7óra7

MITEM mustra II. – Idegen nyelvek erdejében

MITEM mustra II. – Idegen nyelvek erdejében

2016. 04. 26. | 7óra7

Rövidre vágott kritikáink gyűjtésének második része arról, hogy mit láttunk a III. Madách Nemzetközi Színházi Találkozón.

Nyelvi krikszkraksz
Valère Novarina: Nevek erdejében (L’Union des contraires, Franciaország)

A Nevek erdejében - Valére Novarina második, saját szövegét feldolgozó rendezése az idei MITEM-en - embert próbáló előadás. Alapvetően nem a hosszára kell itt gondolni, hanem a befogadhatatlan mennyiségben elhangzott információra, a tekervényes mondatokra és a szerteágazó gondolatokra. Az elhangzott nevek mennyisége kissé emlékeztet az Isteni színjátékra, de alakjai korántsem olyan történelmi jelentőségűek, hanem bármilyen szópárral leírható, absztrakt személyek, mint mondjuk a Beszélő Hentes. Egy konferansziészerű figura lehetetlenebbnél lehetetlenebb neveket felsorolva megidézi ezeket az „embereket”, akik közül sokan meg is jelennek. A bohócokra emlékeztető szereplők skiccekkel  befestett, nagy kartonok mögött, alatt, fölött jönnek-kelnek, énekelnek, reflektálnak önmagukra, a világra és legfőképpen a nyelvre, valamint annak lehetőségeire és hatalmára. A hosszúra nyúló mustra sokféle gondolatot felmutat, de egyet sem fejt ki igazán. Nagyot akarása miatt belefeledkezésre, elmélyülésre nem ad lehetőséget.

nevek_erdejeben_eori.JPGNevek erdejében (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

(5 pont – Szabó Zsuzsa)

Milyen hígfejűek a törpék…
Jonathan Swift: Gulliver utazásai (Radu Stanca Nemzeti Színház, Románia)

A Gulliver utazásai kétségkívül nehezen kínálja magát a színpadra: négy, egymáshoz csak lazán kapcsolódó történet, színpadon nehezen megjeleníthető szereplők (törpék, óriások, lovak), pamfletszerű mondanivaló. Aki epikus egymásutánban akarná a deszkákra adaptálni, bizonyára rajtavesztene. A neves román rendező, a magyar társulatokkal is többször dolgozó Silviu Purcărete nem is így állt hozzá, hanem egy erőteljes látványvilágba helyezte az egymáshoz és olykor a regényhez is lazán kapcsolódó, groteszk-komikus jelenetek füzérét, és a Gulliveren kívül Swift bizarr, Szerény javaslat című pamfletjét is megidézte.

gulliver_sebastian_marcovici.JPGGulliver utazásai (fotó: Sebastien Marcovici)

Az alapötlet nem is lett volna rossz, mégis, amit kaptunk, az olykor humoros, de esetleges és gondolatilag üres kabarétréfák sorozata lett lisztet szaró fura alakokkal, óriáspatkányokkal, árnyjátékkal, és egy teljesen feleslegesen körbehordozott, valódi lóval. Mindezt a narrátorként is funkcionáló, kerekes falovacskán közlekedő kisgyerek szerepeltetése súlyosbítja, aminél töményebb színpadi giccset elképzelni is nehéz. És hiába, hogy az egyes elemek Swifttől érkeznek, a mondatok pedig a Gulliverből hangzanak el, az előadásnak a nagy szatirikus regényhez lényegét tekintve semmi köze. 

(4 pont – kiss csaba bé)

A messziről jött sirály
Csehov: Sirály (Théâtre Vidy-Lausanne, Svájc)

 Thomas Ostermeier rendezésének magyarországi vendégjátéka szakmai berkekben nem csak a MITEM, de talán az év legjobban várt színházi eseménye volt: a Nemzeti nézőterén ott ült majdnem mindenki, aki számít (és aki nem játszott aznap). Az előadás a várakozásoknak megfelelően erősen indult, két látszólagos leállást követő kiszólással – először Medvegyenkó megformálója kért szót, hogy a menekültválság kapcsán a társadalmi egyenlőtlenségről beszéljen (megjegyezve, hogy a rendszerváltáskor a vasfüggöny lebontásában részt vállaló Magyarország most maga épített kerítést), majd a Trepljovot játszó színész kelt ki a „modern színház” tipikus eszköztára ellen. A két monológ értékét mutatja, hogy konzisztensek karaktereikkel: egy mai Medvegyenkó és egy mai Trepljov alighanem tényleg az elhangzottakat gondolná a világról.

Ezeket követően azonban folytatódott a Sirály, további komolyabb meglepetések nélkül. Arkagyina ezúttal önmagát szépnek és fiatalosnak mutató, valójában azonban már megkopott nőként jelent meg, Trigorin pedig öregedő kéjencként. Mása nagyon emberi, különösebb szélsőségektől mentes megformálása volt még figyelemre méltó. Mindezek, a rendezői megoldásokkal együtt azonban nem emelték ki ezt az előadást a jól sikerült Sirályok tengeréből. Arról nem is beszélve, hogy a színlapon feltüntetett két és fél órás játékidő csupán a valóság szépítése volt, a végül szünet nélkül háromórás előadás nézőpróbáló feladatnak bizonyult. Ekkor már Samrajev és Polina karaktereinek kihagyását sem bántuk – velük még plusz fél órát ott ültünk volna.

(6 pont – Dicsuk Dániel)

Végtelen(ül) es(end)ő
Shakespeare: Vízkereszt, vagy amire vágytok (Tamási Áron Színház, Románia)

A sepsiszentgyörgyiek Vízkeresztje valóságosan és képletesen is karnyújtásnyi közelségbe hozza Shakespeare-t, friss és izgalmas előadás, emlékezetes színészi pillanatokkal.    

Bocsárdi László rendezése rájátszik a színházi helyzetre: a Hamletből átemelt sorokkal kezdődik a színészekről, akik bármit eljátszanak. A színház a színházban helyzetet az is hangsúlyozza, hogy a szereplők első megszólalásukkor a saját nevüket mondják, csak aztán lépnek be a szerepbe – ahol megint csak szerepet játszanak. Ebben a világban ugyanis ritkaság, ha valaki az, aminek látszik, és nem kényszerül álarc vagy éppen gyászfátyol mögé bújtatni a valódi arcát és a valódi érzéseit. Ha nem teszi: gúny és röhej tárgya lesz, mint Pálffy Tibor becsapott, egyszerre nevetséges és tragikus Malvoliója.

vizkerszt_barabas_zsolt.JPGVízkereszt, vagy amire vágytok (fotó: Barabás Zsolt)

Szomorú vígjáték ez, a magány és az érzelmi kiszolgáltatottság tehetetlensége még akkor is meghatározóbb élmény marad, ha nagyokat nevetünk Mátray László egoista, a saját szenvedésében kéjelgő Orsinó hercegén vagy Malvolio vesszőfutásán.

Mindehhez kapunk két külső nézőpontot is: Simó Lakatos Béla rockzenészét és Nemes Levente udvari bolondját, akik higgadt empátiával nézik ezt az emberi színjátékot: „Na nézd csak, már megint hogy zuhog – ez már elállni sose fog” – éneklik a végén.

(8 pont – Turbuly Lilla)

Az elfingott dráma
Shakespeare: Tiit (P.A.Ojunsszkij Szaha Színház – Jakutföld, Szaha Köztársaság, Oroszország)

Shakespeare testi-lelki borzalmakban tobzódó, korai műve, a Titus Andronicus talán nem is vihető színpadra úgy, ha az előadás komolyan veszi magát. A darabhoz mellékelt felvezető tanúsága szerint, amely a fokozás túlfokozásának filmes nagymesterére, Quentin Tarantinóra  utal, mintha a jakutföldi előadás is erre a következtetésre jutott volna. A dolog innen nézve izgalmas - és szinte teljesen érthetetlen.

tiit_vag_eori.JPGTiit (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Az előadás ugyanis furcsa elegye az ismeretlensége miatt legfeljebb elképzelt, hagyományos jakut színháznak és a kortárs irónia jól ismert nyugati hagyományának. 2016-ban, a Nemzeti Színház ötödik sorából ami lejön: a kegyetlen bosszúkra kihegyezett előadás egyik pillanatában a kosztümös japán filmek, nyugati fül számára teljesen indokolatlan tónusában kiabálnak drámai és/vagy hétköznapi mondatokat, majd a következőben (az előadás számomra legjobb jelenetében),  miután elbáboznak a levágott végtagokkal, a leggonoszabb figura szimbolikusan elfingja a világítást. A szertartásszerű részletek néha lélektanilag megalapozott alakításokba csapnak, majd egy pillanat alatt zuhannak át egy-egy elrajzolt klisébe, ahogy a borzalmakra utaló színpadi megoldások a drámai hatásokat hol kiemelik, hol éppen elvágják.

Egy kínai operát vagy egy koreai sámánszertartást képesek vagyunk az idegenség elfogadó vagy elutasító távolságtartásával nézni, a jakutok nyugati gondolkodásmódban megszólaló előadásához azonban nem színházi turistaként közelítünk. Világos, hogy közünk van hozzá. A hagyományőrzés gesztusa iránti tisztelet és az ebből fakadó szimpátia mellett, ez a közösség ebben az esetben jobb esetben csodálkozást, leggyakrabban azonban kínos értetlenkedést okoz.

(4 pont - Török Ákos)

Wawel vagy Bábel?
Stanisław Wyspiański: Akropolisz (Teatr Współczesny, Lengyelország)

Ha egy idegen nyelvű előadást nem feliratoznak, csak rövid szinopszist adnak hozzá, joggal gondolhatja az ember, hogy látványos vagy szimbólumokban beszélő produkcióról lesz szó, amelyben kevés szöveg hangzik el, de így is minden érthető az adott nyelvet nem beszélő közönségnek. A Szczecin városából érkezett Teatr Współczesny a lengyel drámairodalom egyik legnagyobb alakjának, Wyspiańskinak az Akropolisz című drámáját hozta el, amelyben a Wawel katedrális szobrai elevenednek meg, és mondanak el különböző történeteket.

akropolisz.JPGAkropolisz

Előzetes várakozásainkkal ellentétben azonban nem valami látványos történelmi show-t kaptunk, hanem színészek tologatták be egymást görgős kocsikon, és hosszas párbeszédekbe kezdtek, így a lengyelül nem tudó közönség a Wawel helyett inkább Bábelben érezhette magát. Az előadást helyenként zenés-táncos betétek szakították meg egy hegedű és két üstdob közreműködésével, de ezek sem zeneileg, sem táncként nem jelentettek olyan élményt, amely ellensúlyozni tudta volna a 90 százalékban dialógusokra épülő mű érthetetlenségét. Így a feliratozás hiányával sikerült elérni, hogy az egyszeri magyar néző számára egy tökéletesen élvezhetetlen és értékelhetetlen előadás legyen az eredmény.

(kiss csaba bé)

Kapcsolódó

MITEM mustra I. - A görög eposztól a szecsuáni operáig
Interjú a fesztiválról Rideg Zsófiával, a Nemzeti Színház dramaturgjával

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr198663868

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.