7óra7

Nincs ki-be mászkálás - Beszélgetés Szilágyi Bálinttal és Zsótér Sándorral

Nincs ki-be mászkálás - Beszélgetés Szilágyi Bálinttal és Zsótér Sándorral

2016. 06. 28. | SoósAndrás

A civil emberekben jobban lehet bízni, mint a színházi mókusokban.”

Szilágyi Bálint negyedéves bábrendező-hallgató azon három alkotó egyike, aki bejutott a Bethlen Téri Színház és a Manna Kulturális Egyesület szervezésében létrejött Találkozások nevű programba. A program lényege, hogy egy fiatal rendező egy idősebb mentorrendezőt választ magának, és a segítségével megrendez egy olyan kétszereplős darabot, ahol a szereplők között legalább kétgenerációs a korkülönbség. Szilágyi Bálinttal, Az arenjuezi szép napok című előadás rendezőjével és Zsótér Sándorral, az előadás mentorával és egyben szereplőjével beszélgettünk.

Találkozások a mentorprogram neve, amiben most részt vesztek, de úgy tudom, ti nem most találkoztok először: mikor, hol és hogyan ismertétek meg egymást?

Szilágyi Bálint: A tanár úr egy évig szövegelemzést tanított nekünk a Színművészetin, és akkor úgy éreztem, ez az, amiért ide jöttem.  Ezért jó rendezőnek lenni. Amikor lehetőséget kaptam, hogy mentort választhatok magam mellé, gondolkodás nélkül őt kértem fel.

Zsótér Sándor: Számomra a báb egy vonzó, ismeretlen birodalom. Úgy éreztem, nem szabad beleavatkoznom olyasmibe, ami Bálinték fő szakiránya, én viszont nem művelem. Azt próbáltam nekik átadni, amiről vészesen keveset beszélnek: hogy van értelme annak, ami le van írva. Ehhez pedig Brechtet hívtam segítségül.

A bábszakról terjed egy elképzelés, miszerint ez csak egy vigaszág, erről ti mit gondoltok?

Szilágyi Bálint: Én csak a saját történetemet tudom elmondani. Amikor eldöntöttem, hogy rendező szeretnék lenni, éppen bábrendező szak indult. A bábszínházról nem tudtam semmit, de ha nem próbálom meg ezt a lehetőséget, kifutok az államilag finanszírozott féléveimből. És végül is a bábrendezés is rendezés. Ha bekerülök, akkor legalább a színház közelében leszek. Erre vágytam legjobban.

foto6_ribarszkiviktoria.jpg            Zsótér Sándor, Szilágyi Bálint (fotó: Ribárszki Viktória)

Sándor, te azt mondtad egyszer Bálintról, hogy azon kevés rendezőhallgatók közé tartozik, akiknek van egyéni hangja, és nem másokat másol.

Zsótér Sándor: Borzalmasan nehéz rendezőhallgatónak lenni, huszonévesen én biztos nem lehetnék itt. De ha valaki a jó szándékú hülyeségek ellenére sem lesz másológép, az nagyon különleges dolog.

Szilágyi Bálint: Szerencsére, amikor felvételiztem, nem gondoltam bele, mire vállalkozom. Honnan is tudtam volna? Majd mások eldöntik, hogy szükségük van-e rám. Vagy sem. Én csak csinálom a feladatokat.

Az aranjuezi szép napok című darabon dolgoztok most. Miért pont ezt a darabot választottad?

Szilágyi Bálint: Ez a darab pár éve nagy port kavart. Megosztotta a közönséget, ahogy Handke darabjai általában. A pályázat kiírásának pedig pont megfelelt: kétszereplős, az egyikük akár lehet jóval idősebb is a másiknál, és még csak különleges díszletre sincsen szükség. Egy férfi és egy nő beszélget egy asztalnál.

És miről?

Szilágyi Bálint: Lars von Trier Nimfomániás című filmjéhez lehetne hasonlítani: egy fiatal lány az életét meséli el a szexuális tapasztalatain keresztül egy idősebb férfinak. Viszont: a szövegtől idegen mindenféle pornográfia vagy vulgaritás. Handke képes költészetté szublimálni ezt a találkozást.  A darabban ugyanis nincs akció, egy puszta párbeszéd története, nincs ki-be mászkálás.

Ez elég nagy kihívásnak hangzik…

Szilágyi Bálint: Igen, ezt meghallva mindenki azt gondolja, hogy biztosan unalmas lesz. Pedig mindannyian részt vettünk már éjszakába nyúló baráti beszélgetéseken. Sok minden történhet egy ilyen alkalommal.

Sándor, ez a minimalista formanyelv rád is jellemző volt, te hogy jutottál el ehhez?

Zsótér Sándor: Sokáig úgy láttam, a színpadon tétlenül botorkálnak a színészek, csak hogy csináljanak valamit. Emiatt átestem a ló túlsó oldalára: a célom az volt, hogy mindig valami izgalmas mozgást lássunk, lehetőleg életveszélyest. Ezt ma fizikai színháznak hívják. Aztán elkezdett érdekelni a nyelv és Brecht, és akkor meg egy másik gödörbe hullottam. Akkor meg úgy éreztem, minden mozdulat fölösleges, így rendeztem meg egy előadást, a Medeát, amiben nem engedtem megmozdulni a színészeket. Nagyon sokáig beleragadtam ebbe a kátyúba, mert bíztam abban, amiben Bálint is, hogy az embereket leköti egy értelmes beszélgetés.

foto5_ribarszkiviktoria.jpg            Szilágyi Bálint (fotó: Ribárszki Viktória)

A bonyolult felállás az, hogy Bálint rendez téged, viszont te vagy Bálint mentora. Hogyan működik ez?

Zsótér Sándor: Nem komplikálom túl: izgatott vagyok és nyugalmat sugárzok.

Szilágyi Bálint: Én többször olvastam a szöveget, mint ő. A fordítást is én készítettem. Ha nem ért valamit, és kérdez, én megpróbálok válaszolni.

Zsótér Sándor: Szégyentelenül buta próbálok lenni, azokat a kérdéseket próbálom feltenni, amiket bárki feltenne egy ilyen komplikált szöveg kapcsán.

Sándor, tőled nem áll távol a mentorszerep, hisz tanítasz a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Több vizsgarendezésednél jelen vagy, ilyenkor többször megszakítod az előadást azzal, hogy soronként elkezded olvasni a szöveget, amit az adott szereplő visszaismétel. Miért?

Zsótér Sándor: Amikor a reménytelen banalitásba fulladnak, szeretném őket ebből kirázni. Hol sikerül, hol nem. Harmadévben kezdenek a színészek először olyan előadásokat játszani, amit már rendszeresen elő is adnak. Azelőtt csak hisztérikusan készültek a vizsgáikra, hogy aztán rögtön el is felejtsenek mindent. A reprodukció teljesen más: ilyenkor gyorsan bele lehet csúszni a befőtt készítésbe. Nem gondol a színész semmire, csak mondja. Azt remélem, hogy ha kiszámíthatatlanul közbelépek, ki lehet őt ebből zökkenteni. Az esetek negyven százalékában működik, valóban elkezd utána odafigyelni, és van olyan is, aki kizökken, de aztán mégis visszamegy hazudni.

Azok a legendás történetek tehát, amik arról számolnak be, hogy a rendezők mindenféle furfangos trükkel juttatják megfelelő lelkiállapotba a színészeiket, valójában mesék?

Zsótér Sándor: Én ezt évekig csináltam, de nem történik semmi. Most, hogy Bálint engem rendez, látom, egy lehetőség van: csüggedés nélkül hinni az emberi értelemben, és újra és újra elmondani, mit gondolsz. Az ilyen pszichológiai micsodák, hogy „leültünk éjszaka, megittunk egy pálinkát és jó lett”, nem léteznek.

Szilágyi Bálint: Én nem ismerek más trükköt, csak az alapos felkészülést. Próbakezdésre szinte kívülről tudom a szöveget. Látom a képeket, ki hova megy, mit csinál. De nem parancsokat osztogatok. Javaslatokat teszek. A legjobb ötletek úgyis mindig menet közben jönnek.

Zsótér Sándor: Arra kellett rájönnöm, hogy a színész már az első próbán eldönti, hogy csinálni fogja, vagy sem. Ezt ő dönti el, nem tudod befolyásolni, ezen múlik, hogy tűzön-vízen keresztül harcol az előadásért, vagy pedig semmit nem csinál. 

Eke Angéla, a darab másik szereplője egy interjújában ezt mondta a Gömbfejűek és Csúcsfejűek című előadás kapcsán: „… szerettem volna Zsótérral dolgozni, mert addig nem ismertem őt, és mint utólag kiderült, kölcsönösen féltünk egymástól, de aztán elég jó találkozás lett belőle.” Miért féltetek egymástól?

Zsótér Sándor: Magamutogató nőnek tűnt, de csak felszínesen ismertem. Ott fordult a kocka, amikor egy próbán a főszereplő megbetegedett, és ő meg volt olyan vagány, hogy beugrott a helyére. Le is cseréltem rögtön a hiányzót. Nagyon szerettem vele dolgozni, ezért bátran ajánlottam Bálintnak egy vizsgájába.

Tehát Bálint, így ismerted meg Angélát?

Szilágyi Bálint: Igen. Bajban voltam, szorított a határidő és ők, Márkus Sanyival, kihúztak a csávából. Aztán dolgoztam vele, velük, A köpenicki kapitányban is. Azt éreztem, hogy terhelhető.

Bálint, az eddigi rendezéseid nagy része német darab. Az arenjuezi szép napok szintén egy német szerző, Peter Handke műve. Mi ez a német kötődés?

Szilágyi Bálint: Bécsben éltem három évet, megtanultam a nyelvet és megszerettem a kultúrát. Ebben otthonosabban mozgok. Megtanultam a tanár úrtól, hogy nagy különbségek lehetnek egy szöveg fordításai között. Ez az a nyelv, ahol a legkönnyebb megértenem az eredetit. Így álltam rá a német darabokra, amiket fordítok is.

Sándor, te szintén, ha csak teheted, saját fordítást használsz…

Zsótér Sándor: Nekem Ungár Juli dramaturg segít ebben. Ő döbbentett rá, hogy egy fordítás csak annyit tükröz, hogy egy adott fordító egy adott korban mit látott bele a szövegbe, ezért indokolt sok esetben egy saját fordítás. Egyébként is jó szóról szóra végigmenni a szövegen a fordítás révén: felkészülésnek is tökéletes, most már nem is nagyon tudom elképzelni, hogy máshogy bújnék bele egy szövegbe.

Szilágyi Bálint: Igen, nálam is ez a megértésnek egy útja. Régebben csak ültem egy darab fölött, aztán újraolvastam, és nem történt semmi. Mikor elkezdtem fordítani, minden szó gondolatot szült, és kiderült, ez sokkal termékenyebb befogadási mód.

foto2_ribarszkiviktoria.jpg           Eke Angéla, Zsótér Sándor, Szilágyi Bálint (fotó: Ribárszki Viktória)

Mindketten próbáltok olyan előadásokat létrehozni, amiben igyekeztek kiiktatni, hogy a néző valamilyen prekoncepcióját tudja érvényesíteni az értelmezés során. Miért?

Zsótér Sándor: Bálint ebben sokkal karakánabb: olyan darabokat rendez, amiket Magyarországon nem adtak még elő. Én azért rengeteget olyan drámát rendeztem már, amit a nézők már máshol láttak. Ez a baj: nem is látták, de azt hiszik, hogy ismerik. Az ilyen nagyon homályos elképzelésekkel nehéz mit kezdeni.

Bálint, az világos, hogy olyan darabokat szeretsz rendezni, amit itthon még nem mutattak be, de mi lenne akkor, ha felhívnának egy színháztól, hogy rendezz náluk Hamletet?

Szilágyi Bálint: Nagyon örülnék. Szeretem a klasszikusokat, alig várom, hogy rendezhessem őket. De addig még sokat kell tanulnom. Kezdőként könnyebb olyan előadásokat csinálni, ahol nem kell előképekkel küzdeni.

Sok mostani előadás kifejezetten arra épít, hogy a nézőnek legyen megfelelő mennyiségű előzetes tudása megfejteni az előadás bonyolult utalásrendszerét…

Zsótér Sándor: De hát mégis honnan lenne?

Szilágyi Bálint: A németek ezt diszkurzív színháznak hívják. Nem a darabot csinálják meg, hanem egy darabról beszélnek. Elmondanak pár sor Goethét, aztán jön egy kis gender-filozófia, majd egy pop-dal és végül egy Obama-beszéd.

Zsótér Sándor: Őrületes divat az ilyen lábjegyzetekkel ellátott előadás Magyarországon is. Senki nem nézi, hogy mi van a színpadon, hanem az utalásrendszert próbálja fejtegetni. Legjobb az, ha a rendező előre elmondja, hogyan kell érteni az előadást, ennek alapján kezdik megfejteni a rejtvényt. Pedig ez a virtuális utalásháló nincs is ott!

Szilágyi Bálint: Sajnos van egy kritikusi vevőkör, amely nagyon szereti elemezni az ilyen előadásokat…

Zsótér Sándor: „Ez a Sirály most nem erről szól!” De hát mégis miről? „Nina itt most egy 97 éves kisnyugdíjas férfi”. És a kritikusok döntik el, ezt kitől fogadják el és kitől nem.

Szilágyi Bálint: Ezzel a legfőbb baj az, hogy az átlagnézőt, aki jó előadást szeretne látni, viszont nincs felkészülve az ilyesmire, teljesen kizárja az élményből. Ő joggal érezheti, hogy „milyen baromság a színház.”

Az még rendben van, hogy a nézőnek ne kelljen ismernie az ilyen intertextuális mezőket, de Bálint elképzelése az ideális előadásról az, hogy 5-6 órás, neked, Sándor, pedig elég sok darabodról jöttek ki úgy a nézők, hogy mi ez a lila valami… Elvárható a nézőktől, hogy megtanulják az ilyen előadásokat befogadni?

Zsótér Sándor: Évek óta sírok ezen, de egy kedves barátnőm mindig azzal vigasztal, hogy higgyem el, a civil emberekben jobban lehet bízni, mint a színházi mókusokban. A civilek képesek arra, hogy odafigyeljenek arra, amit látnak, és nem arra, amit belelátnak. A színházi emberekről ezt a legritkább esetben tudom elmondani. A nézőnevelésben nem igazán hiszek. Nem kiszámítható, hogy mi az, amit hiányolnak, amit látni szeretnének. Hosszú évek után az egyetlen tapasztalat, amit leszűrtem, hogy mostanában iszonyú vágy van az emberekben a történet iránt.

És a közéleti témájú előadások?

Szilágyi Bálint: Úgy tűnik, hogy mostanában bármi, ami közéleti, társadalmi problémára reflektál, értékesebb, mint az, ami alapvető emberi problémákkal foglalkozik. Ha egy előadás azt hirdeti magáról, hogy a mai Magyarországról szól, az emberek ösztönösen odafigyelnek. Akkor az biztos egy fontos előadás, ami, végre, rólunk szól. Holott ez egyáltalán nem biztos.

Zsótér Sándor: Kivándorlás, bevándorlás, romaprobléma, nőbántalmazás… Nem jut tovább számos előadás manapság, mint a tévéhíradó. 

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr498836476

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.