Szabó Máté rendező élő színházi előadást készített Jacobi Viktor operettjéből.

Kifejezetten ritkán kerülnek színpadra Jacobi Viktor művei – a Leányvásárt még csak-csak játsszák a magyar színházak, a szerző másik legismertebb műve, a Sybill azonban (a port.hu adatbázisának tanúsága szerint) legutóbb tíz éve volt látható Szegeden. Ezúttal azonban üde színfoltja lehet a Budapesti Operettszínház repertoárjának, és ennek számos oka közül csupán az egyik, hogy Szabó Máté rendező vállaltan élő színházi műként nyúl a darabhoz.

Fotó: Toldy Miklós

Egy ennél is fontosabb ok, hogy ebben a társulat is partner, és nem csupán megúszandó feladatként gondoltak a rendező által megrajzolt keretre, hanem bele is illeszkedtek, koreográfusostól, primadonnástól, nagyhercegestől, és a helyükön lévő hangok mellett el akarják és el is tudják játszani ezt az olvasatot. Az ugyanis nem volt kérdés, hogy Frankó Tünde, Fischl Mónika és Vadász Zsolt remek hangjuknak köszönhetően bármilyen operettszerepet kiválóan elénekelnek, és azt is látjuk, hogy Dolhai Attila is egyre otthonosabban mozog új, választott műfajában – a Sybill azonban nem ezért jó előadás. Ezúttal ugyanis a zene kétségtelenül másodlagos, és ennek nem is csupán az az oka, hogy a Sybillben, gyönyörű dallamvilága ellenére nem igazán van olyan klasszikus operettsláger, amelyet a tapsrend után a ruhatárnál dúdolhatnak a nézők. Gyanítom, a zene ezúttal akkor is háttérbe szorulna, ha lenne dúdolnivaló – valódi romantikus drámát látunk zenei betétekkel és aláfestésekkel, jól eltalált arányokkal, melyben a dallamok mellett fajsúlyos szerep jut a történet egészének, sőt apróbb részleteinek is.

Fotó: Toldy Miklós

A forgószínpadot jól használó és látványos díszlet (Cziegler Balázs munkája), a szándékoltan korhű jelmezek (Tihanyi Ildi), valamint a többször is túlzó fényhatások túl vegyessé teszik a színpadképeket. Ezeket azonban bőven ellensúlyozzák a színpadi történések – valamint az előadás humora, mely túlmutat az amúgy önmagában is vicces, népviseletbe öltözött szűzlányok folyamatosan fogyatkozó számán. És persze az előadás visszaemlékező keretét megjelenítő Bodor Johanna koreográfus által alakított „öreg Sybill” időről időre feltűnő alakja, mely ugyan egy markáns kerettörténethez képest egyáltalán nem jelenik meg sokszor, az igazán fontos pillanatokban mégis ott van. Ráadásul, mivel mintha az ő fejében látnánk mindazt, amit látunk, a történet néhány túlzásán is jóval könnyebb átlépnünk, mondván, az idő minden emléket megszépít.

A mese amúgy is életszerűbb jó néhány műfajtársáénál, és ez épp úgy a szerző érdeme, mint a rendezőé: az abszurdba hajló félreértések mellett ugyanis ezúttal hús-vér embereket látunk a színpadon. A sarkított motívumokért elsősorban a cigánykerekezés mellett a még mindig kiéhezett szűz szerepét is ironikusan megformáló Oszvald Marika, valamint a komikus maszkban megjelenő, felfelé nyaló, lefelé taposó kéjenc kormányzó vastag bőrébe bújó Mészáros Árpád Zsolt felelnek – utóbbinak szemmel láthatóan jót tett, hogy a szereposztásnál nagyon is kimozdították évek óta bejáratott komfortzónájából.

Fotó: Toldy Miklós

A musicalfőszerepekből az operett-műfajába átruccanó Kocsis Dénes figyelemreméltóan tölti meg valódi személyiséggel a sokszor egydimenziós táncos-komikus karaktert – bár a második felvonásban többször tűnik soknak, az első felvonásbeli esendő, neurotikus, stresszes Poire pontos lenyomata lehet sok huszonegyedik századi, karrierjét féltő fiatalnak. Partnereként Dancs Annamari az elmúlt években a szemünk előtt nőtte ki magát szubretté – trükköző, nőies és kacér Charlotte-ja érett színészi alakítás. Ottlik Ádám szállodaigazgató-helyettesként is bizonyítja, hogy szerződtetése komoly erősítést jelentett az Operettszínház társulatában.

Fischl Mónika Sybllje az első pillanattól az utolsóig figyelemfelkeltő és -fenntartó, igazi primadonna; a másfél évvel ezelőtt bemutatott Cirkuszhercegnő Fedorája után ismét bizonyította, hogy kiválóan bánik a művészi múltú/jelenű, csábító típusú női szerepekkel. Petrovként Dolhai Attila ezúttal tudja, hogy – jó gárdatiszthez méltóan – sokszor háttérben kell maradnia, ám kevés lehetőségét maradéktalanul kihasználva jelenít meg előttünk egy fiatalos, a szerelem és a kötelesség (meg persze a karriervágy) között őrlődő férfit. Frankó Tünde átérezhetően mutatja be idősödő Nagyhercegnője problémáit, Vadász Zsolt pedig, a minimum félrekacsintgató Nagyherceg szerepében, végre túllép közelmúltbeli túljátszott, közepesen (A Denevér – Eisenstein) és nagyon (Mágnás Miska – Baracs) modoros alakításain, egy visszafogott, jó humorú, nagyvilági arisztokratát látunk, akinek elhisszük, hogy sármos.

A Sybill tulajdonképpen nem más, mint egy kicsit ködös és kicsit operettes mese az „én” és a „mi” közötti harcról. És persze arról, hogy olykor mi, férfiak, mekkora szamárságokat vagyunk képesek elkövetni egy nőért.

Operetteket nézve sokszor merülhet fel bennünk a kérdés, hogy (főleg a két gyökeresen különböző kulturális vagy társadalmi világból érkező primadonna- és bonviván-szerep esetében) vajon mennyire lesz tartós a darab végén boldogan egymásra találó párok kapcsolata. A Sybillben, a végkifejlet ellenére, épp ez a legnagyobb illúzió: hogy három órán keresztül talán elhihetjük, hogy lehet. Miközben ami Sybill és Petrov esetében kimondva is lezárul, arról gyaníthatjuk, hogy az egymástól elhidegülő Nagyhercegék esetében is csak látszatként maradhat meg. Ráadásul a férfi főszereplők közelgő halálát előre vetítő vörös forradalom előszele – mely az előadás során kisebb-nagyobb intenzitással folyamatosan fúj – időről időre emlékeztethet minket arra is, hogy ezeknek a személyes döntéseknek talán nincs is olyan nagy jelentőségük…

(2015. december 4.)