7óra7

MITEM mustra I. – A görög eposztól a szecsuáni operáig

MITEM mustra I. – A görög eposztól a szecsuáni operáig

2016. 04. 21. | 7óra7

Rövidre vágott kritikákban és két részben adunk számot arról, mit láttunk a III. Madách Nemzetközi Színházi Találkozón.

Irodalom, de kötelező?
Homérosz: Iliász (Polyplanity Company, Görögország)

Az idei első külföldi produkció máris belevágott a dolgok közepébe. A MITEM témája ugyanis ezúttal a klasszikusok feldolgozása, és ebben a kontextusban Stathis Livathinos görög rendező Iliásza nem csak azért érdekes, mert a létező legnagyobb klasszikushoz nyúlt, hanem mert az előadása rögtön fel is veti azt az alapvető kérdést, hogy mi értelme van annak, ha egy kortárs rendező régi szövegekhez nyúl. Mert ha a cél pusztán az, hogy csodával határos módon színpadra zsúfoljuk a teljes antik eposzt, akkor az előadás jól teljesített, bár a hossza egy-két tapasztaltabb nézőt így is kikezdett. Ha azonban meg kéne mondani, hogy mi volt az ezen túlmutató cél, akkor nehéz fába vágnánk a fejszénket.

iliasz.JPGIliász (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Az előadás a Nemzetiben megszokott költői formanyelv mintájára félhomályban és füstben indul, azonban hamar megjelennek a humoros, ironikus árnyalatok is. A szereplők sokszor meglepően emberiek, a lelkiviláguk láthatóvá válik a színpadon, ahogy a halandók közt járó és sorsukért felelő istenek is. A csaták szórakoztatóak, a színpad érzékletes és látványos, mégis, a tanulság erőtlen belepasszírozása az előadás végén hiábavaló kísérletnek tűnik arra, hogy Homéroszt tényleg a kortársunknak érezzük.

(6 pont - Hajnal Márton)                                                                                                                   

A színházról hitelesen
Federico Garcia Lorca: A közönség (Teatro de la Abadia, Katalán Nemzeti Színház, Spanyolország) 

Úgy tűnik, mostanában nagyon, már-már túlzottan divatos színházról beszélő, saját küldetéstudatot definiáló előadást csinálni. A spanyol-katalán koprodukcióban készült előadás legalább hatásosan teszi ezt. Federico Garcia Lorca műve nagyon is alkalmas alapanyag erre, Alex Rigola rendező pedig szemmel láthatóan jól érezte és (meg)értette Lorcát. Az előadás nem sulykol és erőltet, a rendezés pedig nagyon arányosan és átütően integrálja a prózai, zenei és fizikai elemeket – érthető döntés volt elvinni A közönséget a Rigola által választott mozgásszínházi irányba. A társulat összjátéka szintén dicséretes: amit végigcsináltak, példás, amit mutattak, hiteles. Kérdés, hogy az előadásnak az a mondanivalója, amely a berögzült nézői szokásokról és hozzáállásról szól, mennyire érhet el a címzettekhez, ha deklaráltan rétegprodukcióként születik meg.

kozonseg.JPGA közönség (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

(8 pont - Dicsuk Dániel)

Sámánszertartás a Nemzeti Színházban
Jindo Ssitgimgut (Koreai Köztársaság)

A műsorfüzet alapján a MITEM legfurcsább előadásának vitathatatlanul a koreai sámánszertartás ígérkezett. A rítus színházi felmutatása ugyanakkor érthető: a Nemzeti által képviselt, avantgardból kinőtt szakrális színháznak kifejezetten velejárója a törzsi szertartásokkal való kapcsolat (lásd például Artaud-t, akit egy bali tánc ihletett meg). Az előadás elején Arwad Esber, a párizsi Világ Kultúráinak Háza igazgatónője tizenöt perces bevezetőt tartott, amiből kiderült, hogy a bemutatott halotti áldozás egy meglehetősen elszigetelt koreai szigetről érkezett, a célja a halott (illetve ezúttal a közönség) lelkének a megtisztítása, a beteljesületlen álmoktól való megszabadítása, hogy a lélek nyugodtan távozhasson a boldogságot ígérő túlvilágba.

jindo.JPGJindo Ssitgimgut (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Az előadás előnye és leginkább csalódást keltő eleme egyaránt a színészek remek érzéke a show csináláshoz. Az alkotók érezhetően ismerték a színházi közeget, a látványosabb részletek után megkövetelték a tapsot, nem jöttek zavarba a szertartást színpadi produkcióként értékelő közönségtől (amelynek tagjai azonban nem mutattak fel pénzáldozatot, és nem hajlongtak a szertartásnak megfelelően, ezáltal aláhúzva, hogy nem hajlandóak a szakrális keret elfogadására). Ettől függetlenül a zenés részek látványosak és erőteljesek voltak (különösen a dobosok alkottak kiemelkedőt), és mint színfolt kifejezetten jól működött a MITEM-en.

(5 pont - Hajnal Márton)

Talpra szerb!
Jovan Sterija Popović: Hazafiak (Szerb Nemzeti Színház)

Jovan Sterija Popović drámája számunkra, magyarok számára érdekes fénytörésben jeleníti meg az 1848-49-es szabadságharcot, mivel a magyar hadsereg ellen a Szerb Vajdaság függetlenségéért harcoló szerbek magyarellenes hazafiságáról ad képet. A Szerb Nemzeti Színházban a vajdasági magyar rendező, Urbán András vitte színpadra a darabot, ami még különösebb ízt ad neki. Az előadás mégsem a történeti helyzetet akarja boncolgatni, hanem a pusztító nacionalizmusról, az általa kiváltott hisztériáról, az etnikai háború borzalmairól ad hátborzongató, de nagyon pontos képet.

hazafiak.JPGHazafiak (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Urbán aktuálpolitikai áthallásoktól sem mentes, provokatív rendezése így nem csak a szerb, hanem a magyar nacionalizmusnak is tükröt tart. Az aktualizálás leginkább a nagyon szuggesztív énekes, élőzenével kísért betétekben érhető tetten, amelyek kendőzetlenül megmutatják a nacionalista indulatok borzalmait. A hazafiaknak mindig igazuk van, ezért bármit megtehetnek – szól a veszedelmes „tanulság”, amelynek következményeiről egy önkritikus szerb drámaíró és egy önkritikus magyar színházrendező ad lényegre tapintó látleletet.

(8 pont - kiss csaba bé)

Történetek a porfészekből
Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely  (Állami Zenés és Drámaszínház, Grúzia)

David Doiashvili grúz rendező, aki nem ismeretlen a Nemzeti Színház közönsége számára, és a Szentivánéji álom után májusban a Cyranót fogja ott színpadra vinni, ezúttal a grúziai fővárosban, Tbilisziben található Állami Zenés és Drámaszínház társulatával érkezett Budapestre. Gorkij drámájának helyszíne egy „barlangszerű pince”, s a Gobbi Hilda Színpadra betérve valóban az az érzésünk lehet, hogy valami ilyesféle helyre érkeztünk; nem csak azért, mert a terem valóban a „mélyben” van, amire a mű eredeti címe is utal, hanem mert a színpadra szórt vastag porréteg, amely a színészek játéka nyomán a szálló por koncentrációját is jelentősen megnöveli az elővigyázatosan maszkot kapott nézők körében, fizikailag is átélhetővé teszi az orosz nyomortanya miliőjét. Doiashvili azonban nem érte be ennyivel, hanem látványos fényhatásokkal és öblös zenével terhelte túl az oroszosan lassú előadást, mintha nem bízott volna színészei egyébként jó játékában, amely szerencsére az agyonesztétizált rendezésen is átütött. 

ejjeli.JPGÉjjeli menedékhely (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

(6 pont - kiss csaba bé)

Predátorok vs. gépsárkányok: A Gozzi menet
Carlo Gozzi: A holló (Alekszandrinszkij Színház, Oroszország)

Azt el kell ismernem, hogy ilyet még nem láttam. Hideg fém masinákból épített, ironikusan túlzó barokk díszlet, ahol a gigászi szörnyek tényleg megjelennek a színpadon mozgó vasgépek formájában, és a lesújtó villám egy felülről a színpadra eresztett fehér makett nyíl. Maga a történet egy misztikus fantasy a szeretetről, a Turandot szerzője, Carlo Gozzitollából. Egy uralkodó öccse elrabolja a damaszkuszi varázsló lányát. Bosszúból a varázsló átokkal sújtja a férfit: ha nem áldozza fel becsületét és életét, akkor bátyja, a király meghal.

hollo.JPGA holló (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Nyikolaj Roscsin ezt egy Tarantinóhoz méltó, végtelen erőszakorgiaként meséli el, nem kevés szürreális elemmel és művérrel, predátorra emlékeztető, maszkos figurákkal, valamint groteszk túlzásokkal. Azonban az erős felütésből csak addig a kimondott tanulságig jut el, hogy Gozzi drámája bizony illúzió, ám hogy ez miért érdekes vagy új információ a nézőknek, az nem derül ki. A sok vér, kínzás és erőszak egyre zagyvább és unalmasabb lesz, míg végül beláthatatlan messzeségbe kerül a nézőktől.

(5 pont - Hajnal Márton)

A kínai kapcsolat
Luo Huaizhen: Li Yaxian (Chongqing Sichuan Opera Theatr, Kína)

A Li Yaxian a címszereplő gésa és egy nemes ifjú viszontagságos szerelméről szól. Az első felvonásban az ifjú, megismerkedve a gésával, szerelmétől elvakultan lekési vizsgáit, amelyek a császári udvarba való beilleszkedését segítenék. Apja ezért kitagadja, megfosztva mindenfajta anyagi támogatástól. A második felvonásban a fiú ismét megpróbálna nekifutni a vizsgáknak, ám a vele ekkor már együtt élő Li Yaxian gyönyörű tekintete eltereli a figyelmét. Hogy a gésa segítse a szerelmét – az előadás egy dramaturgiailag meghökkentő pillanatában – kiszúrja a saját szemeit. Az ifjú ezek után képes felkészülni a vizsgákra, fel is veszik a császári udvarba, ám a császár nyomására magára kell hagynia megvakult kedvesét.

kinai.JPGLi Yaxian (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A pontos feliratozás hiánya és a kínai operában való járatlanságom miatt az előadás megítélése jóval szubjektívebb és beszűkültebb a szokásosnál. A hatalommal szembenálló, a befejezésben már-már propagandába csapó koldus romantika főleg a könnyedebb jelenetekben volt rám hatással. A gyönyörű jelmezek, a folyamatos zeneiség játékos bájt adott az előadásnak (ezért is ért váratlanul a brutális megvakítás), ami végül a főszerepet alakító Shen Timei szende, szerelmes gesztusaiban csúcsosodott ki. Egyébként, mint a színésznő elmondta, jövőre ők várják színházukba Vidnyánszky Attilát és az Isten ostorát.

(7 pont - Hajnal Márton)

Kapcsolódó

Interjú a fesztiválról Rideg Zsófiával, a Nemzeti Színház dramaturgjával

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr288647934

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása