7óra7

Agatha Christie is lehet unalmas
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Agatha Christie is lehet unalmas

Agatha Christie: Váratlan vendég / Madách Színház

2016. 04. 05. | DicsukD

Az alkotók túl sokat nem adtak hozzá az alapanyaghoz, ami maga sem a legsikerültebb Agatha Chistie-krimi.

Agatha Christie méltán a világ egyik legismertebb krimiírója: izgalmas, fordulatos, precízen megtervezett és kidolgozott történetei, jól felépített, a sztereotípiákat és sablonokat azonban egyáltalán nem nélkülöző, bizonyos szempontból a két világháború közötti Anglia lenyomatául is szolgáló helyszínei és karakterei sok hideg téli éjszakán és hosszúra nyúló vonatúton sokunknak jelentettek már változatosságot.

drtm6406.jpgNagy Sándor (fotó: Toldy Miklós)

Nem meglepő, hogy a szerző ismertsége okán az általa jegyzett színpadi krimiket is gyakran és nagy közönségérdeklődés közepette veszik elő: Londonban a Mousetrap (Egérfogó) több mint hatvanöt éve, 1952. október 6-a óta folyamatosan (!) műsoron van (ez a West End játszási szokásai alapján heti nyolc alkalommal számolva több mint huszonhétezer előadást jelent). Az Egérfogó a magyar színházakban is népszerű, jelenleg is több változat fut belőle országszerte. A budapesti Játékszín pedig az És más senki sem (korábbi címén: Tíz kicsi néger) című előadást tartja több mint két éve repertoáron.

A Váratlan vendég a szerző egyik kevésbé ismert és játszott darabja, nem is véletlenül: mindent egybevetve nem tartozik Agatha Christie legkiválóbb munkái közé – maga a befejezés is annyira fordulatos, hogy megkérdőjelezhető (bár az önmagában legalább tényleg alkalmas lenne színházi feszültség keltésére). A Madách Színház most mégis elővette, újat azonban nem sikerült mutatnia vele. Amennyiben az előadás közönségsiker lesz, az kizárólag a szerző ismertségének és a színház márkanevének lehet majd köszönni; az alkotók túl sokat nem adtak hozzá az alapanyaghoz.

v170.jpg

                   Nagy Balázs, Balla Eszter (fotó: Madách Színház)

Vagyis gyakorlatilag semmit – kizárólag a történetben fellelhető karakterek, valamint az angol krimi hangulatának sztereotipikus vonásai kerültek előtérbe. A Túri Erzsébet által jegyzett látványvilág is pontos mása annak, amit Christie oly’ gyakran írt le a regényeiben: ódon vidéki kúria könyvespolcokkal, italszekrénnyel, fotelekkel, földgömbbel, klasszikus lépcsővel és a legtipikusabban korhű ruhát viselő szereplőkkel. Az erkélyről belépő idegen holtan találja a ház tolószékes urát, és, mint ahogy azt megszokhattuk, szinte mindenki gyanús…

Csak amíg egy könyv olvasása közben mi magunk döntjük el, hogyan haladunk: faljuk a sorokat, kihagyva a leírásokat, pusztán a lényegi párbeszédekre fókuszálva, vagy épp minden részletben alaposan elmélyülve, kiélvezve a vidéki Anglia jellemzését, vagy épp a megoldáson tűnődve, hogy megelőzzük a látszólag ostoba nyomozót – a RAM Colosseum székében üldögélve ezekre nincs lehetőségünk. A színészek szép sorjában haladnak a szövegkönyv mondataival (a cselekmény amúgy meglehetősen lassan bontakozik ki), és minden lényegi mondatot vagy mozdulatot valamilyen sablonos hangeffekt kísér. Egy pillanatra sem szippant be minket a történet: sem a karakterekhez nem tudunk közel kerülni, sem a cselekményhez, végig pontosan tudjuk, hogy színházban ülünk, és egy egyszerű angol krimit nézünk. Így az élmény nem több annál, mintha ugyanerről a történetről egy kosztümös filmet látnánk. Az élő játék, az élő történet varázsa ezúttal nem jelenik meg.

t_1.JPGFotó: Toldy Miklós

Az előadást rendező Szente Vajk ezúttal nem esett a tavalyi Agyeldobáshoz hasonló, értelmetlen túlzásokba, ugyanakkor az nem derül ki, hogy mit gondol a színpadon megjelenő karakterek személyiségéről, motivációjáról, a történet komolyan vehetőségéről, vagy épp a krimiről mint műfajról. Mintha a szerzőhöz hasonlóan ránk, nézőkre akarná bízni, hogy magunktól rakosgassuk össze a puzzle-darabokat. Ennek azonban a színészvezetés látja a legnagyobb kárát: a két főszereplőnek ugyan van kellő ideje kibontakozni, a többiek azonban teljesen kibontatlan kartonfigurák maradnak.

Nagy Sándor Michael Starkwedder szerepében már sokadszor bizonyítja, hogy a musicalek világát elhagyva érett prózai színésszé vált: ezúttal a lassan, nagyon lassan csordogáló cselekmény ellenére is képes folyamatosan fenntartani olykor lankadó, elkalandozó figyelmünket. Az, hogy ez részben nyilván a szerepének köszönhető, nem von le az érdeméből. Partnereként Balla Eszter megkapóan ábrázolja a csapdába esett Laura Warwick karakterét, és később is ő okozza a legtöbb kellemes meglepetést. Visszafogott, egyszerű, a cselekmény sterilségét élettel mégis megtöltő játékstílusa üdítő változatosságot jelent.

t_9.JPGSzerednyey Béla (fotó: Toldy Miklós)

A mellékszereplők ugyanis - legyen szó férfiról, nőről, fiatalról, idősről, rendőrről, gyanúsítottról, úrról vagy szolgáról - végletesen egydimenziós figurákat jelenítenek meg. Egytől egyig beleillenek a már említett sztereotipikus környezetbe, és mindannyian idegenek a valódi világtól. Szerednyey Béla nyomozója és Sándor Dávid őrmestere legalább némi humort is megcsillant, a többségről azonban ez sem mondható el.

Bencze Ilona határtalanul modoros idős úrhölgye nem rejtélyes vagy távolságtartó, hanem groteszk, Tóth Enikő házvezetőnője pedig mintha csak A Manderley-ház asszonyából lépett volna ki: embertelenül és élettelenül szigorú. Pusztaszeri Kornél inasa túlzóan (és kizárólag) sunyi és korrupt, de az ő esetében legalább így van megírva a szerep. Még talán Nagy Balázs Julian Farrarje mutat egy kicsit túl önmagán, ami azért problémás az előadás szempontjából, mert iránta elvileg nem kellene szimpátiával viseltetnünk – mi azonban örültünk neki, hogy a jeleneteiben sablonok helyett végre hús-vér embert látunk.

v202.jpg              Balla Eszter, Szerednyey Béla, Tóth Enikő (fotó: Madách Színház)

Az előadás leggyengébb pontja a Gyöngyösi Zoltán által játszott Jan Warwick – ez azonban aligha csak a fiatal színműs hallgató hibája. Nincs okunk megkérdőjelezni a tehetségét: láttuk őt már nagyon jónak, például a Sirály vizsgaelőadásában. Ezúttal azonban az egyszerre ijesztő és szánni való fogyatékos fiú helyett csak egy kicsit csapongó, néha infantilis srácot látunk – a megjelenő kép nem fér össze a többi szereplő által róla mondott szavakkal. Egy krimiben, ahol a tetőpont előtti feszültségkeltés az egyik legfontosabb elem, az egyik kulcskaraktert alighanem érdemes lett volna egy tapasztaltabb színészre bízni. Jan szerepe így csupán egy újabb fekete lyuk a történetben, nem pedig hajtóereje annak.

Csúnya magyarsággal kifejezve, a Váratlan vendég meg van csinálva és el van játszva, ennél sokkal többet azonban nem lehet elmondani róla. Hiányzik belőle a valódi átélhetőség és a valódi izgalom is. Arra persze alkalmas, hogy kitöltse az évadban az űrt A nyomorultak bemutatójáig, szerephez juttatva azokat, akiknek idén egyébként nem lett volna bemutatójuk. És persze alighanem arra is, hogy némi plusz jegybevételt generáljon, elvégre Agatha Christie azért mégis csak Agatha Christie. Kár, hogy ezeken kívül a Váratlan vendég bemutatását szemmel láthatóan nem indokolta más.

(2016. január 30.)

A Váratlan vendég adatlapja itt olvasható.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr18567626

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.