Az előadás legjobb pillanataiban sikerül hitelesen éreztetni az élet bonyolultságát, a lángoló félelmet és vágyat, ami ott van mindenkiben.
Weöres főművében egy költőnőt, annak teljes életével és életművével együtt, beleírt az 1800-as évek valós személyei közé. Így született meg Lónyay Erzsébet, azaz Psyché, az intelligens és örökké szenvedélyektől égő lány, egy magyar nemes és egy cigányasszony gyermeke. Vidnyánszky Attila rendezésében Weöres az előadás elején mintegy magából szakítja ki saját női alteregóját, hogy azután mélázó és kíváncsi figyelemmel járjon körbe a színpadon, megfigyelve teremtménye minden rezdülését és különcségét.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Van mit tanulmányoznia. Psyché életét gyermekkorától kezdve áthatja a vágyakozás. Szerelme Ungvárnémeti Tóth Lászlóval beteljesületlen marad: a lány helyette az egész világgal lefekszik, a férfi teste pedig magányában elrohad. A lány a korabeli költőket megszégyenítő tehetséggel írja verseit érzéseiről, miközben kalandos és botrányokkal tűzdelt élete során a korabeli Európa legmeghatározóbb köreiben tűnik fel. A férfi pedig megírja az önmagába szerelmes Nárcisz történetét, ami talán megint csak Weöres és teremtménye kapcsolatának egy metaforája.
Az előadás kétségkívül nem hibátlan, ugyanakkor gyönyörű szép. Olekszandr Bilozub fehér, fátyolos díszleteit és jelmezeit, amelyek szimbolikus ártatlanságát újra és újra megszakítja egy-egy vad, vörös rózsa, már önmagában is öröm nézni. Úri hálószobára ugyanúgy asszociálhatunk róla (a háttérben van is egy lebegő ágy), mint Maja sejtelmes fátylára. A sok-sok üres keret a díszletben ez utóbbihoz kapcsolódik: megannyi önmagában töredékes perspektíva, amelyek mögött mégis megpillantunk valamit a valóságból. Kivételesen érzékletes a tűz folyamatos jelenléte, akárcsak a tudós-értelmiségi közeg egy-egy jelképes tárgya: könyv, sakk, óriási távcső.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
És mire fel mindez? Megragadni Psyché ezer, mégis egyetlen, nagyon konkrét arcát. A kaposvári osztály minden lánytagja hol külön-külön, hol egyszerre, szimultán testesíti meg Lónyay Erzsébetet. Figurája a maga komplexitásában tündököl: magabiztos és tehetséges költő egy férfiak uralta világban, amelynek egyszerre megbecstelenített áldozata és ünnepelt királynője. Minden férfit megkapott és ezt sokáig élvezte, mégis gyerekkorától egyetlen fiúba volt szerelmes igazán. Az egyetemisták közül ki ügyesebben, ki egyszerűbben mutatja be a hősnőt: kinél már önmagában összetett figurát látunk, ki egy-egy vonást domborít ki.
Vidnyánszky szimultán színpada többnyire működik: hol a lány párhuzamos érzéseit látjuk egymás mellett, hol egyszerre zajló eseményeket, hol pedig egy-egy érzés sok-sok aspektusát. Talán kétszer volt csak olyan érzésem, hogy a rendező azt szerette volna, hogy az egyik szereplő monológjára figyeljek, ám az ingergazdagság miatt erre nem voltam képes. Általában azonban izgalmas kontextusokkal játszik alá vagy ellene a szövegnek a képi világ.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Az előadás ritmusa is jól eltalált, lendületesen váltakoznak a kavalkádszerű, mozgalmas jelenetek az egyszerűbb, sötétebb tónusokkal. Psychét ráadásul sikerül közelebb hozni egy-egy basszusgitár szólóval vagy kortárs kontextust felvillantó kiszólással. Jóllehet egy ponton túl így is hosszúvá válik a végeredmény, különösen a forradalmi jelenetsorban ül le a darab, a két és fél órás versszavalás, ha nem is nagyon, de azért megterhelő a nézőnek. Igaz, lelkileg felkavaró események bőven akadnak az előadás végére is: féltékenység, betegség, szerettei elvesztése.
El kell ismerni, hogy Psyché pikáns és kalandos élete, történetének erotikája már önmagában is beszippantja az embert. Ugyanakkor az előadás legjobb pillanataiban sikerül hitelesen éreztetni az élet bonyolultságát, a lángoló félelmet és vágyat, ami ott van mindenkiben. Nevezhetjük ezt éppenséggel nőiességnek, de nemtől függetlenül hozzátartozik az ember lényegéhez.
(2015.november 22.)
