Ha csak az elhangzott szövegek tartalmára koncentrálnánk, legyenek azok bármennyire is közismertek, nem kapnánk meg teljes egészében azt a verseket testi közelségbe hozó előadást, amit az Andaxínház hozott létre. Sem az egyszerű, üres színpad, sem a nagyon erős irodalmi szöveg, a József Attila-versek nem annyira szembetűnően meghatározó elemei az előadásnak, mint a folyamatosan, hangnemében, erősségében és szólamaiban hullámzó szöveghangzás, pontosabban a zeneiség. Vagyis inkább a többi elem nem képes annyira lekötni a figyelmet, mint amennyire Jászberényi Gábor, Hajduk Károly, Kroó Balázs hangja beleringat az összemosódó képekkel teli, akár egy-egy hangban, szótagban, ritmusban színre lépő hangzás-világba.

Az egyszerűen a színpad közepén álló színészek hármasát elnézve egy háromfejű sárkány képe ugrik be, mely három felől rágja, köpi, fonja a sistergő, vagy éppen simogató szavakat. Egy csettintés, egy visszafogott szó, egy cinikus mosoly vicces lesz, legközelebb pedig már fenyegető. Bár látszik, hogy az elhangzott szöveg egész testük munkájával születik, egyszerű, mégis erőteljes gesztusaik mellett meglepő módon a szájuk mozgása vonzza magára artikuláltságával a leginkább a tekintetet. A három, karakterében meglehetősen különböző színész egyként mondja a verseket. Sokszor az egyes versek közötti átmenet sem érzékelhető, mintha az egész est alatt egy nagy, egybefüggő, levegővételekkel tagolt szöveget hallanánk. Szólamaik sokszor találkoznak, néha szétválnak, de csak annyira, hogy ebben is az összhangot, az összefonódást érzékelhessük, vagy hogy az éppen a főszólamot vivő színész sorait a többiek suttogásaikkal, visszhangjaikkal fessék alá. Versekben kommunikálnak egymással, és verseken keresztül velünk. Egymásnak adogatják a sorokat, a suttogástól a kiáltásig sokféle árnyalatot járnak be, míg végül a szó zeneisége abszolút előtérbe kerül, a hang összemosódik a zenével.

Ekkor Czitrom Ádám is megjelenik a színpadon a maga bizarr nyugalmával. Az elektromos gitárt és a verseket párhuzamosan hallgatva nem egyszerűen az történik, hogy Czitrom Ádám gitárjával kíséri a hármast, hanem itt emelkedik abszolút főszereplővé a hangzás. Bár kezdetben is kavargott a versek keltette hangulat, a zene bekapcsolódásával nem összetettségében, hanem felfokozottságában tombolóvá is válik. A hirtelen befejezés ellenére a Hátsó Kapu csöndes tere sem zökkent ki abból az intimitásból, amibe a versekkel kerültünk. Így sokáig tűnődhetünk azon, hogy egy egyszerűségében megkomponált „költői est” mennyire érzékennyé teheti a félhomályban, deszkaülésen kuporgó nézőt az élő szó befogadására.

(Az előadás sajátos jellege miatt ezúttal nem pontoztunk.)