Tenki Rékával beszélgettünk a POSZT Fesztiválon, az Egyasszony című monodráma születéséről, arról, hogyan hat az emberekre és melyik jelenethez ragaszkodott leginkább.
Péterfy-Novák Éva önéletrajzi regényéből született az Orlai Produkciós Iroda és a FÜGE előadása, amely idén elhozta a legjobb alakítás különdíját a tatabányai MOST FESZT-ről, és a rövid idő alatt negyvenkilencedik előadása a POSZT Fesztivál egyik legmegrázóbb és legizgalmasabb produkciójaként volt látható Pécsen.
Hogy érzed jobban magad, egy társulat tagjaként vagy szabadúszó színészként?
Ezt az élet hozza, és ha egy olyan társulatba lehet belecsöppenni, mint mondjuk az Örkény Színházé, ahová most belekerülök, akkor a társulat mellett döntök. De a tavalyi év nagy ajándék volt szabadúszóként is, mert rengeteg olyan helyzetbe csöppentem bele és olyan emberekkel találkoztam, akikkel társulati tagként nem tudtam volna.
Egyasszony - Tenki Réka
Hogy kerültél az Örkénybe?
Mácsai Pál már régebb óta hívott, de az élet eddig mindig másképpen hozta. Tavaly az Apátlanok előadás után lehetőséget kaptam, hogy leszerződjek az Örkény színházba, és éltem a lehetőséggel.
Melyik előadásban mutatkozol be?
Molnár Ferenc Hattyújában, amit Polgár Csaba fog rendezni.
Lehet, hogy tévedek, de mintha az eredeti regényhez képest az Egyasszonyban általad játszott nő kevésbé „humorizál” és teszi ezzel elviselhetőbbé maga számára a sorsát. Ha így van, akkor tudatos volt ez a finom áthangolás?
Egy monodrámánál még a megszokotthoz képest is szoros az időkeret, és emiatt kevesebb olyan történetet engedhettünk meg magunknak, ami oldhatná ezt a nehéz történetet. Éva (Péterfy-Novák Éva – a szerk.) pikírt humorát és életigenlését viszont megőriztük.
Egyasszony - Tenki Réka
Hogyan dolgoztatok együtt Paczolay Béla rendezővel, hogyan készült az előadás?
Miközben Bélával és Tasnádi Istvánnal (aki színpadra dolgozta a szöveget – a szerk.) olvastuk a regényt, kiválasztottuk, hogy ki melyik történetet szeretné mindenképpen benne hagyni az előadásban.
Neked melyek voltak ezek?
Én ahhoz ragaszkodtam, hogy amikor végre volt egy szabad délutánom, és kimentem a vízre napozni, egy tehén a fejemre pisilt. Hogy végre történik velem valami, és az is milyen. Nekem éppen azért fontos ez a jelenet, mert jól kifejezi Éva humorát.
Ezután a próbafolyamat kezdetéig, négy héten keresztül a szöveget tanultam. Ennyi szöveg önmagában is nagyon nehéz feladat.
Milyen volt a premier?
Erről a bemutatóról arra emlékszem, hogy megjelent Éva fia, Zsombor, akiről néhány perce még éppen most született fiamként beszéltem a darabban. És ott állt előttem egy huszonéves férfi, kezében egy csokor virággal. Alapvetően is bizarr az a helyzet, hogy ott van az a család, akiről az előadás szól. Ezután az előadás után nem lehet azt mondani, hogy gratulálok, és nagyon mást sem lehet mondani ehelyett. Számukra ez egy elégtétel, hogy ki van mondva, hogy mindezen ők végigmentek.
Egyasszony - Tenki Réka (fotó: Takács Attila)
Úgy tudom, hogy még a próbafolyamat alatt találkoztál Évával. Színészileg vagy inkább emberileg volt hozadéka ennek a találkozásnak?
Megfogadtam, hogy semmit nem fogok tőle kérdezni, mert annak ellenére, hogy az életének egy fontos szakaszába beleláthattam, nem tartozik rám. Éva nagyon közvetlen ember, amikor találkoztunk, úgy beszélt velem, mintha már régen ismernénk egymást. Ő mindent kimond, amit gondol, bármiféle óvatoskodás nélkül. Ez egy fontos találkozás volt számomra, és talán számára is.
Többször is elmondtad már, hogy ez az alakítás lélektanilag megterhelő. Ennek a tehernek a súlya a többszöri előadással növekszik vagy könnyebbé válik?
Havonta ötször-hatszor játsszuk, ami sokkal több, mint ami egy monodrámánál megszokott. És kellett is nekem a sok előadás ahhoz, hogy megerősödjek annyira, hogy úgy tudjam elmondani, ahogy ezt kell, vagyis hogy túl vagyok rajta. Mert így tudok erőt adni, és nem azzal, ha azt látják, hogy a színésznő sem bírja elviselni. Ez nem ment könnyen, a próbafolyamat közben többször is volt olyan pillanat, amikor azt gondoltam, hogy legyőz ez a történet.
Sokat utazik az előadás, hogyan lehet adaptálni a különböző terekbe?
Hol ötven, hol kétszáz ember előtt játszani már önmagában állandó kihívás, ráadásul, néha a helyszín adta körülményekkel is meg kell harcolni. A nézőtéri reakciókból mindig pontosan lehet érezni, hogy hol vagyunk, másként vannak jelen egy kis vidéki faluban, és másként egy nagyvárosban. A férfiak közül inkább az idősebbek jönnek el megnézni az előadást. De olyan is volt, hogy fiatalok jöttek, akik nem tudtak mit kezdeni a történettel, és zavarukban elkezdtek röhögcsélni. Az a meglepő, hogy mindig van legalább egyvalaki, aki az előadás után odajön, és elmondja, hogy jó, hogy erről beszéltünk, mert vele is ez történt. Ami igazán megrázó ilyenkor, hogy nem tudok mit mondani nekik. Sokszor gondolkodtam azon, hogy jó lenne az előadások után valamiféle terápiás levezető beszélgetéseket tartani pszichológus közreműködésével, ahol a felkavart érzelmekkel kezdhetnek valamit a megérintett nézők.
Volt olyan ismerősöm, aki az előadás hatására majdnem beszédült az első sorból. Úgy tűnik, hogy ezek a felkavart érzelmek egészen furcsa tüneteket is okozhatnak.
Valóban volt már rá példa, hogy valaki rosszul lett közben, még mentőt is kellett hívni egyszer, de ebben az is benne lehet, hogy néha úgy érzem, mintha az emberek eleve úgy jönnének az előadásra, hogy itt valami nagyon megrázó dolog fog történni. Pedig ez sokkal több, mint holmi sokkolás, amit nem is vállaltam volna el. Egy nagyon fontos élethelyzetről beszélünk ebben az előadásban, és egy olyan nőről szól, aki megtanulta szeretni az életet. Bármi is történik vele, tovább akar és tud is menni. Számomra ez az előadás üzenete, és én is ebben hiszek.