7óra7

West End Story 2016

West End Story 2016

2016. 04. 04. | DicsukD

Kellemesen csalódtunk a szórakoztató színház fellegvárában.

Még ha az elitista vélekedés szerint a West Enden bemutatott produkciók nem is számítanak művészi előadásoknak, akkor is tény, hogy – akár a nézőszám, akár az éves bevételek, akár az egy színpadra jutó sztárok tekintetében – London vitathatatlanul a világ egyik színházi fővárosa.

kinky_boots_lidnek.JPGKinky Boots (fotó: Matt Crockett - kinkybootsthemusical.co.uk)

Színház az arcunkba

A világ nagy részétől eltérően a londoni főbb színházak (maga a West End) teljes egészében üzleti alapon működnek – ennek, a brit főváros világvárosi státusza és turisztikai jelentősége mellett – elsősorban alighanem nyelvi okai vannak. Az angol világnyelv, így az igazán sikeres előadásoknak olyan jelentős potenciális közönségbázisuk van, amely éveken keresztül képes eltartani a produkciót, így az ebből fakadó jegybevételek révén nem csak a jelentős gyártási költség térül meg, de komoly hasznot is termel az előadás. (Egy igazán jelentős kasszasikerre azonban több tíz kevésbé sikerült, és a süllyesztőben hónapok alatt eltűnő, vagy sikeres, de nem annyira széles réteghez szóló produkció jut, de hát kockázat nélkül nincs győzelem.)

A West End üzleti jellegét a magyar, de még angol szemmel nézve is nagyon borsos jegyárak mellett (Az Oroszlánkirály több mint tíz éve futó musicalváltozatára egy jó helyre szóló jegy átszámítva több mint ötvenezer forintba kerül) a számos színházi hirdetés is jelzi. A belváros felé közeledve nem nagyon van olyan metróaluljáró, ahol ne az aktuális vagy hamarosan színre kerülő West End-bemutatók plakátjai sorakoznának egymás mellett, így, még ha gyanútlanul érkezünk is Londonba, hamar bombázni kezdenek minket a színházak.  

A West End első számú alappillérét a hosszú évekig (olykor évtizedekig) műsoron lévő, heti nyolc alkalommal eljátszott musical-világsikerek jelentik – A nyomorultak például több mint harminc éve van műsoron szünet nélkül. Ezekben a látvány és a zene mellett a színészi-színházi momentumok legtöbbször háttérbe szorulnak, de, lássuk be, a nemzetközi nagyközönség sem ezt várja tőlük. Ezzel ellentétben a prózai előadások közül a vígjátékok általában szöveg-, a drámák pedig színészközpontúak. Utóbbi ebben az esetben nagyjából azt jelenti, hogy az adott darabot, akár klasszikus, akár modernebb körítéssel, de művészi szándéktól és kockázattól mentesen, viszont sokszor A-listás világsztárok főszereplésével állítják színpadra.

wicked_2.JPGWicked -Savannah Stevenson, Emma Hathon (fotó: Mark Crockett - wickedthemusical.co.uk)

Az utóbbi évben, a teljesség igénye nélkül, olyan művészek léptek Londonban színpadra, mint Benedict Cumberbatch, David Suchet, Gemma Arterton, Mark Rylance, Matthew Perry vagy épp Nicole Kidman. Ugyanakkor a Benedict Cumberbatch főszereplésével játszott, hatalmas érdeklődést kiváltott Hamlet jó példa arra, hogy hogyan lehet a huszonegyedik században Shakespeare ikonikus darabját mindenféle ötlettől, koncepciótól és gondolattól mentesen színpadra pakolni. (Mindezt úgy, hogy a produkció egyébként modernnek álcázza magát, hiszen egy kúria halljában játszódik, részben jelenkori jelmezekkel, brutális hangeffektekkel – Benedict Cumberbatch egyébként valóban remek Hamlet.)

Londoni tartózkodásunk során öt olyan, egymástól a lehető leginkább különböző előadásra esett a választásunk, melyek nem, vagy még nem láthatóak hazai színpadokon. Változatos élményekben volt részünk, és nem is csak azért, mert a West Enden teljesen normális dolog előadás közben beszélgetni vagy épp drazsét rágcsálni – az előadások némelyike is figyelemfelkeltőnek bizonyult.

Közhelytár családi programnak álcázva

Billy Elliot (Victoria Palace Theatre, bemutató: 2005. május 11., utolsó előadás: 2016. április 9.)

A Billy Elliot egyike a West End tipikus közönségcsalogató musicaljeinek, ettől függetlenül lehetne értékes előadás, már csak a darab alaphelyzete miatt is – mely szerint egy angol bányászváros kirekesztő és hímsoviniszta közegében egy kisfiú bokszedzések helyett a lányok balettóráira kezd járni. Ezt a valóban erős felvetést azonban közhelyes sémák, egydimenziós karakterek, feledhető dalok és olcsó, olykor trágár poénok kísérik. Az előadást egyedül a látványos koreográfia menti meg. Bár amit látunk, valóban profi, és minden egyes színpadra lépő színész és táncos tökéletesen énekel (ez a West Enden az alapelvárás minden előadás esetében), a tízévnyi siker után hamarosan búcsúzó Billy Elliot jó példa arra, hogy a közönség- és kasszasiker és a magas minőség nem állnak összefüggésben egymással.

bill_eliott.JPGBilly Elliot (fotó: billyelliottthemusical.co.uk)

A 7óra7 pontozása alapján: 4 / 10

Magyar bemutató valószínűsége: Július végén érkezik a darab az Erkel Színházba, az Operaház koncepciója szerint elvileg azért, hogy népszerűsítse a balettet a fiatalok körében. Sok szerencsét hozzá, már csak azért is, mert a Billy Elliot pontosan ugyanannyira szól a balettről, mint Az ember tragédiája az időutazásról – van benne, de messze nem az a lényeg…

Precízen megtervezett siker

Wicked (Apollo Victoria Theatre, bemutató: 2006. szeptember 27., utolsó előadás: nem meghatározott)

A West End egyik legismertebb, legkeresettebb produkciója – és nem véletlenül. A hazánkban is sikeres Vámpírok báljához és Mamma Mia!-hoz hasonlóan ez is szinte kizárólag szórakoztatni akar, ezt azonban lehengerlően teszi. Látványos, figyelemfelkeltő és -fenntartó produkció még úgy is, hogy idén nem világsztárok játsszák a két női főszerepet. És bár a második felvonás dramaturgiailag kevésbé jól sikerült, az Óz kifordított világában játszódó mese cselekménye is rejt magában érdekességeket – tanulságos történet a különbözőségről és a gerincről egyaránt. Ettől függetlenül azért a megérdemelt siker elsősorban a látványnak és a daloknak köszönhető.

wicked.JPGWicked (fotó: Mark Crockett - wickedthemusical.co.uk)

A 7óra7 pontozása alapján: 8 / 10

Magyar bemutató valószínűsége: Nem lennénk meglepődve, ha néhány éven belül műsorra kerülne az elsősorban szórakoztató és/vagy világhírű nagy musicalbemutatóiról ismert Madách Színházban, ugyanakkor az általuk előnyben részesített non-replica verzióra még nem adtak engedélyt a Wicked jogtulajdonosai, az eredeti Broadway-változat másolása pedig alighanem nagyon költséges lenne.

Lehengerlő magassarkúak

Kinky Boots (Adelphi Theatre, bemutató: 20015. szeptember 15., utolsó előadás: nem meghatározott)

Ilyen egy 21. századi musical! Önmagát éppen kellő mértékben komolyan vevő, látványos, hangulatos előadás fülbemászó, populáris dalokkal, a főbb szerepekben színészegyéniségekkel, profi statisztákkal és táncosokkal, nem túlzó ruhákkal és korrekt díszlettel. A történet prózában két és fél órán keresztül ebben a formában talán közhelyesnek tűnne, mivel azonban musicalről van szó, ezt nem csak megbocsájtjuk, hanem – Az Őrült Nők Ketrecéhez hasonlóan – örülünk is neki. A történet ugyanis egy vidéki cipőgyárban játszódik, amely a csőd közelében áll, és a fiatal, szürke tulajdonos, egy véletlen találkozást követően, hogy megmentse a cégét, férfiaknak kezd magassarkúkat és csizmákat gyártani. Az előadást nem csak a markánsan megjelenő transzvesztita-vonal teszi különlegessé, hanem a helyzeteket kiaknázó, a legkevésbé sem közönséges humor, valamint egy olyan barátság története, ahol a két, egymástól gyökeresen különböző fél arra jön rá, hogy nem a másikat, hanem önmagukat kell elfogadniuk.

kinky_boots.JPGKinky Boots - Matt Henry, Killian Donnelly (fotó: Matt Crockett - kinkybootsthemusical.co.uk)

A Londonban szeptember óta látható előadás New Yorkban már tarolt, és nem lenne meglepő, ha a West End díjesője is ráhullana. És bár aligha fut majd tíz-húsz évig – e téren nyilván képtelen lesz felvenni a versenyt bármely családi musicallel –, a Kinky Boots tökéletesen lőtte be az egyensúlyt a szórakoztató és a tartalmas színházi élmény között.

A 7óra7 pontozása alapján: 10 / 10

Magyar bemutató valószínűsége: A magyar musicaljátszás – és a magyar társadalom – egyszerűen nem tart még ott, hogy egy ilyen nagy formátumú, vélhetően botrányt keltő és biztosan megosztó darab elférjen Budapesten. Sokatmondó tény, hogy a műfaj két hazai zászlóshajójának az idei fő bemutatói a Marie Antoinette és A nyomorultak. Bár erre a hipotézisre a kultúrbrigádos Az Őrült Nők Ketrece jó ellenpélda, úgy tűnik, ma hazánkban a musicalrajongók a könnyedebb vagy épp történelmi jellegű előadásokat keresik, a társadalmi problémákat felvető darabokat kedvelő nézők pedig nem akarnak a musicalek között is keresgetni. A Kinky Boots lehetne a metszet, gyökerek nélkül azonban kiemelten kockázatos vállalkozás lenne.

Nem akasztják az „akasztóembert”

Hangmen (Wyndham’s Theatre, bemutató: 2015. december 1., utolsó előadás: 2016. március 5.)

A hazánkban is gyakran játszott Martin McDonagh legújabb színműve azt vizsgálja, hogy mi történik az utolsó brit hóhérral (tükörfordításban akasztóemberrel), miután eltörlik a halálbüntetést. Bár a színészek által használt autentikus tájszólás miatt itt küzdöttünk a legjobban az előadás szövegének pontos megértésével, ez nem különösebben ment az élvezhetőség rovására – a darab magán viseli a McDonagh-darabok ismertetőjegyeit: pergő cselekmény, szellemes dialógusok, és a kisemberi élet mindennapi drámaiságának hatásos illusztrálása fémjelzi ezt az előadást is – nem meglepő, hogy a cselekmény nagy részének egy kis kocsma ad helyet. A nem túlságosan kreatív alkotói koncepciót kompenzálja az ötletes díszlet és a számos, a saját karakterét profin megformáló színész – azt pedig már korábban is írtuk, hogy a West End előadásait nem épp a művészi szándékkal dúsított rendezések jellemzik.

telegraph_2.JPGHangmen - Andy Nyman, David Morrissey (fotó: telegraph.co.uk)

A 7óra7 pontozása alapján: 7 / 10

Magyar bemutató valószínűsége: Mivel McDonagh darabjai rendszeres vendégei a magyar színpadoknak – A kripli már bejárta az országot, a Leenane szépe és a Vaknyugat jelenleg is fut Budapesten, a Radnóti a Párnaember, a Thália pedig A nagy kézrablás bemutatójára készül, egyáltalán nem lenne meglepő, ha néhány éven belül ezt is műsorra tűzné valamelyik színház. Mi mindenesetre el tudnánk képzelni az előadást hazai keretek között is, hiszen a mellőzötté válás érzése nem csak Észak-Angliában probléma.

Királyok, szeretők, színésznők

Nell Gwynn (Apollo Theatre, bemutató: 2016. február 12., utolsó előadás: 2016. április 30.)

A tizenhatodik században szép karriert befutó Nell Gwynnről – gyermekprostituáltként kezdte, majd az ország egyik első színésznőjeként folytatta, innen jutott II. Károly ágyáig – a kortárs angol drámaírónő, Jessica Swale írt a shakespeare-i vígjátékok hangulatát idéző színdarabot. A végeredmény egy kicsit kaotikus vásári komédia lett, amely azonban meghökkentően frappánsan reflektál a színházi újításokkal kapcsolatos kérdésekre is – az előadás egyik fő motívuma az a kérdés, hogy helye lehet-e egy nőnek a színpadon, megbontva az akkori férfidominanciát. Az est fénypontja azonban a Nell szerepében remeklő Gemma Arterton, aki filmszerepei mellett rendszeres vendége a West End színházainak – két éve az április 19-én a felvételről az Urániában is látható Amalfi hercegnő címszerepét formálta meg, tavaly pedig a műsorról hamar lekerült, ám kiváló Made in Dagenham musical női főszereplőjeként volt látható. Arterton ezúttal azt bizonyítja, hogy nem csak drámai szerepekben tud kiemelkedő alakítást nyújtani, hanem komédiázni is nagyon tud. Nem lenne meglepő, ha öt év múlva már befutott hollywoodi sztárként hallanánk róla.

telegraph.JPGNell Gwynn - Gemma Arterton (fotó: telegraph.co.uk)

A 7óra7 pontozása alapján: 7 / 10

Magyar bemutató valószínűsége: A szerző hazai ismeretlensége, valamint a humor angolsága miatt nem valószínű, hogy a darab el fogja érni a hazai alkotók és producerek ingerküszöbét.

Megdőlt sztereotípiák

Összességében bátran kijelenthető, hogy többnyire kellemesen csalódtunk a Londonban látott előadásokban – a Wicked hozta a papírformát, a Kinky Boots lehengerelt, a Hangmen jó értelemben az, ami, a Nell Gwynn pedig dicséretesen nem elégedett meg az alapvető sikerrel (a Billy Elliotot pedig próbáljuk elfelejteni – egyelőre sikertelenül). Ésszerűen végiggondolva, egyszerűen nem várható egy üzleti vállalkozástól, hogy ennél is többet kockáztasson – hosszú távot tekintve ez még akkor is igaz, ha a többnyire limitált szériát, rendszerint körülbelül három hónapot futó prózai előadások esetében a jegyek 80-90%-át már a próbafolyamat kezdete előtt eladják.

A papírformától eltérően tehát a londoni mainstream színházakban sem csupán családi giccsmusicalek, szélsőségesen profi bohózatok, Agatha Christie-krimik és sterilen fogyasztható drámák láthatóak, bár ezek is akadnak szép számmal. A változatosság a West Enden is gyönyörködtet – akinek pedig ez is kevés, nos, Londonban is található számos alternatív műhely és kortárstánc-társulat.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr908558266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.