertük elhinni, hogy ezt nekünk kell megcsinálni, rendező nélkül.

Elérkezve a jelenbe, milyen Vidnyánszky Attilával dolgozni, és milyen a Nemzetiben lenni?

marai_kis.JPGMár korábban két alkalommal is dolgoztam vele az Újszínházban, és mindkét munka nagy hatással volt rám. Ezután a Nemzetiben az Isten ostorát csináltuk, ez egy nagyszabású előadás, amivel utazni is szoktunk, de abban nem tudtunk úgy összetalálkozni, mint Attila és Ildikó, mert az nem rólam szólt, azt végig kellett harcolnom a többiekkel. A Márai (Családi kérdés – a szerk.) már sokkal közelebb állt hozzám. Nem mintha ódzkodnék az újdonságtól, hiszen akkor abba is kellene hagyni a pályát. Most nagyon kíváncsi vagyok, hogy jövőre mi lesz, várok egy találkozást a Nemzetiben, amiért itt vagyok.

(A fotón a Családi kérdés egyik jelenete  látható. A felvétel Eöri Szabó Zsolt munkája.)

Olyan előadásokért érdemes színésznek lenni, mint például a Nézőművészetitől a Vakság vagy A gyáva, amúgy csak elmenni szerepelgetni … Ezekbe a szerepekbe valószínű, hogy bele lehet halni, de talán ezekért érdemes is. (mosolyog)

Amúgy pedig vannak tervek, amikről még korai beszélni, és van O’Neil Utazás az éjszakába  című darabja, amit a Pesti Magyar Színházban fogok játszani, többek között Andorai Péterrel, és egy kisebb szerepben a lányommal (Gáspár Kata – a szerk.).

Játszottak már együtt?

Ez az első alkalom. Épp azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy neki ez nagyon nehéz lesz, hiszen ő még nem ismer engem, hogy színésznőként milyen vagyok egy próbafolyamatban. Szentimentális és sokat beszélek. Nagyon kell, hogy mindenki szeressen. És lehet, hogy ő majd azt mondja, hogy „Jaj, anyaaaa!” (nevet).

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr98511236

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.