7óra7

Communism never happened

Communism never happened

2016. 03. 27. | 7óra7

Az Egy komcsi nyanya vagyok! című egyszemélyes darab 56. előadása után közönségtalálkozó zajlott a Színházi Kritikusok Céhe szervezésében, Tompa Andrea vezetésével.

Csoma Judit 2013 tavasza óta játssza a Dan Lungu regényéből született előadást a budapesti Katona József Színház Sufnijában. Kovács Natália osztja meg élményét az estéről.

Nem éltem a kommunizmusban. Nem azért, amit a címben idézett Ciprian Mureşantől származó kijelentés – első ránézésre – sugall, hanem mert mire megszülettem, vége lett. Abban a korban nőttem fel, amely próbálta az egészet elfelejteni: kitörölni, túllépni rajta. Abban a korban,  amely vagy nem tudta, vagy önös érdekből nem akarta tudomásul venni, hogy – amint Jan Assmann német történész fogalmaz – a múlt azáltal jön létre, hogy viszonyba lépünk vele, emlékezünk rá és múltként tudatosítjuk magunkban. Ehhez pedig emléknyomokra van szükségünk, vagyis nem engedhetjük, hogy nyomtalanul eltűnjön. Assmann hozzátesz még egy kitételt: a nyomoknak/bizonyítékoknak jelentős különbséget kell felmutatniuk a mához képest, hogy amire utalnak, múltként ismerhessük fel.

komcsi_1_domolky.jpg           Csoma Judit (fotó: Dömölky Dániel)

Ezek a gondolatok jutnak eszembe, miközben a Katona József Színház Sufnijában Csoma Judit és Tompa Andrea beszélget arról, mennyire aktuálisan működik ma a színpadon az Egy komcsi nyanya vagyok! Az előadás Dan Lungu azonos című regényének színpadi adaptációja. A román nyugdíjas munkásnő története, aki visszasírja a Ceauşescu-korszakot, akár magyar történet is lehetne, annyira ismerősen hangzik minden egyes mozzanata, épp csak a nevek és helyszínek mások. Ez önmagában nem meglepő, az viszont kifejezetten megrázó, hogy sok esetben úgy rezonál jelenünkre a szöveg, hogy azt érzem, túl sok mindent ismerek fel benne a mai magyar valóságból. Ezért az este folyamán olyan kérdések kezdenek el foglalkoztatni, mint: miként léphetünk viszonyba a múlttal?, miként zárhatjuk le?, elegendő-e, vagy másképp: mire elég, hogy vannak gondolkodóink, alkotóink, akik tudásukat és tehetségüket a múltfeldolgozó tevékenység szolgálatába állítják?, mit tehetünk annak érdekében, hogy jelenünk ne a múlt meghosszabbítása, az elfelejteni kívánt korszak utánfutója legyen?.

Múltunk feldolgozása egyben traumafeldolgozó tevékenység is, a terápiás folyamatokhoz hasonlóan működik: minél több ismeretet szerzünk, minél több összefüggést értünk meg és minél nyíltabban beszélünk a fájdalmas, sokszor szégyenletes momentumokról, annál több esélyünk lesz a gyógyulást jelentő egységes narratíva kialakítására és így a lezárásra, a továbblépésre. Ezért nagy szükségünk van az ilyen tematikájú tudományos, kulturális és művészeti tevékenységre, miközben megvan a veszélye annak, hogy ha ezek csak szórványosan, kis közösségekben zajlanak, az nem elégséges az össztársadalmi múltfeldolgozáshoz, és észre sem vesszük, ugyanott tartunk, ugyanaz történik velünk, mint amit el akartunk felejteni. Az előadást követő közönségtalálkozó ennek a felvetésnek mindkét részét visszaigazolja számomra: az itt maradt nézők szívesen és nyíltan beszélnek mindazokról az emlékekről, gondolatokról, amiket felébresztett bennük az előadás, és ettől valódi közösségi hangulat alakul ki – közös emlékezés, múltértelmezés. Másrészt fájdalmas is szembesülni azzal, hogy sok olyan emléknyom, amely a szöveg kapcsán szóba kerül, nem múlt és jelen különbözését, inkább a hasonlóságot bizonyítja. Az egyik néző arról beszél, akkor is betonoztak, ha jött a nagy ember, most is betonoznak, ha jön a nagy ember. Egy másik pedig arról, hogy dőlt a tévéből meg a rádióból a propaganda, milyen jó az életszínvonal, és mennyit fejlődött az ország.

komcsi_2.jpg            Csoma Judit (fotó: Dömölky Dániel)

Van azonban Csoma Judit előadásának (és persze előzményeként Dan Lungu regényének) még egy olyan vonatkozása, ami miatt tanulságos volt számomra az este. Az Egy komcsi nyanya vagyok! nem egyszerűen csak az előző rendszerről és annak igazságtalanságairól szól. Azzal, hogy azt az embert mutatja be, aki úgy gondolja, boldogabb volt akkor, súlyos problémát feszeget. A rendszerváltás óta megvalósult szedett-vedett demokráciá(i)nk egyik kínos jelenségét: hogy a „kisemberek” jelentős csoportja, személyes életében, életszínvonalában megsínylette a váltást, mert az új rendszerben, amely már nem dobozolta be őt egy szolgálati panellakásba, és nem adott a kezébe csavarkulcsot vagy szenes lapátot, nem találta meg a helyét, nem tudott mit kezdeni magával. Az előadás elején ennek a lecsúszott embernek a beszédhelyzetét egy telefonhívás teremti meg; a főszereplőt Kanadában élő lánya hívja telefonon, mert a helyi román közösséggel megegyeztek, hogy a választások előtt mindenki megpróbál meggyőzni legalább egy embert: ne a kommunistákra szavazzon. Miután a lány elunja a győzködést, és csalódottan leteszi a telefont, Csoma a közönség felé fordul, és Emiliaként meséli el a falusi parasztlányból lett városi munkásnő történetét, aki a rendszerváltás óta folyamatosan megélhetési gondokkal küzd, és akinek fiatalkora, a barátságok és szerelem emlékei összefonódnak a diktatúra éveivel.

komcsi_all_nahy_ki.jpgNem éltem a kommunizmusban, de szüleimtől és nagyszüleimtől megtanultam utálni a rendszert, amelyet így hívtak, és mindig is megrázó volt számomra olyan emberrel találkozni, aki nosztalgiával gondolt arra az időszakra. A szüleimtől, nagyszüleimtől rám hagyományozott dühöt váltotta ki belőlem. Érdekes módon, ahogy nézem ezt a pongyolás, elkeseredett nőt a színpadon, hallgatom, ahogy ellentmondásosan védeni próbálja a múltat, mégsem haragszom meg rá, nem dühít fel. Sajnálom. Sőt, elkezdem azt érezni, hogy azért nem tudok rá haragudni, mert tulajdonképpen megértem. Mindannyiunk valóságérzékelését, valóságtapasztalatát és így emlékezetünket is számos tényező befolyásolja, meghatározza: származásunk, barátaink, vallásunk, anyagi helyzetünk, műveltségünk, lehetőségeink, sikereink és kudarcaink... Hogy mi számít sikernek valaki életében, nagyban függ attól, milyenek a lehetőségei. Emilia nem akart saját szülei nyomdokaiba lépni, mert a falusi életet nyomorúságosnak találta. Városi ember akart lenni, így története a vidéki lány szemszögéből nézve valóban sikertörténet a rendszerváltásig, hiszen felköltözhetett a városba, lett munkája, lakása, bevették még a pártba is. A lánya szemszögéből, aki Kanadában mérnök, már jóval kisebbnek tűnik az a lakás, amely számára egykor az új életet jelentette. És számomra, aki az életem felében útlevél nélkül utazhattam olyan országokba, ahova az én koromban a szüleim el sem juthattak, nevetséges, amikor a nyugdíjas munkásnő arról beszél, milyen sokat utazott.

Ez is azt mutatja, hogy az előadás nem tud elfogulatlan lenni Emiliával, mert a kontextus, amelybe vallomása érkezik, eleve ironizálja mondandóját. De maga a szöveg sem elfogulatlan vele, sőt – bár ő beszél – abban sem vagyok biztos, hogy az ő szemszögéből szól. Lánya elhangzó szólama és testvére, valamint barátnője közvetetten megidézett véleménye relativizálják emlékeit, megkérdőjelezik azok hitelességét, és rámutatnak a hazugságokra, amelyeket ő maga mindeddig nem tudott vagy nem akart leleplezni. Például arra a hazugságra, hogy abban a korszakban még ő is – falusi, szegény emberek lányaként – bármire vihette. Hiszen nem vihette: addig juthatott, ameddig engedték. Vagy arra, hogy a korszaknak, amelyet visszasír, nevében van az első és mindent meghatározó hazugsága.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr558529058

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.