Semmi. Delete. Nézi az ember (meg a gyermeke) ezeket a januári ifjúsági színházi bemutatókat, és kezd hálás lenni a sorsnak, hogy ő (meg a gyereke) szerencsésen túlélték a kamaszkort - ha már túlélték; és kezd aggódni – ha benne, vagy még előtte vannak. Az utóbbi darab, Győri Katalin Delete-je a kamaszkori öngyilkosságot tematizálja.
A Kolibri Pincéjében ülünk, az egyik oldalon mi, velünk szemben négy fiatal. Közöttünk sínpárnyi szélességű, apró kövekkel teleszórt ösvény. Ezen ül az ötödik: Lakos Gyuri, akivel az egész kezdődött, és akivel az egész végződött. Kezdeten itt a történet kezdetét, végzeten pedig a gyermekkor végét értik. Ő ugyanis az új osztálytárs, aki felbolydítja az osztály életét, átrendezi az erőviszonyokat, összekuszálja az érzelmi kapcsolatokat. Titokzatos, mert szinte semmit sem tudnak róla, legendák övezik, hogy miért kellett eljönnie abból a másik iskolából. A lányok beleszeretnek, a fiúk vagy rajonganak érte, vagy féltékenyek rá. Nincs ebben a történetben semmi különös, lehetne ez az iskola bárhol, elhangozhatnának ezek a mondatok bármelyik osztályteremben – persze, sok munka van abban, hogy nézőként ezt érezzük, de ezt érezzük, vagyis a drámaszöveg megteremti a maga igazságát, a tipikus karaktereket nem érezzük közhelyeseknek, és a didaktikai lóláb sem lóg ki a drámaszövet alól. Pedig az öngyilkosság mellett a családon belüli erőszaktól kezdve a teljesítménykényszeres szülőkön és gyerekeken át a drogproblémákig sok mindent beleszőtt a szerző.
Kőszegi Mária, Ágoston Péter, Czupi Dániel, Császár Réka (fotó: Dudás Ernő)
A Kolibri Színház drámapályázatának díjnyertes darabja megtalálta a neki való rendezőt Vidovszky György személyében, aki egy sajátos nyomozáson kalauzol végig bennünket. Mi, nézők, a nyitójelenetben a rendőrségnek valló gyerekekkel szemben ülve, ahogy Lakos Gyurival kapcsolatos emlékeiket hallgatjuk, magunk is a nyomozó pozíciójába kerülünk, és a tragikus vég felől nézzük a sorjázó, önmagukban egyáltalán nem fenyegető jeleneteket. Hogy nem beszél a családjáról? Kamaszoknál ez nem olyan meglepő. Hogy van rajta egy-két kék folt? Hiszen verekedés miatt tiltották ki az iskolájából. Különben meg Dóri méltán haragszik rá, mi se biztos, hogy megbocsátanánk neki. Mondhatnánk, ha nem tudnánk, amit tudunk. A rendezés erénye, hogy ennek a tudásnak a birtokában sem vész el a történet vonzása és izgalma, nem válik szimplán kiszámíthatóvá, de ha nincs ez a tudás, talán mi sem lennénk elég figyelmesek.
Bárdi Gergő (fotó: Dudás Ernő)
A Lakos Gyurit megformáló Bárdi Gergőnek sokszor éppen a hallgatásával kell játszania. Például abban a jelenetben, amikor Csabesz (Czupi Dániel) nem kevés energiát mozgósít, hogy rajongása tárgyát szóra bírja, és valahogy közelebb kerüljön hozzá. Csak ő éppen az általa elképzelt nagymenőhöz szeretne közelebb kerülni, és nem a fiú tényleges valójához. Aki hallgat, a gitárja pengetésébe menekül, a színész pedig az arcával játszik, úgy, hogy látszólag nem játszik, mégis érződik, hogy ez a fiú nem az a tanárverő nagy vagány, akinek Csabesz látni szeretné. Czupi Dániel Csabesze Lakos komótos lassúsága mellett túlmozgásos, igazodni és ezzel kitűnni vágyó rajongó. A harmadik fiú, Ágoston Péter Botija nem csak tempójában, de a világhoz való viszonyában is a kettejük közötti középút, érzelmileg is a legérettebb, az a kamasz, akit fiús és lányos anyák egyaránt elfogadnának, de az elcsúszás lehetősége benne is ott van – csak nála nem a fű a drog, hanem a számítógép, amivel most még csak az elektronikus naplóba piszkál bele. Császár Réka Dórija az a lány, aki minden pillanatát szigorú szabályok szerint éli. Egyelőre elfogadja a szigorú szülői kontrollt, ő is tornászbajnok akar lenni, mint az anyja. Amikor azonban az érzelmeit nem tudja és nem is akarja kontrollálni, számára idegen terepre téved. Átjön a fájdalma, a kiszolgáltatottsága. Ahogy barátnőjét és egyben riválisát, a Kőszegi Mária által hitelesen megformált, a jókislány Dórinál jóval ellentmondásosabb karaktert (Ancsát) is elbillenti a kárörvendésből a részvét felé.
Császár Réka (fotó: Dudás Ernő)
Ebben a szűk, intim térben kevés a mozgási lehetőség. Ezen a díszlettervező, Patrick Bullock, és a jelmezekért, valamint a mozgásért felelős Gyevi-Bíró Eszter úgy segítenek, hogy a kőösvényt valóban vékony sínek határolják, és ezeken mozgatnak a szereplők egy pianínót, ami hangszer volta mellett így tárgyi mivoltában is játszik. Szép jelenet például, amikor Bárdi Gergő a köntöse kötőjénél fogva húzza-vonja magával a pianínó tetején ülő Császár Rékát – zongorástul.
Bárdi Gergő (fotó: Dudás Ernő)
A Delete szépen illeszkedik abba a repertoárba, amit a Kolibri a 14 év feletti kamaszoknak kínál, és külön öröm, hogy a Cyber Cyrano után újra egy hazai szerző darabját állították színpadra, a tőlük megszokott igényességgel. Ha középiskolai tanár lennék, biztosan elvinném rá az osztályomat, de még a szüleiket is. Az ilyen előadások is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egyre kevesebb legyen a Semmi és a Delete.
(2013. január 22.)
