Börcsök Enikő és Eszenyi Enikő találkozása Nádas Péterrel a Pesti Színházban.
„Nádas itt is […] arra törekedett, hogy minimális, szegény színpadon teljes, intenzív színházat hozzon létre, amilyet csak egy emberpár teremthet. Ebbe a páros viszonyba azután belesűríti az emberi viszonyok egész hálóját a szerepcseréktől a nemi váltásokon át a funkciócserékig. Ezt az intenzív gazdagságot azonban a szokásos dramaturgiai, színházi eszközökről lemondva: a nyelv mint zene, illetve a zene mint nyelv és a testek mozgása hordozhatja. A lemondás ennek a színházi nyelvnek az alapszava” – írja Balassa Péter Nádas Péterről szóló monográfiájában a Találkozás kapcsán. Valóban, Nádas drámája a legkevésbé sem „színpadias”: két embert látunk, akik sokszor nem is egymással, hanem egymás mellett beszélnek, szinte monológokat mondanak, amelyek aztán szép lassan mégis egybefűződnek, és kirakják a drámai egészet.
Börcsök Enikő, Király Dániel (fotó: Toldy Miklós)
A darab cselekménye szerint a Fiatalember azért érkezik, hogy kifaggassa apjáról annak volt szeretőjét, Máriát. Mária arra készül, hogy önkezével vessen véget életének, de előtte még fogadja a fiút, aki saját – vélhetően fantázia szülte – szerelmi viszonyának elmondásával apjával való kapcsolatának elmesélésére ösztönzi Máriát. Mária ezt meg is teszi, a végén azonban a fiúnak szembesülnie kell édesapja kevésbé dicsőséges múltjával. Ez a múlt mindkét szereplőre – Máriára évtizedekkel korábban, a fiúra most – döntő hatással volt vagy van, még ha a Fiatalember későbbi sorsáról a dráma nem is tudósít. A jelen idejű történések drámai elemei lényegében az előadás végére koncentrálódnak, hiszen Mária tragédiája már rég lezajlott: ennek előzményeiről szerzünk tudomást az előadás nagy részében. Épp ezért a szerkezet már önmagában is kevéssé drámai, de a múlt történéseinek bemutatásával cselekvésessé tehető.
Eszenyi Enikő rendezésében ezt az utat választotta: nem a „lemondást” tehát, hanem a darab lehetőségeinek maximális kitágítását, amennyiben a „színfalak mögött” megrendezte azokat az eseményeket is, amelyeket a két főszereplő elmond. Mindezt a színház határait feszegető megoldással tette: a színpadnak nagyjából csak az első két méterén folyik a jelen idejű játék, ezt a részt egy hatalmas, csíkokra szaggatott, de egybefüggő fehér vászon választja el a színpad többi részétől, ahol a múlt történései zajlanak. Ezeket mi a vászonra kivetítve láthatjuk, a két főszereplő pedig a vásznon keresztül közlekedik a múlt és a jelen között. Ez folyamatos mozgásban tartja az egyébként majdhogynem mozdulatlan és a szerzői szándék szerint hosszas csöndekkel tagolt darabot. Eszenyi a csöndeket is csak a legszükségesebbekre redukálja, hogy ezáltal is gyorsítsa a darab még így is lassú tempóját.
Börcsök Enikő, Király Dániel, Tar Renáta (fotó: Toldy Miklós)
A színfalak mögött zajló játék némajáték. A kamera általában a szereplők arcára fókuszál, már csak azért is, mert rendkívül kis terekben kell eljátszani a történéseket. A kivitelezés profi, elsőre nem is egyértelmű, hogy tényleg most zajlanak a felvételek, vagy már korábban rögzített anyagot láthatunk. A két főszereplő folyamatosan át-átjár a vászon mögé, ami már önmagában dinamizálja az előadást. Mária ott kizárólag narrátorként van jelen, hiszen több évtizedre visszatekintő eseményeket láthatunk, fiatalkori énjét egy fiatal színésznő formálja meg; a Fiatalember viszont saját magát játssza a képzelt szeretővel való történetben, illetve apja fiatalkori énjét a Máriával való kapcsolat bemutatásakor. A közteret, amelyen a történet szerint Mária mindig átmegy, és ahol a Fiatalember apjával is találkozik, egy makett ábrázolja, amelyet szintén a vászonra vetítve láthatunk, itt a szereplők bábukként jelennek meg.
Az előadásnak eloldozhatatlan része a zene, már a szerzői szándék szerint is. Nádas a dráma szövegkönyvének végén el is mondja, hogy ő csak a darab egyik felét írta meg, a másikat Vidovszky László experimentális zenéje adja. A Csembalista, a Csellista és a Lantos által előadott zene valóban nem pusztán aláfesti a játékot, hanem annak egyenrangú partnereként van jelen. A zene disszonáns, de ez a disszonancia szervesen illeszkedik az előadás egészébe: Nádasnak a darabról alkotott elképzeléseire – saját bevallása szerint – erősen hatott Vidovszky művészete.
A rendezői megoldások, a zene és minden más ellenére az előadás legdöntőbb eleme mégiscsak a főszereplő, Mária. A Találkozást csak akkor érdemes színre vinni, ha van egy olyan színésznő, aki autentikusan képes eljátszani ezt a hihetetlenül nehéz – mert szinte fogódzó nélküli – szerepet. Börcsök Enikő ilyen színésznő: az ő játéka ennek az előadásnak a lényege, veleje, alfája és ómegája. Mária szerepét nem elég pusztán „eljátszani”, a színészi személyiség erejének, a színész karizmájának kell megmutatkoznia. Börcsök Enikő karizmatikus színésznő, aki akkor is lebilincselő tud lenni, ha csak ül egy széken és nem csinál semmit. Játéka az első pillanattól magával ragadja az embert, és végig nem ereszti. A Vígszínház társulatának új tagja, a volt szputnyikos Király Dániel finoman játszik alá a színésznőnek. Intelligens módon háttérben marad, kevés eszközt használ, minden szempontból támogatja Börcsök Enikő játékát. A vászon mögött játszó színészek közül Venczel Verát és Gados Bélát érdemes megemlíteni, akik rövid némajátékukkal is teljes karaktereket tudnak megformálni.
Nádas legtöbb műve a XX. század történelmi viharaiban sodródó emberek sorsát mutatja be – így van ez a Találkozásban is, csak itt a nagyregényekkel szemben rendkívül sűrítetten, egy ember sorsán keresztül kapunk képet a századközép borzalmas világáról. A Pesti Színház október 23-án mutatta be az előadást – méltó megemlékezésként 1956-ra.
(2015. október 23.)
