Habár a nagy női lázadás nem tűnik többnek egy csajos estékkel tarkított hétnél, az előadás néhol mégis belekap az emberi lélek mélységeibe.
Miközben Kövér László és Ákos nőkkel kapcsolatos kijelentésein felpörgött a fél Internet, a Rózsavölgyi Szalon klasszikus, polgári közegében sajtóbemutatót tartottak az Amazonokból. A váratlanul hiper-aktuálissá lett előadásban három középkorú, szingli nő dönt úgy, hogy leszámolnak a férfiakkal, illetve a férfias elvárásokkal, és összeköltözve újfajta életmódot alakítanak ki. Nincs több smink, nincs több mosogatás és férfiak utáni vágyakozás, helyette minden estét borozgatással, filmnézéssel és az exek életét megkeserítő telefonbetyárkodással töltenek. Aztán hirtelen betoppan egy fiatal, intelligens és kisportolt macsó, aki ugyan nem akar semmi rosszat, mégis, a lányok élete gyökeresen felfordul tőle.
Náray Erika, Györgyi Anna, Auksz Éva (fotó: Éder Vera)
A három nő többek között a Szex és New York-ból jól ismert alaptípusok megtestesítője. Martine (Náray Erika) a tökéletes családanya, akinek folyamatosan gondoskodni kell valakiről, mindegy kiről, miközben ő maga még mindig a volt férjétől függ anyagilag és érzelmileg egyaránt. Annie (Györgyi Anna) a magáról könnyen megfeledkező és könnyen kapható nő megtestesítője, míg Micky (Auksz Éva) a kemény üzletasszony mintapéldája. Megjelenik a megszokott felállásokból ismert negyedik, művész-bölcsész típus is, igaz, kicsit megcsavarva, a szomszédban lakó meleg fiú formájában. Mind a négyen belezúgnak a (látszólag) igazi férfiba, Guillaume-ba (Ozsgyáni Mihály).
Habár Szarka János rendezésében a nagy női lázadás nem tűnik többnek egy csajos estékkel tarkított hétnél, az előadás néhol mégis belekap az emberi lélek mélységeibe. A legerősebb pillanatok azok, amikor a típusfigurák generációs problémák szócsöveivé válnak, és megfogalmazzák a saját kapuzárási félelmeiket, érzékletesen felvillantva a még mindig beteljesületlen reményekből és a leélt negyven évből adódó kétségeket és keserű lemondásokat. Ozsgyáni Mihály pedig tökéletes választás volt a katalizátorként szolgáló szépfiú szerepére. Látszólag ugyan intelligensebb a többieknél, mégsem érti, hogy a puszta kedvessége hogyan zaklatja fel a titkon megkeseredett nőket, akik minden egyes gesztusa mögött többet remélnek. A Jean-Marie Chevret drámájából készült szöveg pedig jó érzékkel találja el, hogy hol kell kimondani a konfliktusokat, és hol felesleges túlbeszélni azokat.
Auksz Éva, Györgyi Anna, Ozsgyáni Mihály, Náray Erika (fotó: Éder Vera)
Mindamellett Ozsgyánit leszámítva a többi színész nem képes igazán átütő erővel játszani, alakításukban inkább csak gépiesen előcsalt érzelmeket lehetett felfedezni. Talán a későbbi előadások alkalmával ez javulni fog, mindenesetre különösen az első felvonásban a csajos felszabadultság vagy a nagy érzelmi vallomások ott is erőltetettnek érződtek, ahol nem kellett volna. Ugyanígy meglehetősen művi a díszlet is (Pallós Nelli). A letisztult fehér bútorok és a feltűnő designú csillár távol maradnak a mindenkit befogadó, otthonos lakás képzetétől. Sokatmondó az első jelenetben ábrázolt felfordulás: a „szétdobált” szemét megjelenik ugyan a színpadon, de egy piciny polcon, szabályosan elrendezve (feltehetően a gyors ki-és bepakolás miatt). Nézőként mind a szemét elhagyása és a nézői fantáziára hagyatkozás, mind a szétszórása és egy hosszabb takarításhoz szükségesebb intermezzo érzékletesebb megoldásnak tűnt volna. A folyamatosan cserélt ruhák jobban működnek, a zongorafutamokból álló zene valamivel kevésbé.
Az Amazonok mégis képes szokatlan nyíltsággal, árnyaltsággal beszélni a magányról, és komolyan kezeli a homoszexualitást. Ennyiben nem csupán a Rózsavölgyi visszafogottabb témaválasztásai között szokatlanul merész, de lassan a közbeszédben is.
(2015. december 16.)