7óra7

Beszélnünk kell
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Beszélnünk kell

Várunk. Haza. / Stúdió K Színház

2016. 04. 11. | SoósAndrás

A 20. századi történelmi tragédiák legnagyobb tragédiája, hogy ezerszeri feldolgozás-kísérletük jócskán immunissá tette a közönséget az újbóli átérzésre.

Kezdeni kéne már valamit ezzel a fránya huszadik századdal: első világháború, vörösterror, fehérterror, Trianon, második világháború, holokauszt, szocializmus, ’56, csengőfrász, meseautó - a levegőnk is elfogy, míg felsoroljuk. De nem csak a felsorolással van gond, azzal is, hogy mindezt fel is kéne dolgozni, merthogy nem dolgoztuk még fel, az bizonyos. Vagy mégis? De álljunk csak meg! Mit jelent egyáltalán feldolgozni? És hogyan kell feldolgozni? Mi szükségünk van rá, hogy olyan dolgokról beszéljünk, amelyeket a mai társadalom egyre nagyobb része csak tankönyvekből ismer?

schiller_kata_1.JPGFotó: Schiller Kata

Nagy fába vágja tehát a fejszéjét, aki olyan témát akar bolygatni, amiről legtöbbször csak annyit tudunk, (művészi) kötelességünk beszélni róla. A hogyanok, a miértek bizonytalan lábakon állnak,  ezért művészeti alkotás esetén olyan erőteljes alkotói koncepció kell, ami meggyőzi a befogadót: valóban érdemes ezt a szörnyen komplikált évszázadot feszegetni. A Stúdió K legújabb előadása, a Várunk.Haza. a „20. századi magyar történelem trauma-hagyatékáról” kísérel meg beszélni, de Nagypál Gábor  rendezése sajnos végig olyan bizonytalan, esetleges és önmagával szemben következetlen, hogy csak még jobban összekuszálja a társadalmi trauma-feldolgozás kérdéskörét.

Az előadás története nagyjából annyi, hogy egy falusi család, amelyben háborús sérült, strapabíró, kőkemény nagyi, félénk kislány és hőzöngő középkorú férfi egyaránt megtalálható, várja haza a hadifogságban sínylődő családtagot, aki férj, testvér, gyerek is egyben, kinek kicsoda. A hazatérés persze húzódik és húzódik, míg mi a várakozó családdal együtt végignézzük a huszadik század legjelentősebb társadalmi traumáit.

4.JPGFotó: Schiller Kata

Végignézzük, és itt van a hangsúly, mert közelebb nem igazán kerülünk hozzá. Az előadás egy klasszikus, századfordulós családfotó-pózzal indít, vaku villan, majd még egyszer, aztán az egész előadáson rajta marad egy olyan rideg távolságtartás, mintha tényleg csak egy talált fényképet néznénk: a karakterekről nem derül ki sokkal több, mint hogy testvér, feleség, moccanthatatlan origóként trónoló nagymama, ráadásul mindegyikük borzasztó általánosan beszél azokról a történelmi eseményekről, amelyeket elvileg személyesen élt át. Emiatt teljesen hidegen hagy az a sok társadalmi tragédia, amiknek igazán nagy tragédiája, hogy ezerszeri emlegetése és ezerszeri feldolgozás-kísérlete jócskán immunissá tette a közönség nagy részét az újbóli átérzésre, pont emiatt szükséges egyedi, friss és új látásmódokból rájuk tekinteni – gondoljunk csak a Saul fia sikeres próbálkozására a közelmúltból.

A végig egy ebédlőasztal körül zajló előadás nem tud mit kezdeni önnön mozdulatlanságával: az örökös várakozásról, cselekvőképtelenségről próbál beszélni az örökös várakozás és cselekvőképtelenség eszközével, viszont ezt a kutyaharapás szőrével–koncepciót nem töri meg a szöveg ereje, illetve az azt élővé tevő színészi játék, így nem marad más, mint vontatott és hatni nem tudó nagyot mondani akarás. A szereplők a hadifogságban lévő szerettüktől a darab elején csomagban követ kapnak, az előadás szekvencia-határait ezeknek a köveknek egy daráló felé csúsztatása adja, viszont ebben a mozdulatlan térben ez a mozgás is többszörösen aláhúzott, túl harsány szimbólummá fajul. 

3.JPGFotó: Schiller Kata

A tragikomédiaként felvázolt darab másik félresikerült eleme, hogy ez a műfajközi dupla vagy semmi próbálkozás végül a semmi felé dől el: a szintézis helyett inkább egymást oltják ki a tragikus és komikus elemek. A halottnak sminkelt arcok groteszkek, a karakterek néhol az elnagyolt gesztusok felé, néha a nagyszabású tragédia-kinyilatkoztatás felé hajlanak, s mire a néző az egyikbe beletanulna, máris átbillenünk a másik végletbe. A szintézishez legközelebb talán a Spilák Lajos által formált nagymama karaktere került, aki a darab legerősebb és egyben legkomikusabb monológját mondja el a „kanördög seggéből előbújó” diktátorokról, miközben a történelem összes tragédiája után az ő felszólítására „lépnek tovább” a karakterek és darálnak be egy újabb tárgyat, vagy csomagban kapott követ: „dologra!” Csakhogy jobban jártunk volna, ha az eljátszott szereplőkkel ellentétben a társulat ezt a felszólítást valóban komolyan veszi…

(2016. március 17.)

A Várunk. Haza. adatlapja itt olvasható.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr528581266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.