7óra7

„A POSZT hatalmas lehetőség mindannyiunk számára, hogy megismerjük egymást”

„A POSZT hatalmas lehetőség mindannyiunk számára, hogy megismerjük egymást”

2016. 05. 27. | DicsukD

Piros Ildikóval, a POSZT idei díszvendégével beszélgettünk a fesztivál jelentőségéről, pécsi emlékeiről, és arról, hogy szerinte milyen a jó színház.

Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes művész, harminchét évig volt a Madách Színház társulatának tagja. Legtöbben alighanem az Abigél Zsuzsanna testvéreként ismerhetik, de Nyinától Opheliáig, Desdemonától Lady Milfordig a színházi irodalom számos női főszerepét játszotta el.

Milyen emlékek kötik Pécshez?

Pécs nagy szerelmem, hiszen amikor odaérkezem, mindig ugyanaz a mediterrán városkép fogad, mint Szegeden, amit szintén nagyon szeretek… Korábban sokszor jártam ott, mivel a Madách Színház társulata gyakran játszott Pécsett. Ezeket a vendégjátékokat mi is nagyon szerettük, ekkor volt időnk és lehetőségünk arra, hogy leüljünk és beszélgessünk kicsit, és ne csak rohanjunk, mint Budapesten.

piros_portre_ki.JPGPiros Ildikó (fotó: Szabados Zsuzsanna)

2014-ben férje, Huszti Péter volt a fesztivál díszvendége, és önt is sokat lehetett ott vele látni.

Két évvel ezelőtt szinte végig lent voltam. Remek előadásokat láttam, és a későbbi győztest, az Opera ultimát nézve életemben szinte először éreztem azt, hogy bárcsak én is ott állnék velük a színpadon… Az Opera ultimába úgy ágyazták bele a politikai szatírát, hogy közben az egész előadás élvezhető maradt.

Mit vár az idei fesztiváltól?

Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy felkértek díszvendégnek, és mivel nagyon érdekel a szakmám, egy pillanatig sem haboztam, hogy elvállalom-e. Még a nyolcvanas évek elején fogadtam meg magamnak, hogy addig foglalkozom majd színházzal, amíg meg tudom ugrani ugyanazt a magasságot, mint korábban (vagy még magasabbat), valamint amíg megmarad a kíváncsiságom – szerencsére még mindig nagyon kíváncsi vagyok.

Az utóbbi időben sok vita folyt arról, hogy milyen legyen a POSZT, és hogy mi Magyarország elsőszámú színházi fesztiváljának a feladata. Mit gondol a POSZT jelentőségéről?

piros_edes_fiaim_ki.jpgÚgy élnek a színházak és a színházi emberek, hogy nincsenek tisztában azzal, mit csinálnak a többiek. A POSZT hatalmas lehetőség mindannyiunk számára, hogy a fesztivál ideje alatt megismerjük egymást, lássuk, ki hol tart, és megismerjük a legújabb színházi generációt.

(A fotón az Édes fiaim egyik jelenetében Piros Ildikó és Huszti Péter látható.)

Az előbb említett Opera ultimában az aktuálpolitikai vonal is erősen jelen volt. Mennyire kell aktuálisnak lenniük a színházi előadásoknak – és mennyire lehetnek azok?

William Shakespeare mindent megírt az emberekről, személyiségükről és lelkükről – ha egy az egyben játsszuk el, akkor is áthallásosak a darabjai. Sokkal nemesebbek ezek az anyagok annál, mintsem hogy szájbarágósan, kifordítva adják elő őket. Félre ne értsen, azt nagyon szeretem, amikor például a térrel és idővel játszva, jelmezként modern ruhákat használva állítanak színpadra mondjuk egy Shakespeare-darabot.

A színpadi ordenáréság és trágárság viszont zavar – lehet, hogy konzervatív vagyok, de ezzel a baráti körömben mindenki ugyanígy van –, és úgy gondolom, hogy a mai világban a színházat, amelynek pozíciója épp olyan fajsúlyos az életben, mint egy prédikátoré a szószéken, vagy egy tanáré a katedrán, nem szabad az utca szintje alá vinni.

Milyen előadásokra ül be szívesen nézőként?

Az utóbbi időben legtöbbször operára és balettre viszem az unokáimat – de bármit szívesen megnézek. Csak az a problémám, hogy ha valamivel nagyon nem értek egyet, színészként akkor sem tehetem meg a kollégáimmal azt, hogy felállok és kimegyek.

Ön szerint meddig terjed a színészek felelőssége egy elkészült előadás kapcsán?

Nem szeretem azt a fajta színészt, aki csak odaáll, és várja, hogy a rendező mindent megmondjon neki. Én, főleg amikor fiatal voltam, sokszor jártam a saját utamat: olyan színésznek tartom magam, aki, amikor bemegy tízkor a próbára, folyamatosan próbálja érvényesíteni a saját ötleteit is – még akkor is, ha tudom, hogy ez olykor nyűg a rendezőknek, bár szerencsére a legtöbbször hagytak számomra teret.

Nagy fájdalmam ugyanakkor az, hogy nagyon kevés rendezővel dolgoztam együtt a pályám során, többekre kíváncsi lettem volna. Sajnálom, hogy ilyen zárt módon zajlott a pályafutásom nagy része – harminchét évig voltam a Madách társulatának a tagja.

Férjével, Huszti Péterrel számos alkalommal játszottak együtt – milyen a munkakapcsolatuk?

Sohasem tanulunk együtt, mindig külön szobában készülünk a saját szerepeinkre, akkor is, ha egy előadásban játszunk. Nem szabad összekeverni a magánéletet és a munkát, és a színház mindkettőnk számára szent. Tiszteletben tartjuk egymás feladatait, és ez csak úgy működhet, ha mindezt intelligensen kezeljük.

Pár éve egy kétszereplős előadásban, a Kései találkozásban láttam együtt önöket – arra is külön készültek a próbákon kívül?

kesei_puskel_kis.JPGHa a színpadi pillanatokat előtte megbeszéljük egymással, akkor az már közel sem olyan friss – ha az megbeszélt vagy erőltetett, az a halála az ilyen előadásoknak. Az előadás harmadik szereplője a közönség, aki mindig együtt játszik velünk. Nem csak egymásra kell figyelnünk, hanem rájuk is, a nevetésükre és egyéb reakcióikra. A színház az élet, a pillanat játéka.

(A fotón Piros Ildikó és Huszti Péter látható a Kései találkozásban. A fotó Puskel Zsolt munkája.)

Mint említette, sajnálja, hogy nem sok rendezővel dolgozott együtt. Más miatt is maradt hiányérzete?

Azért nem, mert a színházi irodalmat ismerve talán csak a Sirály Arkagyináját nem játszottam el… Sosem volt szerepálmom, mindig azt játszottam szívesen, amit hozott a sors. Gyakran jut eszembe Tolnai Klári, aki a maga számára fordított darabokat – most már én is magamnak kutatok fel olyan szerepeket, amelyek valamilyen érdekességet tartogathatnak a számomra, amelyek révén megmutathatom olyan arcomat, amelyet eddig kevésbé.

Az volt az egyik legnagyobb szerencsém a színészi pályám során, hogy minden szerep jókor talált meg engem, így a közönség sosem látta azt, hogy pipiskedem vagy túlfestem magam.

Az elmúlt évtizedekben a színház talán sokat változott – de hogy látja, a közönség is más?

Lehet, hogy változik valamennyit a színház, de a játék ugyanaz. Most épp az a felkapott, hogy csúnyán beszélünk és meztelenre vetkőzünk a színpadon, aztán majd ez is kimegy a divatból – de a színház gyökerei mindig ugyanazok maradnak.

Ugyanúgy, ahogy minden előadás más, úgy minden közönség is különbözik – más az összetételük, és máshogy hatnak egymásra is. Sopronban tapasztaltuk, hogy a premierközönség néma csendben nézett végig egy vígjátékot, mi aggódtunk, hogy mi lehet a baj, a végén pedig olyan hatalmas ünneplést kaptunk, hogy alig tudtunk hazamenni. Kiderült, hogy egyáltalán nem volt baj, sőt: nagyon figyeltek és a látottak hatása alá kerültek… Minden nézőnek éppúgy megvannak a maga álmai és vágyai, amit, mint Szabó Magda Abigéljében a matulás lányok, beledobnak a szobor korsójába… A közönséget nem szabad lebecsülni; éppen ellenkezőleg fel kell értékelni őket, hiszen mindent tudnak, minden szempillantásunkat érzik…

Végül, visszatérve a POSZT-ra, mit vár a legjobban a pécsi tíz nap alatt?

Mindent! A Momentán Társulat improvizációs játékában én leszek a vendég - erre különösen kíváncsi vagyok. Nagyon készülök a fesztiválra, a tíz napra, a rengeteg programra, a találkozásokra… És persze sok jó előadásra!

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr448751238

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása