A Sissi Őszi Tánchét szűken a hetedik kerületi táncéletre és tágabban a vidéki színházak tánctagozataira kitekintő kettős optikája, úgy tűnik, működik.

A Sissi Őszi Tánchét harmadik éve rendszeresen hívja táncba a vidéki színházak tánctagozatait, vagy éppen önálló balettegyütteseit. Járt már itt az egri, a miskolci, a kecskeméti és a dunaújvárosi színház táncos különítménye. Voltak, akik többször is. Ez mindenképpen jó, mert lássuk be, hányan vagyunk hajlandóak órákat utazni azért, hogy megnézzünk egy táncelőadást olyanoktól, akiket nem is ismerünk. Főként mivel Budapesten is akad elég látnivaló. A SŐT7 jó alkalom, hogy saját látnivalóinkat összevessük a vidéki tánclátványokkal – vagy akár az utóbbiakat egymással.

Labirintus (fotó: Torma Sándor)

A Soproni Balett, amely idén először vendégeskedett a fesztiválon, két rövidebb koreográfiával érkezett, és bármiféle összehasonlításból rosszul jönne ki. A Labirintus című előadásuk a görög mondakörből merít, Thészeusz és Ariadné történetét meséli el, akik megvívnak a Minotaurusszal és legyőzik. Aki látta a soproniak Álmos legendája című produkciójának budapesti vendégjátékát, tapasztalhatta: azon túl, hogy egy kínos show-műsort kapunk táncelőadás helyett, a táncosok sem tűntek kellően képzettnek (egy-két kivétellel) a rájuk mért feladathoz. Ahol bármiféle érintkezés alakult ki közöttük, a mozdulatsorok azonnal tornagyakorlatszerűvé váltak – zavaróan elvesztve a folyamatosságot és gördülékenységet.

Demcsák Ottó most látott koreográfiája ezzel szemben nem rejti színpadi show mögé a táncosokat, ám ez a kitettség, főként közelről nézve kifejezetten kínos végeredményt szül. Az már önmagában zavaró, hogy az előadás – szájbarágósan közhelyes jelenetekkel, nehezen használható díszletelemekkel és kellékekkel – egyszerűen végigmondja a történetet. Ami az egész koreográfiának imitáció jelleget ad. Ez az alaphelyzet eleve megugorhatatlan még a legjobban képzett balett-táncosok számára is.

Labirintus (forrás: soproni Petőfi Színház)

A soproniak – talán egyetlen ügyesen megoldott páros jelenet kivételével – jól láthatóan nehezen birkóznak meg a jobbára klasszikus balett feszességű mozdulatokkal. Ami azt a kényelmetlen érzetet kelti, hogy nem táncolnak, hanem baletteznek.

Nem csupán ez a feszesség válik valamelyest oldottabbá Rovó Péter Mozart szelet című koreográfiájában, de maga a téma is: egy szeleburdi család Mozart muzsikájára színházba indul. Így a képzettségbeli hiányosságok noha szemmel láthatóak jelen vannak (ami nem tesz jót az előadásnak), azonban a produkció nem válik komolytalanná. A Mozart szelet játékossága sokkal jobban áll a soproniaknak, mint a Labirintus komolykodása.

Már előző, a néptánc jegyében fogant írásunkban érintettük a Pécsi Művészeti Szakgimnázium táncosait, ám a példájuk ismét idekívánkozik. 15-18 évesen jelentősen képzettebb kortárs- és balett-táncosok és ihletettebb előadók, mint a Soproni Balett társulati tagjai.    

Négy évszak a Pécsi Művészeti Gimnázium előadásában (fotó: Rajnai Richárd)

Szintén írtunk a Dunaújvárosi Bartók Táncszínház Backstage című előadásáról, amit a fesztivál harmadik napján láthattunk. Könnyed másfél órával kínáltak meg minket, miközben egy tánccsapat mindennapjaiba pillanthattunk be. Nem mentek mélyre, de ahová elvittek minket, ott jól éreztük magunkat. Megtudhattuk, hogy a táncosok (leszámítva persze a mozgáskészségüket) éppen olyan férfiak és nők, mint mi: vetélkednek, szerelmesek és megbántottak, cicomáskodnak vagy éppen nagyon is lazák.

Még keletkezési helyén láttuk a Miskolci Balett Quixote című előadását, amiben a Mátrix című film alapvetését véltük felfedezni, és az értékei elismerése mellett  szemére vetett súlytalanság ellenére izgalmas és kvalitásos előadásnak gondoltuk: „Kozma Attila koreográfiája úgy játszik el a legsúlyosabb kérdéssel, hogy akár mi is szívesen játszunk vele”.

Quixote (fotó: Gálos Mihály Samu)

A Közép-Európa Táncszínház házigazdaként állandó résztvevője a fesztiválnak. Idén Horda című, korábbi koreográfiájukat hozták el, és noha a Horda2 című táncszínházi nevelési előadásukban (ami a Káva Kulturális Műhellyel és a Nemzeti Táncszínházzal közös koprodukció) egyes részleteket már beillesztettek ebbe a térbe, az egész koreográfiát most először játszották a Bethlen Téri Színházban.

A Horda zenéjét Lajkó Félix jegyzi, a nyolc tételből álló zeneműből kiinduló előadás egyénről, közösségről, a hatalom akarásáról és pusztító erejéről és sok minden egyébről is szól. Néhány kellékkel, kenyérrel, mosdótállal a horda szó mindkét arcát megmutatják: a közösséggé formálódó emberek építő és az egyéniségüket elvesztő tömeg pusztító erejét egyaránt.

Horda (fotó: Dusa Gábor)

A fesztivál szűken a hetedik kerületi táncéletre és tágabban a vidéki színházak tánctagozataira kitekintő kettős optikája, úgy tűnik, működik.  Volt és van mit nézni.