7óra7

„Ha Alföldivel dolgozol, egy pillanatig nem lehet lazsálnod”

„Ha Alföldivel dolgozol, egy pillanatig nem lehet lazsálnod”

2016. 11. 16. | TörökÁkos

Kultúrbrigád: „Az állami színházak teljes értékű versenytársaink, miközben velünk ellentétben sok tíz-, vagy éppen százmillió forintos támogatást kapnak.”

Ugrai Istvánnal és Zsedényi Balázzsal, vagyis a Kultúrbrigáddal beszélgettünk, akik régen a 7óra7-et csinálták, majd azóta olyan színházi produkciók mellett bábáskodnak, mint a Vaknyugat, az Igenis, miniszterelnök úr!, a Makbett, a Sirály, Az Őrült Nők Ketrece és az Egy, kettő, három. Szót ejtettünk arról, mi vitte át őket a túloldalra, hogyan látják a kritikusi és a színházcsinálói oldal helyzetét, miért nézik meg minden előadásukat mindannyiszor, és mit gondolnak arról, hogy kizárólag Alföldi Róbertnek köszönhetik a szerencséjüket. 

Fura ez a helyzet, ti voltatok a 7óra7, és most a 7óra7 nevében kérdezlek titeket – elsőként a 7óra7-ről. Mikor és hogyan tudtátok elengedni, amiben akkor már sok évnyi munkátok volt?

Ugrai István: Nagyon őszintén? Abban a pillanatban, amikor eladtuk. Akkor már két éve készítettünk producerként színházi előadásokat, amikben megtaláltuk azt a kihívást, ami az általad is ismert szombat, vasárnap, ünnepnap, a reggeli és éjszakai ügyelet helyére léphetett. Testhezállónak éreztük ezt a másféle kreativitást és szolgálatot igénylő, és bizonyos értelemben komplexebb feladatot jelentő munkát. Ráadásul amiket előállítottunk, azok sikeres termékek voltak.

ugrai_istvan_es_alfoldi_robert_az_egy_ketto_harom_olvasoprobajan_foto_meszaros_csaba.jpgUgrai István és Alföldi Róbert az Egy, kettő, három olvasópróbáján (fotó: Mészáros Csaba / Kultúrbrigád)

A 7óra7 nem volt az?

Ugrai István: A 7óra7-et sikeres terméknek gondoltuk – ahhoz képest, ami 2008-ban a születésekor volt, és ami 2013-ra lett, mindenképpen szakmai siker. Gazdasági értelemben kevésbé. Mármint olyan értelemben, ahogyan mi szerettük volna, hogy megteremtsük a függetlenség körülményeit.

Pedig eleinte még költségvetési támogatást is kaptatok.

Ugrai István: Az NKA-tól, igen. Amit nagyon szép gesztusnak is gondoltunk az állam részéről. Igaz, akkor olyan emberek ültek a kuratóriumban, mint Zsámbéki Gábor, Csizmadia Tibor vagy Molnár Piroska  – annak a kuratóriumnak még, mondhatni, jelentős szakmai fedezete volt. Egy ideig még a jobboldali kormánytól is kaptunk támogatást. Mára az állam támogatói részvétele az ilyen jellegű kulturális projektekben gyakorlatilag nulla.

A produkcióitokra adtok be pályázatot?

Ugrai István: A Vaknyugatra a legelején megpróbáltuk, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy amit mi szeretnénk, azt az állam nem támogatja.

az_orult_nok_ketrece_hever_gabor_stohl_andras_dudas_erno_felvetele.jpgAz Őrült Nők Ketrece - Hevér Gábor, Stohl András (fotó: Dudás Ernő / Kultúrbrigád)

És mit szeretnétek?

Ugrai István: Ez pontosan kiolvasható az Újszínházra beadott pályázatunkból. Mivel az első pillanattól kezdve mindannyiunk számára nyilvánvaló volt, hogy nem fogjuk megnyerni, így minden megfelelési kényszer nélkül leírtuk, amit valóban szeretnénk. Egyébként ugyanonnan ered ez is, ahonnan a 7óra7 indult: gondolkodjunk! Korábban a véleményünk leírásával, most az előadásainkkal állítunk dolgokat, amikkel kapcsolatban a nézőkben vélhetően kérdések merülnek fel.

Egyszer azt mondtad, hogy a kritikák nem arról szólnak, ami az alkotó emberek számára kérdésként felmerül.

Ugrai István: De még csak nem is föltétlenül arról, amivel a nézők tudnának mit kezdeni. Ahelyett, hogy ha többet nem is, de három egyenes, pontos állítást megfogalmazna arról, mi látható a színpadon, a kritikák kilencven százaléka többnyire a kritikus előzetes elvárásait kéri számon, vagy ismerteti az előadást. Kétoldalnyi szövegben általában nem találni két olyan mondatot, ami állít valamit az előadásról. Csak hogy világos legyen, a rólunk jót író kritika is sokszor borzasztó.

És milyen a jó kritika?

Ugrai István: A kritika jelenleg nemigen foglalkozik azzal, milyen közegben készül egy előadás – ugyanabból a nézőpontból ír a Turay Ida Színházról, mint mondjuk a budapesti Katonáról. Ritkán foglalkozik a társadalmi közeggel. Vitáknak kellene folyni, például a szórakoztató színház és a művészszínház, az állami színház és a magánszínház viszonyáról, meg sok minden másról, de amíg a kritikusok mellékállásban, néhány ezer forintért dolgoznak, addig ez nem fog megváltozni. Jelen pillanatban a kultúrpolitikai közeg méltatlan körülményeket kínál fel a kritikaírás számára, ezért a kritikák nem tudnak érvényesek lenni. Már ha lesz még egyáltalán fórum, amiben megjelenik az ilyesmi.

Milyen szerepe volt a mostani, produceri munkátokra nézve a korábbi színházi újságcsinálásnak?

zsedenyi_balazs.jpgZsedényi Balázs: Iszonyatos mennyiségű előadást néztünk meg, ezek nélkül semmi esélyünk nem lett volna erre. Viszonylag hamar megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy ez lesz a kimenetele az újságírásnak. Abba lehetett a leginkább belefáradni, hogy igazából nem történik semmi valódi izgalom, minden évadban ugyanaz ismétlődik, és az évadok műsora a legtöbb színházban arra épül, hogy van egy igazgató, akinek semmi más vágya nincs, mint túlélni a következő évadot is. Azt gondoltuk, hogy ha nincs semmi következménye annak, hogy dumálunk, akkor lehet, hogy egy idő után már nem dumálni kellene, hanem csinálni.

            (Zsedényi Balázs - forrás: Kultúrbrigád)

Ugrai István: Az akkori sűrű élményeinkre tudunk most építeni. Például a vidéki végvárakban dolgozó remek színészekről nem ír senki – nem ismerik őket. Mi írtunk róluk és ismertük őket, így most van jó néhány színész a tarsolyunkban, akikkel alkalomadtán nagyon szívesen dolgozunk.

Minden általatok elkészített produkció majd’ minden előadásán ott vagytok. Miért?

Zsedényi Balázs: Újságíróként a klaviatúrával találkozol, és persze az Analyticsben látod, hányan olvasták a cikkedet. Most viszont minden előadáson ott van nagyjából háromszáz ember, akit estéről estére meg kell győznöd arról, hogy érdemes volt eljönni. Mert ebből élünk. Ráadásul a nézőtérről sokkal pontosabban lehet érezni, hogy melyik ponton ül le és hol élénkül meg egy előadás.

Ugrai István: Gothár Péter a Vaknyugat első próbájára nagyjából egy félóra után behívott minket, mert szükségét érezte, hogy lássuk, mit csinál. Szüksége volt a visszajelzésre. Ő előbb értette, mint mi, hogy közös ügynek kell lennie ennek a dolognak, nekünk fel kell tudni vállalnunk az egész produkciót, hiszen a mi felvett hitelünk, a mi jövőnk múlik azon, ami a próbán történik. A bemutató után néhány előadáson még ott volt, majd gyakorlatilag ránk bízta a dolgot, hogy legyünk jó gazdái az előadásnak.

És ti mit csináltok onnan kezdve?

Ugrai István: Megosztjuk a színészekkel a tapasztalatainkat, megbeszéljük, ha valami nem működött, vagy épp nagyon is működött. Ez egy kollektív karbantartó folyamat, ami közben a színészek is érzik, hogy egyetlen előadás sem érdektelen. Nagyon fontos, hogy az előadás mindenkori nézője ugyanazt a színvonalat kapja minden alkalommal. És persze a rendezők sem engedik el az előadást, időről időre korrigálják, ha rossz irányba ment valami.

zsedenyi_balazs_es_ugrai_istvan_az_orult_nok_ketrece_pecsi_eloadasanak_szuneteben_foto_dudas_erno.jpgZsedényi Balázs és Ugrai István Az Őrült Nők Ketrece pécsi előadásának szünetében (fotó: Dudás Ernő / Kultúrbrigád)

A kötetlenséget nem zavarja az, hogy mégiscsak ti vagytok a kenyéradók?

Ugrai István: Lehetne így, ha az első pillanattól kezdve színházigazgatóként az irodánkban ültünk volna, és a színészek a próbatábláról tudták volna meg a feladatukat. Mi ezzel szemben még a produkciók gazdasági hátterét is megosztjuk velük, a próbákon egy légtérben vagyunk, elmondjuk a terveket, együtt kávézunk, együtt cigizünk. Egyszóval ott vagyunk.

Abban az értelemben mi sosem voltunk producerek, hogy megmondtuk volna, mi hogy legyen. Ha az alkotók megkérdeznek minket, akkor elmondjuk a véleményünket. És talán éppen ezért, valóban megkérdezik.

A Vaknyugat hosszú szériája, az Igenis, miniszterelnök úr! közkedveltsége és Az Őrült Nők kirobbanó közönségsikere után volt két merész húzásotok – a Makbettel és főként a Sirállyal. Most Molnár Ferenc Egy, kettő, három című darabjával mintha ismét könnyedebb vizekre eveznétek.

Ugrai István: A közönség visszajelzett, és kiderült, mi az, ami népszerű, és mi az, ami nem adja magát. A Sirályt lehet, hogy nem egy magánszínházban kell megcsinálni. Nekünk figyelnünk kell arra, mit szeretne a közönség. Márpedig a Sirályt – ami szerintem az általunk bemutatott változatban egy nagyon izgalmas kísérlet, nem kevés eredménnyel – nem fogod soha tudni úgy megcsinálni, hogy az elsődlegesen szórakoztatónak tűnjön, és ez nem is lehet cél. A szórakoztatás mellett pedig meg kell találni egy darabnak azokat a rétegeit, amik – hogy nagyot mondjak – művészileg is izgalmasak a számunkra.

makbett_hasz_1.JPGMakbett (fotó: Mészáros Csaba / Kultúrbrigád)

Szóval a Sirály és a Makbett jó tapasztalat volt számunkra, amiket azonban szeretnénk műsoron tartani, mert mindkettőt igen értékes előadásnak gondoljuk. És lehet, hogy az Egy, kettő, három könnyedebb darab – viszont nagyon élesen szól a bennünket körülvevő világról. Szerintem ez a hihetetlen koncentrációt és művészi pontosságot igénylő darab Molnár Ferenc zsenialitásának a csúcspontja. Csinálhattunk volna mellé még egy Molnár-darabot, hiszen a színészek adottak, így gyakorlatilag ugyanennyibe került volna. De ebben annyi muníció van, hogy nincs szükség semmiféle töltelékre.

Már a kritikák kapcsán is utaltál a magánszínházi státusz tisztázatlanságára.

Ugrai István: Azt gondolom, hogy kísérletező, és középfajú drámákat vagy tragédiákat az állami színházak elsődleges feladata bemutatni. Hiszen azért kapnak költségvetési támogatást, hogy vegyék komolyabban a kultúraközvetítő és -teremtő feladatukat, és ne populáris darabokat mutassanak be. Ezzel szemben mivel a fenntartó nem ad elég pénzt, ugyanúgy rá vannak utalva a TAO-ra és a piacra. Magyarán az állami színházak teljes értékű versenytársaink, miközben velünk ellentétben sok tíz-, vagy éppen százmillió forintos támogatást kapnak évente. Aztán az állam ennek nagy részét különböző trükkökkel visszaveszi bizonyos színházaktól. Ennek az egésznek a megváltoztatásához egy komplex struktúra és egy komplex elképzelés kellene, ilyen viszont nincsen.

Amit az Egy, kettő, három kapcsán arról mondtál, hogy egy előadásnak a bennünket körülvevő világról kell szólnia, még a közös 7óra7-es évekből visszacseng a fülembe.

Zsedényi Balázs: Minket elsősorban a közélet foglalkoztatott már akkor is, és most sem az érzelmek felől választunk darabot.

Ugrai István: Mindhárman azt gondoljuk, hogy színházat csakis arról érdemes csinálni, ami  itt és most fontos.

egy_puska_judit.jpgEgy, kettő, három - Alföldi Róbert (fotó: Puska Judit / Kultúrbrigád)

Sokszor kapja meg az Átrium, hogy messze nem ideális színházi tér. Ti hogyan látjátok ezt?

Ugrai István: Ez egy mozi volt, ami a harmincas években épült, és valóban vannak hátrányai, például a szocializmus célratörő átépítészete, majd a kilencvenes évek utáni elhanyagoltság. De a színház csodáját nem a tágas kulissza és a zsinórpadlás jelenti, hanem azoktól a helyzetektől, érzelmektől és intellektuális jelenségektől jön létre, amik a színpadon születnek. Arról nem is beszélve, hogy az Átrium az egyik hely, ahol a legkényelmesebb a székek. Az pedig nagyszerű dolog, hogy mindezt a tulajdonosok alkotó emberek rendelkezésére bocsájtották.

Az alkotók számolnak ezekkel az adottságokkal – éppen oda készülnek ezek az előadások. És ha Az Őrült Nők Ketrecét le lehet bonyolítani ebben a térben, akkor mindent le lehet.

Azon túl, hogy játszóhely, milyen kapcsolatotok van az Átriummal?

Zsedényi Balázs: Ezek az előadások koprodukciók az Átriummal: mi adjuk a művészi tartalmat, ők pedig az infrastruktúrát. Ez egy termékeny és hatékony együttműködés, négy év alatt a hatodik ilyen koprodukciót hozzuk létre.

18189456100_9402958037_k.jpgSirály (fotó: Dudás Ernő / Kultúrbrigád)

Hogyan jön létre a ti virtuális társulatotok visszatérő alkotókkal és állandósuló technikai stábbal?

Zsedényi Balázs: Zságer-Varga Ákos zeneszerző mondta egyszer, hogy ez az egész olyan, mint régen Kaposvár volt. Mindenki a saját dolgával foglalkozik, és azok, akik szeretik ezt a közeget, szívesen jönnek vissza dolgozni.

Ugrai István: Olyan nincsen máshol, hogy cigiszünetben egy színész, egy kellékes, egy zenész, két producer és egy táncos egymással beszélgetnek a bejáratnál. És nem zavarja őket, hogy három hétig egy osztályteremben kell próbálni, majd egy tánciskolába költözünk, aztán egy lufibárba.

Ez nem csak egy munka, hanem romantikusan szólva ez a mi életünk, kevésbé romantikusan ez az a termék, amit felteszünk a polcra. Mert bárki bármit is mondjon, a kultúra nagyon is lehet termék és szolgáltatás. Ettől még leírhatatlan minőségi különbség van kommersz és kommersz között. Nem „kommersz” és „szerzői” az igazi vízválasztó, hanem az, hogy az jól van megcsinálva vagy rosszul. Nem hiszem, hogy ne lehetne egyéni, eredeti művészi szemlélettel, színvonalas munkával népszerű dolgot csinálni.

Rossz nyelvek szerint, ti Alföldi Róberttel csináljátok meg a szerencséteket, aki vagy rendezőként vagy színészként, de szinte minden produkciótokban benne van.

Zsedényi Balázs: Ez így azért marhaság, mert például a Vaknyugat nagyjából egy időben indult a tháliás Equusszal, amiben szintén főszerepet játszott Alföldi, és nézd meg, mi lett „Alföldi hátán” az Equusból és mi a Vaknyugatból vagy Az Őrölt Nők Ketrecéből. A Vaknyugatnál kiderült, hogy nagyon hasonlót gondolunk Alföldi Robival a színházról – nagyon másképp. Érti azt a helyzetet, hogy mit jelent befektetőkkel dolgozni, hogy nem eredendően adatott ez a lehetőség, hogy színházat csinálhasson az ember. Robi kifejezetten termékeny tud lenni ebben a közös alkotói és elvárásközegben. 

vaknyugat.jpgVaknyugat - Rétfalvi Tamás, Alföldi Róbert, Ficza István (forrás: Kultúrbrigád)

Ugrai István: A rossz nyelveknek ez a dolga. Hogy Alföldi Robi megcsinálta a szerencsénket, az egyáltalán nem az egyetlen lehetséges kimenetele volt a közös munkának. A legkevésbé sem volt evidens, hogy a Vaknyugatban az alkoholista pap szerepében úgy fog működni, ahogy végül működött. Ha nem lennének kétségek, nem lennének jó előadások sem. De ha úgy tetszik, Alföldi nagyon is hozzájárult a szerencsénkhez, és rajta kívül mindenki, aki ennek a csapatnak a tagja, ugyancsak nagymértékben hozzájárult. Már ha a szerencse sok befektetett munkát jelent. Nagyon hálásak vagyunk nekik érte.

Azt is mondják, ha nem is ugyanazok a nyelvek, hogy Alföldivel nagyon nehéz együtt dolgozni.

Ugrai István: Nem értem, miért probléma Magyarországon, ha egy rendezőnek vannak elvárásai, amiket következetesen számon is kér. Ha Alföldivel dolgozol, akkor az első próbától az utolsóig ugyanolyan energiával kell a színpadon (és azon kívül is) lenned, mint ha teltház előtt játszanál. És itt csak energiákról beszélünk, nem jó megoldásokról: vagy jónak, vagy szarnak, de lenni kell! Különben nem lehet próbálni. Alföldi, ha azt érzi, hogy nincs a színpadon energia, erősen reagál. Ez habitus kérdése.

Zsedényi Balázs: Vannak olyan rendezők, akikről azt halljuk, hogy nagyon jó vele dolgozni – de nem tudunk az elmúlt tíz évből egyetlen előadást, amit érdemes lett volna tőle megnézni. Lehet, hogy érdemes leszögezni: baromira élvezzük a közös munkát Alföldivel, és semmilyen nehézségbe nem ütközik a közös munka. Egy irányba húzunk, tiszteletkörök és finomkodás nélkül, egyenesen fogalmazunk. Ez koránt sem idegen a mi munkafelfogásunktól.

ugrai_istvan_menczel_robert_zsedenyi_balazs_foto_dudas_erno.jpgAz Átrium előtt Menczel Róberttel (fotó: Dudás Ernő / Kultúrbrigád)

Hogyan osztjátok le egymás között a feladatokat?

Zsedényi Balázs: Ahogy jöttek az új és újabb feladatok, úgy tanultuk ezt mi is. Egy idő után, ahogy egyre több produkcióval kellett foglalkoznunk, tisztázni kellett a szerepeket, különben szétforgácsolódtunk volna. Így lett István produkciós vezető, Nyulassy Attila a produkciós koordinátor és én a produkciós menedzser. István feladata, hogy az egész működjön, hogy meglegyen a cél, nekem ehhez  hozzá kell rendelnem az embereket és az elvégzendő feladatokat, Attila dolga, hogy ezek az emberek és a feladatokhoz tartozó eszközök a megfelelő helyen legyenek.

Mi lett volna, ha megnyeritek Bodóval az Újszínházat?

Zsedényi Balázs: A közleményünkből kiderült, hogy nem tettük fel az életünket az Újszínházra. De hogy mi lett volna? Nagyon beszartunk volna. Még akkor is, ha komolyan gondoltuk mindazt, amit leírtunk a pályázatban, és afelől sincsen kétségünk, hogy meg is tudtuk volna csinálni.

Ugrai István: Ha minden valószínűséggel szemben mégis megnyertük volna, akkor először arról gondolkodtunk volna, hogy február 1-től van egy társulat és egy olyan repertoár, amit nem szívesen vállalnánk. Plusz egy meghirdetett Keresztény Színházi Fesztivál. De nem kezdtünk el gondolkodni, mivel színészek és rendezők szerződtetése nélkül nem lehet évadot csinálni. Az évad ugyanis nem a darabokból áll.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr4711948033

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.