Igazi elit bulvár.

A két nagy, középgenerációs, függetlenszínházi fenegyerek, Bodó Viktor és Schilling Árpád után a Katona stábja Pintér Bélát is meghívta rendezni, és ez legalább annyira jelentős esemény, mint amilyen tavaly Schilling kétrészes Faustja volt. Pintér ugyan a magyar színházi élet egyik leg(el)ismertebb alkotója, társulatának előadásaira pedig annyira nehéz bejutni, hogy az lassan szállóigévé válik, mégis, A bajnokkal egy újabb jelentős lépést tett a mainstream felé. Ugyanígy, a Katonának sem árt meg a vendégrendező, a hírverésen túl egyfajta felrázás, a vitathatatlanul tehetséges színészek kimozdítása a komfortzónából. A bajnok zenei körítése pedig tökéletesen alkalmas erre.

Nagy Ervin, Rezes Judit (fotó: Toldy Miklós)

Pintér előadásának alapötlete ugyanis egy kontraszt, humorát és lényegét ez adja: egy közéleti történetet operára emlékeztető formában ad elő. Ehhez két forrásból merített a történethez. Az egyik egy közismert vidéki politikus felesége és egy olimpikon leszbikus kapcsolatáról szóló pletyka, ami 2014-ben kapott szárnyra (igaz, valós személynevek egyszer sem hangzanak el az előadásban). Az erőszakkal és elhallgatásokkal terhes történet igazi rögvalóság és bulvár esszencia. Azzal, hogy Pintér ezt az esetet választotta, sok aktuális témába markol bele: homoszexualitás, családon belüli erőszak, a politikusok mocskos magánélete és hazugságai… Ugyanakkor ezúttal nem mond direktben olyan velőset a magyar közéletről vagy a magyarságról, mint például a Titkaink vagy a Kaisers TV, Ungarn esetében. Az odamondásért azonban bőven kárpótol a humor.

A másik forrás bizonyos szempontból szintén bulvárra emlékeztet, másrészt mégiscsak a fennköltség jut róla eszünkbe. Puccini A köpeny című operájában egy hajósgazda gyilkolja meg feleségének a szeretőjét. Az opera cselekményének a váza és számtalan motívuma (a gyerek, az elvágyódás, stb.) tér vissza modernizálva vagy megcsavarva A bajnokban, a zenéről nem is beszélve (zenei vezető: Kéménczy Antal). A szereplők pedig alantas, gyakran ostoba gondolataikat kizárólag áriákban, nem egyszer rímekbe szedve mondják el. Habár az ötlet nem teljesen előzmény nélküli (például elemelt görög versformában tapasztaltuk már a mai magyar valóságot a Finitóban, sőt színházba oltott operában is láttunk erőszakot a Hálátlan dögökben, de Pintér Béla Parasztoperája is ezzel a formai megoldással él), mégis frissnek és viccesnek hat a megoldás.

Rajkai Zoltán, Elek Ferenc, Pálmai Anna, Nagy Ervin (fotó: Toldy Miklós)

A kontrasztból eredő poénok titka a jó adagolásban rejlik. Mire megszokjuk a köznapiságot és a nem kevés káromkodást áriákban előadva, addigra már érkezik egy elképesztően vicces tévéműsor paródia, majd egy rekeszizom próbáló játék a világítással, végül egy ironikus záródal a történet valóságtartalmáról. De van sok önreflexió, kikacsintás a női princípium kapcsán, vagy éppen egy abszurdba hajló óda egy verklihez. A felvezetés után a cselekmény kellőképpen feszes, az események jó ütemben sorjáznak egymás után. A bő egy óra némileg talán rövid is, a bolondozást még hosszan el lehetett volna nézni.

Ahogy Puccini zenéjének sikerülhet magasságokba emelni egy egyszerű megcsalás történetet, úgy ugyanerre a magyar polgármester szánalmas esetével nem lehet képes. Pintér a szereplőinek százszor lerágott gondolatcsontokat ad a nők feladatairól, a média álságosságáról. De korántsem ezek, vagy a sokak által ismert szétköltözésnek a története az érdekes. Hanem az, hogy ez a fajta primitív, ostoba földhözragadtság az operával párhuzamba állítva valami egészen fontosat tud állítani arról, hogy a kultúra magaslatai és a hétköznapok gondolkodásának a nívója mennyire kínos ellentétben állnak egymással. Az opera és általában a magas kultúra egyszerűen egy vicc, ha az átlag magyar közbeszédet akarjuk vele ábrázolni. Ameddig primitív erőszakról, buzizásról, női princípiumról van szó a nyilvánosságban, addig nincs tere a művészi vagy egyéb értékeknek. Pintér egyszerűségében nagyszerű ötletéből ez bárki számára átélhetővé válik.

Ez az alapvető kontraszt leginkább a polgármesterben testesül meg. Nagy Ervin nem tért el jelentősen a szokásos túlzó macsó szerepétől, figurája röhejesen pökhendi, miközben marad tere ábrázolni, hogy ebben a tragikomikus világszemléletben hogyan fér meg egymás mellett pofonegyszerűen a feleség iránti vágyakozás a megcsalással. Rezes Judit és Jordán Adél erőszakkal elnyomott kapcsolata kellőképpen szenvedélyes, és az előadás hangvételéhez képest mélységesen tragikus. A mellékszereplők pedig átütő erővel játszanak alájuk. Megkapó éneklésük ügyesen egyensúlyoz az opera paródia, az érthető beszéd és a szereplők élvezetes ábrázolása között.

A szűk réteg számára befogadható Faust után A bajnok humora a szélesebb közönségnek szól, sokkal emberközelibb kérdésekről. Érdemes megnézni, egyrészt mert jó, másrészt mert mindenki erről fog beszélni most egy ideig a színházi világban. Igazi elit bulvár.

(2016. március 19.)

Az előadás adatlapja itt található.