7óra7

Újszínház - A politikai pozícióhoz való dörgölőzés egy hagyomány a magyar színházban

Újszínház - A politikai pozícióhoz való dörgölőzés egy hagyomány a magyar színházban

2016. 09. 06. | Marik Noémi

Hudi László: A társadalmi környezet letargikus és fásult.”

A Benkó Bencének és Fábián Péternek, a k2 Színház tagjainak emailben feltett kérdéseinket szegeztük Hudi Lászlónak is, aki a két fiatal független alkotóval és Kárpáti Péterrel, Hegymegi Mátéval közösen adta be pályázatát az Újszínház igazgatói posztjára. Így lett az interjú párdarabja a tegnapinak. Hudi szerint szűklátókörűség lenne pályázatukat a független, alternatív közeg pályázataként aposztrofálni. Mindemellett úgy véli, a magyar színházi életben a politika befolyása drasztikus, és e kialakult hűbérrendszer a színházi szakmát nem is igen zavarja.

Mennyire volt prognosztizálható az augusztus 31-én megszületett eredmény? Volt valami remény vagy biztató jel arra, hogy nem ez a forgatókönyv valósul meg?

Sajnos  volt bennem egy sejtelem, hogy az eredmény prognosztizálható. A színházak tekintetében, de a puszta professzionális színházcsinálás lehetőségéhez való jutás tekintetében is, a politikai befolyás olyan drasztikus, hogy ezt nem lehet letagadni. Az is elmondható, hogy ez nem új keletű fejlemény. Az egyik hivatkozási alap a mindenkori befolyás legitimálására, hogy eddig is ez a befolyás érvényesült. Mindig is szörnyűnek tartottam ezt, de úgy látszik, a színházi szakmát nem zavarja. Úgy látom, a politikai pozícióhoz való dörgölőzés egy hagyomány a magyar színházban, ami alapvetően az egypártrendszerben gyökerezik, és egyfajta hűbérrendszert tart fenn.

hudi_der_asia_ok.jpg                      Hudi László (fotó: Dér Asia / Magyar Nemzeti Digitális Archívum)

Meglepően sokan pályáztak. Dörner György igazgatói sikertelensége szolgáltathatta az okot és adhatta a reményt, vagy ilyen sok alkotó érzi úgy, hogy a jelenlegi támogatási rendszerben szinte az egyetlen lehetőség a túlélésre a kőszínházi lét?

Talán a kérdésben megfogalmazott mindegyik ok közrejátszhatott. Az is számíthat, hogy a kialakult rendszer soha nem látott számú alkotót sodort tarthatatlan helyzetbe, és lehetnek olyanok is, akik úgy gondolták, hogy megfelelő politikai kapcsolataikat így használhatnák ki. Talán az is lehet, hogy a társadalmi környezet olyan fáradt, mondhatni letargikus és fásult, hogy fontosnak tartják a szakmai szereplők megnyilatkozni ilyen kiemelkedőnek tűnő pillanatban.

Miért érdemes egy kétes elbírálási rend alapján működő rendszerben mégiscsak pályázni?

Ebben a helyzetben a pályázatunk egyik értelme az is (és mindazok pályázatának értelme, akik nem a politikai pozíciókhoz kapcsolódnak), hogy tesztelje: vajon a színházi szakma mennyire tűri meg magában azokat az embereket, akik használják és kihasználják a politikai pozíciókhoz való kötöttségüket, és helyettük választja-e a szakma a tényleges szakmai projekteket? A másik oldalról az is fontos információ, hogy vajon van-e olyan kultúrpolitika, ami nem viseli el azokat a szakmában, akik a politikai pozíciókat használják szakmai súlyuk érvényre juttatására, és helyettük inkább választja együttműködő partnernek a tényleges szakmai projektet?

Ehhez mind a színházi szakma, mind a kultúrpolitika területén az etikai elemnek döntő mértékben érvényesülnie kellene, és a két félnek partneri viszonyban kellene állnia, nem alá-fölérendeltségi viszonyban.

Ne felejtsük el, hogy a magyar színházi szakma a rendszerváltáskor büszke volt arra, hogy többé-kevésbé átmentette a szocialistának nevezett rendszer színházi struktúráját, amivel ugyanakkor ki is szolgáltatta a színházat a politikának. És ennek a folyamatnak addig nem lesz vége, amíg legalább a színházi szakmában el nem indul egy öntisztulási folyamat, netán mozgalom, amely kiveti magából azokat, akik a politikai befolyással élnek és visszaélnek.  Amíg ez nem történik meg, addig a politika azt tehet a színházzal (és a társadalommal is), amit akar, és amit tud – az „oszd meg és uralkodj elv” alapján.

Természetesen a legfontosabb szót a közönség mondja ki. Pályázatunk egyik feladata éppen a remény fenntartása, hogy felnőhet egy olyan nemzedék, amelyik nem ezt a nyelvet akarja beszélni, amelyik tiszta színházat akar. 

Meglepett benneteket, hogy még a szakmai bizottság sem támogatta a pályázatotokat?

hudi.JPGSzerintem alapvető problémák vannak, a betegség elemi szinten van, a rendszert alkotó és meghatározó emberekben jelentkezik. Az alap hozza létre a felépítményt ebben az esetben, engedi az olyan felépítményt, ami nem a társadalmat, a színházi szakmát szolgálja, hanem pont fordítva. Nincs értelme kiemelni a rendszerből egy részletet, például a szakmai bizottságot. Ugyanis egy ilyen rendszerben nem tud másként összeállni és működni egy ilyen szakmainak nevezett bizottság. 

Mennyire reális, hogy estéről estére több száz nézőt bevonzzon egy kísérletezőbb előadásokból álló repertoár? Hiszen az alternatívabb, progresszív előadások mégiscsak egy szűkebb nézőréteget érintenek.

Először is rendkívül károsnak tartom ezt a nézőszám bűvöletében való gondolkodást minden művészeti aktivitással kapcsolatban. Még Dörner György esetében is! Ezt a kultúrpolitikának, a hozzáértő kultúrpolitikának is meg kell értenie, annak ellenére, hogy sokan vannak magában a szakmában is, akik a politika felé igyekeznek mitizálni a nézőszámot, hogy saját pozíciójukat biztosítsák. Minden művészetben vannak kanonizált nyelvezetek, és vannak új nyelvezetek, melyek még nem azok. Ha csak a kanonizált művészi nyelvezeteket favorizáljuk, és nem maradunk kíváncsiak az újdonság iránt, ha nem alkalmazunk pozitív diszkriminációt, ha nem adunk lehetőséget, akkor megszűnik az utánpótlás, a megújulás lehetősége. Az is fontos, hogy minden nemzedék kialakíthassa a saját kánonját, feltéve, ha az nem az előző nemzedékek eltiprásával jár együtt.

Mivel művészetről van szó, ennek a vállalkozásnak a tétje nem az, hogy mennyire sikeres, hanem az, hogy vajon a fiatalokat, a kreatívokat mi foglalkoztatja, hiszen ők a jövő zálogai. Egy ilyen intézmény a társadalom kíváncsiságát biztosítja önmaga felé, saját megújulásra való törekvéseinek irányába, amik később nyilván kanonizálttá válhatnak. Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy minden színháznak ilyennek kell lennie, hanem arról, hogy ilyennek is kell lennie – különösen Budapesten.

A független, kísérletező színház nem veszít óhatatlanul a szabadságából és bátorságából, ha intézményesített keretek közé kerül, és estéről estére meg kell töltenie egy ekkora nézőteret? Megőrizhető-e ugyanaz a hév és lendület?

Kellő odafigyeléssel, ha tiszteletben tartjuk és biztosítjuk az intézmény misszióját, akkor megőrizhető a művészeti alkotáshoz szükséges szabadság.

Úgy érzem, a bátorság már személyes szinten kell, hogy megvalósuljon. Minden művész, így a színházi is, amikor egy művészeti produktumot hoz létre, akkor tulajdonképpen egy sokrétű nyelven kommunikál a közönségével, végső soron a társadalommal.

Az általunk elképzelt intézmény feladata épp az lett volna, hogy biztosítsa a kereteket és az eszközöket ehhez, és hogy ezt a közönség és a szakma számára is bemutassa.

Miért tűnt célszerűnek, hogy öt név alatt fusson a pályázat, még ha Művészeti Tanácsban gondolkodtok is?

Ezzel a kíváncsiságot, a nyitottságot kívántuk reprezentálni, valamint a közösségi építkezésre, a párbeszédre való hajlandóságot. De ez a megjelenés a Művészeti Tanácstól nem lehet független. Az egészséges eklektika ebben az esetben biztosíték arra, hogy a különböző nézetek kikristályosítsák az adott döntések irányát. Biztos vagyok abban, hogy az alkotási folyamat személyes alapokon nyugszik, ezért ahány művész, annyi féle irány lehetséges. A nyitottság, ami ezeket az irányokat befogadhatja, ami egy ilyen intézmény működéséhez szükséges, egy ilyen Művészeti Tanács megfelelő működésével biztosítható.

Ha körülnézünk a magyar színházi struktúrában, az uralkodó forma a zárt, várszerű működés. A bekerülési útvonal igen korlátozott, informális módon szabályozott. Kevés az átlátható módon működő, deklaráltan nyitott intézmény. Ráadásul a fenntartóknak ez igen megfelelő, hiszen a hivatalnokok számára könnyebben kezelhető. Közös fellépésünk érthetően okoz fejtörést, az aktuális pályázat viszonylatában nem nevezhető célszerűnek, viszont informatív.

Tervezitek-e a pályázat kedvéért összehozott, ütőképesnek tűnő alkotóközösséget tovább, más tervek mentén is összetartani? (A k2 Színháznak, most úgy tűnik, biztonságot jelent majd, hogy az ELTE befogadta…)

Jó lenne, ha így lenne, de hogy ez miként valósítható meg az adott körülmények között, az majd a jövőben derül ki.

Hudi László, Kárpáti Péter, Hegymegi Máté, Benkó Bence és Fábián Péter közös pályázata itt olvasható. 

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr3911680441

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása