7óra7

„Kíváncsi vagyok, sikerül-e visszaállítani a megosztottságmentes hangulatot”

„Kíváncsi vagyok, sikerül-e visszaállítani a megosztottságmentes hangulatot”

2016. 06. 15. | DicsukD

Trokán Nóra szerint nem szabadna hagyni, hogy a színházi szakmát politikai nézeteltérések mozgassák.

Színész-szülők gyermekeként mostanra vitathatatlanul sikerült kilépnie az árnyékukból, és bizonyította, hogy saját képességei révén dolgoznak vele rendszeresen a legelismertebb magyar rendezők. Állandó vendég Kecskeméten és a Nemzeti Színházban, de szívesen játszana újra egy nagy zenés darabban is. Trokán Nórával beszélgettünk a POSZT versenyprogramjában szereplő Macska a forró bádogtetőnről, a szabadúszó-lét nehézségeiről, a filmezésről, valamint arról, hogy mit csinál az előadások alatt két jelenet között. 

Hogyan fogadta a kecskeméti közönség a Macska a forró bádogtetőn című előadást?

Ez nem feltétlen városfüggő: azon múlik, ki mennyire nyitott ember – nekem az a tapasztalatom, hogy nagy részben befogadó a közönség. De volt olyan előadás is, amikor azt éreztem, ők most nem a mi nézőink.  

Egyáltalán hogyan készült el a szöveg és maga az előadás?

Macska… és az előző amerikai darab, a Hosszú út az éjszakába esetében úgy történt, hogy készült a próbára egy kifejezetten nyers fordítás, és abból alakult ki a próbák alatt a végleges szövegváltozat. Zsótér Sándor bízik a színészeiben, nyitott a mi elképzeléseinkre is, nagymértékben dolgozik belőlünk. 

dsc_2297.JPGTrokán Nóra (fotó: Martinek Ádám)


Az utóbbi évben elég széleskörű vita zajlott azzal kapcsolatban, hogy milyen legyen a jövőben a POSZT. Szerinted mi a jelentősége egy országos színházi találkozónak?

A POSZT-nak olyannak kéne lennie, mint a legelején… Még emlékszem arra, hogy egy óra volt eljutni a Palatinus Hotelből a színházba, annyi rég nem látott kollégába botlottam. És ez lenne a lényeg: együtt ünnepelni a hivatásunkat. Most, hogy új vezetést kapott a fesztivál, természetesen nyitott vagyok, és főleg kíváncsi arra, hogy sikerül-e visszaállítani a megosztottságmentes hangulatot. 

Jelenleg szabadúszó vagy, de az utóbbi évadaidról kis túlzással elmondható, hogy Zsótér Sándor társulatának vagy a tagja…

Először a főiskolán dolgoztunk együtt, majd Kecskeméten, az Örkényben, a Nemzetiben – nagyon hálás vagyok, hogy találkoztunk és hogy ennyire számít rám. Ő az, aki a legnagyobb hatással van a szakmai fejlődésemre. Rengeteget köszönhetek neki.  

Legutóbb a Nemzeti Színház előadásában, a Galilei életében dolgoztatok együtt, és nem csak vele, hanem Trill Zsolttal, Törőcsik Marival is, akikkel a Brandban is együtt játszottatok. Van jelentősége annak, ha egy ilyen csapat már többedjére találkozik?

galilei_vag.jpgKifejezetten jó hatása tud lenni. Nem megy el túl sok idő az ismerkedésre, rögtön bele lehet vágni. Jó megtapasztalni, hogy félszavakból is megértjük egymást. A Galilei élete esetében azonban az is rengeteget számított, hogy több egyetemi hallgató szerepet kapott az előadásban, akik hihetetlen energiával és alázattal dolgoztak, és ez minket is inspirált. 

(Galilei élete - Trokán Nóra, Trill Zsolt, fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A kecskeméti évek után szabadúszó lettél, mennyire vált be ez neked?

Nyilvánvalóan kiszolgáltatottabb helyzet, mintha valahol társulati tag lennék, hiszen nincs állandó munkahelyem, előfordulhat, hogy hónapokig nem kapok új feladatot. Jelenleg szerencsére nincs így. Jövőre dolgozom Kecskeméten kettő és a Nemzetiben egy új bemutatóban. Szerencsésnek érzem magam, hogy Kecskeméten továbbra is számít rám Cseke Péter évi két szerepre. Jövőre is lesz két bemutatóm: a Vízkeresztben és a Hedda Gablerben is játszom majd. Illetve azért is hálás vagyok, hogy Zsótér Sándor akar velem dolgozni a Nemzetiben is, a Hyppolütoszban és Vidnyánszky Attila nyitott erre, noha nem vagyok társulati tag.  

A színházi szakma vitathatatlanul ketté van szakadva, úgy tűnik azonban, hogy veled oldaltól függetlenül számos rendező szeret dolgozni – szabadúszó színészként mit érzel ebből a finoman szólva sem ideális helyzetből?

Abszurd. Maga az is, hogy egy ilyen kérdés teljesen átlagos ma már. Nem szabadna hagyni, hogy a mi szakmánkat ezek az erők mozgassák. Nyilván van a színháznak is olyan területe, ahol nem lehet megúszni ezt, de hogy ugyanazt a hivatást űző művészemberek között ilyen jellegű vérre menő viták és szakadások jelenjenek meg, az végtelenül elszomorít.  

A Nagy Duettnek és egyéb médiaszerepléseknek köszönhetően alighanem egyre ismertebb vagy olyanok körében is, akik nem járnak színházba. Mennyire jelenik meg ez az életedben?

Nem nagyon érzem ennek a hatását a mindennapokban, legfeljebb néha-néha egy kedves köszönés vagy gratuláció az utcán, ami nagyon jóleső. De olykor ki kell védeni olyanfajta sajtóérdeklődést, ami nem feltétlenül jóindulatú. Én már akkor megfogadtam, amikor elvállaltam azt a  tévéműsort, hogy megpróbálok ebből kimaradni. 

macska.jpg        Macska a forró bádogtetőn - Szemenyei János, Trokán Nóra (fotó: Walter Péter)

Egy korábbi interjúdban mondtad, hogy sok kollégád furcsán néz rád, amikor a próbateremből kilépve azonnal teljesen másról kezdesz beszélgetni velük – és mit csinálsz előadás alatt két jelenet között?

Ez előadásfüggő. Egy fajsúlyosabb előadás során inkább koncentrálok a következő jelenetre, de olyan is van, amikor kimegyek a kutyámmal játszani a színház mellé. Érdekes lehetek, miközben jelmezben kutyázom, bár a helyiek már valószínűleg  megszokták a libának vagy éppen királynőnek öltözött színészeket.   

A szüleid is színészek, a nővéred is és te is színészként diplomáztál: ha valaki, te talán tudsz válaszolni arra, hogy mennyire tanulható ez a szakma…

Szokták mondani: az, hogy valaki tehetséges, önmagában nem elég. Ez egy gyakorlati szakma, könyvből nem tanulható. Kezdő színész számára az az ideális, ha nagyon sokat és sokfélét játszik. Amióta szabadúszó vagyok, volt olyan időszakom, amikor több hónapon keresztül csak nagyon kevés előadásom volt, és éreztem ennek a hátrányait. A kecskeméti éveim alatt, amikor számos különböző jellegű előadásban játszottam – zenésben, prózaiban, tragédiában, bohózatban, gyerekelőadásban –, rengeteget tanultam. 

dsc_2240.JPGTrokán Nóra (fotó: Martinek Ádám)

Amióta szabadúszó vagy, erre kevesebb lehetőséged van. Nem hiányzik ez a változatosság?

Kicsit hiányzik. Pont ma gondolkodtam azon, hogy szívesen játszanék újra egy zenés darabban. Nagyon szeretek énekelni és táncolni, és egy jól sikerült zenés előadás rengeteg energiát képes megmozgatni. 

A zenés színházra sokan húzzák a szájukat a szakmában…

Csak az nézheti le, aki tudja csinálni – én tapasztaltam, hogy iszonyatosan nehéz… Olyan állóképesség és koncentráció  kell hozzá, hogy megemelem a kalapom azok előtt, akik rendszeresen játszanak ilyen előadásokban.

Az más kérdés, hogy milyen maga az előadás. Vannak olyan előadások, amiknél azt érzem, hogy kevesebb energia van fordítva a darab művészi részére, és a színészek sem mindig tudják, hogy miről énekelnek, csak az a lényeg, hogy tökéletesen szól-e a hangjuk… Emiatt lehet például rossz megítélése a zenés műfajnak, de ha jól csinálják, csodálatos tud lenni. 

dsc_2293.JPGTrokán Nóra (fotó: Martinek Ádám)

Egy nemrég megjelent interjúban rákérdeztek a sokat emlegetett szépségedre, a válaszodban úgy tűnt, hogy unod az erre vonatkozó kérdéseket…

Egyszerűen úgy érzem, hogy erről nincs mit beszélni – kaptam a szüleimtől, amiért nagyon hálás vagyok, és büszke vagyok arra, hogy hasonlítok rájuk. 

Értem, de a színészi pályád során nem jelentett valamilyen szempontból skatulyát a külső megjelenésed?

Nem, nem érzek ilyesmit. Két éve például a Hosszú út az éjszakában női főszerepét játszottam, egy hatvanéves morfiumfüggő anyát. Szerencsére zömmel olyan rendezőkkel dolgozom, akik képesek ezt továbbgondolni. Filmekkel kapcsolatban talán jobban számít – nemrég egy castingon mondták, hogy fura, hogy behívtak, mert ez a karakter nem is olyan szép... 

ketten.JPGFotó: Martinek Ádám

Ha már filmezés: az utóbbi időben nagyon felpörgött a magyar filmipar. Mennyire érzitek ennek hatását ti, színészek?

Amikor végeztem az egyetemen, alig készültek filmek, évente csak egy-két castingra hívtak. Most jóval több ilyen lehetőségünk van, szinte havonta van valami, és ez szuper! Nagyon szeretek filmezni, színészileg teljesen más munkát  igényel, mint a színház – nincs másfél hónap próba és tizenöt előadás, hogy fejlesszük a szerepet, és pont ettől válik izgalmassá.  

A forgatásoknak különleges hangulata van: olyan az egész, mint egy tábor. Minden nap ugyanazokkal találkozunk, ha vidéki helyszínen dolgozunk, akkor a szállásunk is ugyanott van, esténként is együtt lógunk. Legutóbb Gigor Attila Kút című filmjét forgattuk, Csákváron, a pusztában volt felépítve a díszlet, Székesfehérváron aludtunk, majd reggelente kimentünk a pusztába a borjak közé, hihetetlen élmény volt. 

Nem megy a filmezés és a színház egymás rovására?

Ugyanúgy te működsz mindkettőben, ugyanúgy saját magadból rakod össze. Nehézséget az okozhat esetleg, ha valaki egész életében csak színházban játszik, ahol sokkal erőteljesebb gesztusokra van szükség, de azt gondolom, egy jó rendező kezei alatt ez sem lehet akadály. 

Kapcsolódó

Beszélgetés Rusznyák Gáborral, a POSZT versenyprogramjába beválogatott két kecskeméti előadásról

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr338809672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása