7óra7

… öt, hat, hét és nyolc!
7óra7: (6/10)
Közösség: (0/10)

… öt, hat, hét és nyolc!

Sir Elton John – Lee Hall: Billy Elliot – a Musical / Magyar Állami Operaház

2016. 08. 23. | DicsukD

Erényei mellett, a pesti előadás sem tudja levetkőzni londoni eredetijének azt a hibáját, hogy a hiányolt jelenetek helyett egyszerű show-t és sablonos gyerekcsíny-vicceket kapunk.

Azt követően, hogy a londoni előadáson percenként nézegettem az órámat, kínosan feszengve a székemben, kissé szorongva foglaltam el a helyemet a Magyar Állami Operaház földszintjén, ahol az épület története során először mutattak be musicalt. A West Enden több mint tíz évig folyamatosan futó Billy Elliot hazai változatát elnézve azonban nem volt ok az aggodalomra: Szirtes Tamás a darab felszínessége ellenére az eredetit felülmúló előadást rendezett.

billy_nagy_ok.JPGAuksz Éva, John Bailey McAllister (fotó: Toldy Miklós)

A felszínesség azonban csak az egyik oka annak, hogy Londonban a művet a musicalirodalom egyik zsákutcában járó hibridjének tartottuk. A férfias közegben élő, balett-táncossá válni vágyó fiatal fiú történetét elmesélő musical egyszerre szeretett volna családi darab, társadalmi problémákat feszegető modern előadás és lélektani minidráma lenni, ám kétségtelen kasszasiker-mivolta ellenére három szék között a pad alá esett.

Bár Elton John zenéje kellő arányban vegyíti a populáris, keményebb és az északkelet-angliai bányászváros hangulatához illő mozgalmi dal jellegű motívumokat, a darabban nincs egyetlen olyan sláger sem, amely igazán emlékezetessé válna, amely később különböző musicalgálák visszatérő vendége is lehetne.

Mindez azonban a kisebb probléma: a fő gond a történetvezetés. A fent említett háromból ugyanis csak az a történetszál működik kifogástalanul, amelyik a balettet „buzik szórakozásának” vagy jobb esetben úri huncutságnak tartó közösség és a fiú kontrasztjáról szól. Három fővonal sok egy háromórás musicalben: a másik kettő nem is működik. A bányásztüntetések csupán hangulati aláfestésül szolgálnak, és a táncórai téma sincs különösebben kibontva. Noha Billy Elliot vitathatatlan őstehetség, aki szinte percek alatt jut el az első balettmozdulatoktól a Királyi Balettintézetig, az előadásban egyszerűen nem jelenik meg elég erőteljesen az, hogy mennyi energiát ölt bele ebbe az egészbe. Párbeszédben elhangzik, de az mégsem ugyanaz, mint látni.

bil_2_ok.JPGAuksz Éva (fotó: Toldy Miklós)

A pesti előadás sem tudja levetkőzni londoni eredetijének azt a hibáját, hogy a hiányolt jelenetek helyett egyszerű show-t és sablonos gyerekcsíny-vicceket kapunk, a minél több néző bevonzása érdekében. Például percekig két, női ruhában táncoló fiút látunk, hatalmas, sokszínű ruha-díszletek társaságában, ami főleg azért bosszantó, mert Michael érdekes karakterével a vicceken túlmenően nem sokat kezd az előadás.

De ilyen a finálé hevében tütüben és bányászruhában belépő férfiak koreográfiája is: olcsó siker, hogy a szoknyás Stohl Andrásnak tapsol a közönség. Mindezt ráadásul a hetvenes évek diszkókorszakát idéző rózsaszín és sárga háttérfények kísérik – szinte várjuk, hogy a tapsrendzene helyett valamelyik Boney M sláger szólaljon meg. Arról nem is beszélve, hogy ez mostanra tipikus musicalrendezői fogássá vált, ám míg a Mamma Mia! show-szerű fináléjában működik a platformcipős férfiak meglepetésszerű érkezése, a londoni Kinky Bootsnál pedig a történetbe is beépítették azt, hogy végül mindenki magassarkú csizmát húz, itt dramaturgiailag semmi nem indokolja ezt a megoldást.

De a negatívumoknál több az előadás pozitívuma. Tihanyi Ákos koreográfiái sokszínűek, és minden elemükben erősek. Ebben ráadásul hatalmas előnyt jelent Londonhoz képest az Operaház: az eredeti változatban, alighanem költségkímélő okokból, a balettjeleneteket jellemzően csak egy táncos mutatja be, itt bevetik az Operaház balettkarát is, sokkal erősebbé és látványosabbá téve ezeket a részeket.

bil_all_ok.JPGBár nem vagyok kifejezetten prűd színháznéző, a londoni előadás közönséges, sőt alpári nyelvezete, főleg a gyerekszereplők szájából, eléggé indokolatlannak és túlzónak tűnt, Bárány Ferenc és Puller István magyar szövege ebben arányosabbnak, dalszövegeik pedig gördülékenynek hatnak.

(Stohl András, Borbély Richárd)

Az előadás legerősebb összetevőjét a Billy önmegvalósításának ábrázolása, valamint a színészi teljesítmények jelentik. Ezúttal a gyerekszereplők nem csupán helytállnak, de valóban képesek az előadás főszereplőihez méltóan a hátukon cipelni a produkciót, amikor arra van szükség. Nem lehetett könnyű casting: Billy és Michael szerepéhez énekelni, táncolni és játszani egyaránt kiválóan kell tudni. Michaelként Kamarás Zalán és Pál Dániel Máté is kifejezetten jól szerepel, Billyként pedig (az egyébként magyarul tökéletesen beszélő) John Bailey McAllister elsősorban táncban, Kökény-Hámori Kamill pedig mindenben jeleskedik. Utóbbi játéka nagy élmény.

Az Apa szerepében Tóth Sándor szigorú özvegy-szülőt jelenít meg, Stohl András pedig a másik szereposztásban olykor elég érzékenyre veszi a figurát, ám egyikükkel szemben sem marad hiányérzetünk. Ének szempontjából sem: Stohl András ismét bizonyítja, hogy főállású musicalszínészként is képes lenne megállni a helyét. Stohl meghívása azért is jó döntés, mert ebben az előadásban (Billy saját dilemmája mellett) az apa vívódása és bizonytalansága kínálja a legsúlyosabb lélektani drámát, és ezt Stohl emlékezetesen tárja elénk.

A Billyt titokban táncolni tanító Mrs. Wilkinsonként Auksz Éva és Gallusz Nikolett is jellegzetes, öntudatos, ám fásult nőt alakít. Mindketten kihasználják kiváló mozgásérzéküket. Gallusz és az aznap este Billyt játszó Kökény-Hámori Kamill közös momentumai a budapesti Billy Elliot legerősebb színházi pillanatai.

A kisebb szerepeket ezúttal fokozottan sújtja a szerzői kidolgozatlanság. Nagymamaként Hűvösvölgyi Ildikó jó választásnak tűnt az énekes részek és a második felvonás alapján, az első felvonás prózai jeleneteikor azonban látatlanban is hiányoltuk a premiert követően megsérült Csákányi Esztert. Maga az előadás egyébként nem sokat kezd a nagymamával, sem élete drámájával, sem kialakuló betegségével, az elhangzott és ábrázolt utalások lógva maradnak a levegőben.

bil_3_ok.JPGJohn Bailey McAllister (fotó: Toldy Miklós)

Billy bátyjaként, Tony szerepében Fejszés Attila karakteresen adja  a világgal szemben álló, jövőtlen, lázadó, szélsőségre is hajlamos fiatalok típusát, arra viszont nem kapunk választ, hogy mikor és miért áll mégis a családja és öccse oldalára. Billy halott anyjaként Krassy Renátának és Simon Boglárkának szép, ám nélkülözhető, és emiatt indokolatlan pillanatok jutnak.

A madáchos A nyomorultak után ezúttal is jelentősen erősíti az előadást, hogy az ensemble-t máskor szólószerepeket alakító színészekkel támogatták meg: Baráth Attila, Barabás Kiss Zoltán apró momentumokban is ki tudnak tűnni, Fillár István pedig, bár bokszedzőként még a helyzet iróniájával együtt is kissé túlzó, szakszervezeti vezetőként és Margaret Thatcherré maszkírozva remekel.

A musicalek szerzői jogai nem engednek túl nagy változtatásokat a darabok történetvezetésében, így irreális elvárás lenne azt számon kérni, hogy a budapesti előadás miért nem oldja meg az eredeti változat problémáit. Annyi azonban elmondható, hogy az alkotóknak sikerült a legtöbbet kihozni ebből az alapanyagból. Noha az előadás aligha teljesíti a fenntartó által kitűzött célt, és nem vonulnak majd tömegesen a fiatalok balettozni – az Operaház ugyanis eredetileg a balett népszerűsítése érdekében tűzte műsorra a Billy Elliotot –, megérdemelten válhat sikeressé.

(2016. augusztus 3. és 7.)

A Billy Elliot adatlapja itt található. 

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr7211357458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása