Még a bababolt cégére sem egy tütübe öltöztetett pozsgás lányka, hanem egy zörgő csontváz.

A Bagossy László rendezte Mesél a bécsi erdőben egy olyan polgári világot fedezhetünk fel, ahol a cukros máz mögött ijesztő kislányokat, egy náci fiút és gyerekgyilkosságot látunk, a könnyed bécsi dallamok mellett pedig részeges rikácsolás, gyermeksírás hangzanak fel. Még a bababolt cégére sem egy tütübe öltöztetett pozsgás lányka, hanem egy zörgő csontváz.

Kákonyi Árpád (fotó: Toldy Miklós)

Ez a kettősség mindjárt az előadás legelején arcul csap: a fekete, üres színpad közepén egy fekete zongorára, és a mellette, nekünk háttal ülő copfos, bodros ruhájú kislánynak öltözött felnőttre esik a reflektorok fénye. Talán csak utólag visszagondolva mondom azt, hogy már az is vészesen bájos, ahogy pötyögni próbál valamit a zongorán, de mikor hirtelen hátrafordul, a hideg fut végig a hátamon: egy szőrös férfi fordul felénk, és kajánul a szemünkbe néz. Ez az apró káprázat előrevetít szinte mindent, ami az előadásban történni fog. A copfos kislány (az előadás zenei anyagát biztosító Kákonyi Árpád) pedig, mint egy álruhás farkas, idilli festménnyel díszített fekete zongorájával (ami szinte az egyetlen díszlet), folyamatos veszélyként lesz jelen a színpadon.

Annak ellenére, hogy bababoltban nőtt fel, Zsigmond Emőke Mariannja már a történet elején sem él álomvilágban. Nem egy naiv csitri, hanem függetlenségre vágyó, talpraesett lány, aki a házasság kérdésében eleinte engedni látszik apja akaratának. Jövendőbelijének tuskósága és fantáziátlansága annyira fullasztja, hogy gondolkodás nélkül beleszeret Alfrédba. A Polgár Csaba játszotta szereplő azonban egy követelőző, számító senki, aki addig tart ki a nők mellett, amíg vagy a pénztárcájuk, vagy a fiatal testük érdekli őt. A figurában az az érdekes, hogy mindezek ellenére, egy-egy mondat erejéig felsejlik benne egy érző, felelőssége tudatában lévő, ám azzal mit sem törődő fickó: Polgár Csaba játékának köszönhetően Alfréd az előadás legélénkebb és legösszetettebb figurája. Mariann belebolondulva, reményekkel telve hagyja ott mind apját, mind jegyesét.

Für Anikó, Polgár Csaba (fotó: Toldy Miklós)

Ezek a remények azonban egy idő után mind szertefoszlanak, mint ahogy szinte minden más szereplőéi is. Zsigmond Emőke alakítása üdítő vendégszereplés az Örkény társulatában, Gálffi Lászlótól (az első világháborút megjárt osztrák kapitány) Znamenák Istvánig (Mariann apja, a bababoltos Varázskirály) sorolhatnánk a sok kiváló szerepformálást, de aki mellettük is még emlékezetesebbet alakít, az a jelen esetben Für Anikó. A huszonévesekhez képest öregedő, szereleméhes perszónája minden percben férfiakat csábít, komikus nyersessége mellett embersége is minden mondatában megmutatkozik. A sajátjai mellett mások hibáit is látja és legyintve elfogadja, végül pedig konszolidált néniként próbál rávilágítani mindenki igazára.

A rendező és a színészek lelkesen és jobbnál jobb fogásokkal csapják le a dráma kínálta magas labdákat, legyen szó poénokról vagy aktuális, például a nők függetlenségének kérdésére vonatkozó állításokról. Egy valamit, a nácizmus kérdését azonban feltűnően nem hangsúlyozza az előadás. Ez azért érdekes, mert a drámát Ödön von Horváth a két világháború között, a nácizmus előretörésének éveiben írta, és a problémára vonatkozó állításait nehéz nem kihallani a darabból. Bár Erich, a fiatal, de a náci eszmékben annál megrögzöttebben hívő fiú sokkal magabiztosabban és határozottabban halad a maga útján, mint a többiek, kap nagy jeleneteket is, mikor utoljára látjuk, szinte úgy sétál ki a színpadról, mintha eddig ott sem lett volna. Pedig Jéger Zsombor játéka egyáltalán nem súlytalan: egy elszánt, de ugyanakkor komikus, idétlen náci egyetemistát alakít, aki, mint egy kisgyerek, úgy dülleszti a hasát, és még részegen is katonásan szedi a lábát. A rendezői koncepció által azonban nem a nácizmus sötét fellegeit hozza az előadásba, csak egy olyan fiút, aki Valéria szexuális prédája, és akin még anyakomplexusát is kiélheti.  Ezzel a hangsúlyeltolódással viszont azt hangsúlyozza az előadás, hogy nem is annyira a történet hátterében egyre erősödő náci eszmék, hanem az eszményképekből és az életből való kiábrándulás jelenti a veszélyt.

Se szerelem, se függetlenség, és persze boldogság sincs. Amivel mégis tapasztaltabbá válnak a szereplők, az az, hogy elvesztik ezekbe az eszményképekbe vetett hitüket. Tehetetlenségüket hangsúlyozzák az Istenhez intézett, egyre sűrűbb fohászok, az Isten akaratába való kapaszkodás. A rendezés azonban van annyira kegyetlen, hogy egy-két fricskával ez alól a hit alól is kihúzza a talajt.

Bár a folyamatos kiábrándulást az előadás konzekvensen ábrázolja, az élet idilli és kegyetlen oldala közötti feszültséget pusztán felmutatja, és további kérdéseket sem feszeget. Pont ezért van az, hogy a rendezői fogások, a káprázatos színészi alakítások sziporkázó előadásnak adnak lehetőséget, egy idő után mindez mégis kifullad.

(2016. március 18.)

A Mesél a bécsi erdő adatlapja itt található.