A csütörtöki nap egyik szakmai beszélgetése az előítéletekről, az este pedig az Istenítéletről szólt. Dicsuk Dániel beszámolója.
Az Istenítélet hatalmas sikerrel mutatkozott be a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadán. Ez tény: akkor is, ha mi már mindent elmondtunk róla, és ha a válogatót többen bírálták is azért, hogy ez a Mohácsi-rendezés a korábbi kaposvári és pécsi előadások miatt nem minden értelemben újszerű. Mi ugyan nem voltunk jelen, de kollégáink elmondása szerint zengett a vastapstól a nagyszínpad – úgy gondoljuk, méltán. Amennyiben hozzánk hasonlóan a zsűritagok sem látták a korábbi változatok egyikét sem, akkor az Istenítélet esélyes lehet a fődíjra – amennyiben látták, de nem zavarja őket, akkor is. A tegnapi közönség zömének viszont valószínűleg volt már szerencséje korábban is ehhez a Mohácsi-átirathoz, akár Pesten, akár itt Pécsen, ez mindenesetre nem korlátozta őket a tapsban.
Istenítélet - Hegedűs D. Géza (középen) Fotó: Szalontai Ábel
De vissza a nap elejére…
Bár jobban belegondolva, kár is visszamenni, ugyanis reggel sikerült elérnünk az egész POSZT mélypontját. Nem a fesztiválozóhiány vagy épp egy szervezési baki érte el ezt a kétes dicsőséget, hanem a hazai előadás, A vágy villamosa szakmai beszélgetése… Beszélgetése? Hát, nem tudom… Kritikusunk véleménye szerint egy „korrekt”, de nem a versenyprogramba való előadást látunk, és ezzel mi magunk is egyetértünk. Rázga Miklós rendező-igazgató vezetésével azonban meggyőztek minket a délelőtt során, hogy ez a korrektség részükről mégsem teljesen igaz – legalábbis nem abban a formában, ahogy azt gondoltuk.
Az általuk elmondott nézőpont ugyanis véleményünk szerint kvázi legitimálja a családon belüli erőszakot, erőltetetten keresi Stanley igazát, és cáfolt minden olyan, általunk és a felkért dramaturgok által relevánsnak tartott értelmezést, amely bármilyen szinten is kiemelné ezt A vágy villamosát a korábban bemutatott változatok tengeréből. Az külön zavaró volt, hogy a megjelent társulat maga sem tűnt különösebben nyitottnak bármilyen, a saját véleményükön túlmutató vitára. Még szerencse, hogy nézve jóval több értéket vonultatott fel az előadás.
A vágy villamosa - Köles Ferenc (fotó: POSZT)
Ezt követte a Tótékról szóló beszélgetés, amely az előbbihez képest nyugodtan zajlott. Túl sok új infót nem tudtunk meg az előző este látottakhoz képest (legfeljebb azt, hogy a teniszlabda maga a rendező), ugyanakkor értelmes párbeszéd alakult ki a műsorvezető, a dramaturgok és az alkotók között – a közönség viszont ezúttal jelentősen passzívabb volt, mint a korábbi napokon.
B. Kiss Csaba rövidre vágott kritikája a Tótékról
Örkény István klasszikusát senkinek nem kell bemutatni, a honi színházak is újra és újra műsorra tűzik. Rusznyák Gábor a kecskeméti Katona József Színházban rendezte meg az Örkény által írt kisregényből, majd az abból ugyancsak a szerző által adaptált darabból összeállított változatot. Az előadásról magáról nehéz bármit is mondani: korrektül színpadra tett, de különösebb izgalmakat nem hordozó produkció született, amelyből csak Kocsis Pál Tótját és Kőszegi Ákos Őrnagyát tudjuk kiemelni. A lassan araszoló első felvonást követően a másodikban már vannak jó pillanatok, de az összhatást lerontja, hogy feleslegesen hosszúra nyúlik és funkció nélküli mellékszereplők terhelik, így egyre biztosabban halad az érdektelenség unalmába.
Tóték (fotó: POSZT)
A rendezői innováció nagyjából kimerül az időnként bepattogatott teniszlabdák színpadra küldésében, aminek a mélyebb értelme rejtve marad. Ugyanilyen rejtély, hogy mi indokolta az előadásnak a POSZT versenyprogramjába való meghívását, különösen annak fényében, hogy ugyanettől a színháztól egy egészen más minőséget képviselő Zsótér-rendezés is szerepel ugyanitt. Töltelék repertoárdarabnak jó, maradandó színházi élménynek kevés.
(6 pont)
Majd jött a hosszú, hosszú, hosszú ebéd- és egyébszünet, melyet legfeljebb az angol-walesi mérkőzés drámai fináléja tört meg. Minthogy a Szociopoly szervezési bakik miatt elmaradt (nem jött össze az előadáshoz a minimálisan szükséges nézőszám, miközben noha tény, hogy a programfüzetből kimaradt, a POSZT több fórumon hirdette a programot), így a fesztiválestünk a Madách Színház Csoportterápia című előadásának közönségtalálkozójával kezdődött. Ez nagyban hasonlított a korábbi zsolnays közönségtalálkozókhoz: néhány ziccer kimaradt, ugyanakkor az alapkérdések elhangoztak. De ez nem is feltétlenül baj, bár maga közönség ezúttal sem volt túl aktív.
Duende Akusztik (fotó: POSZT)
Ezt követte az est számunkra egyik legemlékezetesebb pontja, a Duende Akusztik koncert, ahol Menszátor Héresz Attila adta elő dalszövegeit gitárkísérettel. Mint korábban leírtuk, nem feltétlenül baj, hogy a POSZT-on nem csak színházi programok jelentek meg (főleg, ha nem zavarja a koncert zaja a mellette lévő prózai előadást), ugyanakkor az is tény, hogy kevés zenekart éreztünk ennyire ideillőnek. Menszátor Héresz dalait kifejezetten kellemes volt hallgatni két színházi program között, énekeljen bár az apácaszökevény lány szerelméről, aki keresztet hány, miközben mi sangríát, vagy épp temetőből lopott virágról, amely miatt nem szóltak a halottak.
Ennek végeztével, mivel a kinézett programunkig még maradt idő, a fesztiválszínpadhoz mentünk, és végignéztük a már említett Csoportterápia első felvonását. Nem azért távoztunk idő előtt, mert nem tetszett volna az előadás, hanem azért, mert korábban már láttuk. A Bolba Tamás, Galambos Attila, Szente Vajk hármas által írt darab egyébként nagyon hullámzó: a legszakállasabb viccek és valóban szellemes mondatok válogatják egymást. A karakterek között több olyan is van, amellyel az életben személyesen is találkoztam. Ugyanakkor mások életidegennek tűntek, de ez éppúgy jelentheti a saját tájékozatlanságunkat, mint a darabét. Külön dicséret az alkotóknak az apró aktualizálásért: Simon Kornél karaktere egy Újpest-meccs helyett ezúttal az aznapi későbbi német-lengyel derbiről számolt be.
Csoportterápia (fotó: POSZT)
Szóval a Csoportterápia egy korrekt 6 pontos előadás, a szerzőhármas eddigi legsikerültebb műve. Második, pontosabban másfeledik nézésről lévén szó, sok újdonságot és meglepetést nem tartogatott. A közönség jelentős része azonban, ahogy hallottuk, kifejezetten jól érezte magát az előadáson, és nyilvánvalóan ez is volt a meghívás elsődleges célja.
Mi szemlélettágítás céljából és kíváncsiságunk okán a Janus Egyetemi Színház felé vettük az irányt, ahol a JESZ saját előadását, a Mizantróp erősen meghúzott és kicsit felfrissített, egyórás változatát nézhettük meg. Tóth András Ernő rendező minden elismerést megérdemel, hiszen tartalmas előadást láthattunk. Ez a Mizantróp egy helyszínen, Céliméne lakásában játszódik, a nézők egymással szemben, két oldalon foglalnak helyet: minden szempontból ki vannak használva a kis méretű terem adottságai.
Mizantróp (fotó: POSZT)
Két alakítás mindenképpen méltó a kiemelésre: a Philinte-et játszó Kecskés Alexiszt visszafogottan is átütő játéka, az inasként megjelenő Tál Achillest pedig a darab és a rendezés világába tökéletesen beleillő, mégis egyéni stílusú karakterformálása miatt illeti dicséret. De a többiek is derekasan dolgoznak a verses szöveggel és a karaktereikkel: szimpatikus, tartalmas produkciót láttunk, és egyáltalán nem bántuk meg a választásunkat.
Sajnos csak harmincan néztük az előadást (az amúgy sem sokkal nagyobb nézőtéren) amit már csak azért is sajnálunk, mert mind a fiatal csapat, mind maga az előadás nagyobb figyelmet érdemelt volna. Tulajdonképpen ez lenne az egész fesztivál egyik lényege, hogy ne csak a beszélgetésekre és a fővárosban is számos alkalommal eljátszott előadásokra helyezzünk hangsúlyokat, hanem olyan produkciókat és alkotókat is megismerjünk, akikről eddig nem sokat tudtunk.
Bár húszperces csúszással kezdődött az előadás, a tapsot követően kis kocogással még elértük a német-lengyel utolsó negyedóráját.
Kapcsolódó
Első nap - Amit elhiszünk és amit nem
Második nap - Amire emlékezni fogunk és amire nem
Harmadik nap - Egy nyári nap egy jópofa S.Ö.R.-rel
Negyedik nap - Gyerekcipő, felnőttcipő
Ötödik nap - A szakmai beszélgetéstől a happy endingig
Hatodik nap - Játék és valóság
Hetedik nap - Mozdulatok és mozdulatlanságok
