A műfaj valószínűleg már rég lehanyatlott volna, ha a mindenkori politikai vezetés nem érezne késztetést arra, hogy egy ilyen formában adjon teret hamis történelemképének és ordító ízléstelenségének.
A történelmi rockmusical virágzó műfaja kishazánknak. Kötelező elemei: giccses történelemszemlélet, drága látvány, korhűnek gondolt jelmezek, díszesen felöltöztetett lovak, valamint Koltay Gábor, Varga Miklós és Vikidál Gyula. Az ősforrás persze az István, a király – az egyetlen, amihez valamelyes művészi színvonal társul, a többi ennek farvizén evezve próbál valamit felmutatni, nem sok sikerrel. A műfaj valószínűleg már rég lehanyatlott volna, ha a mindenkori politikai vezetés nem érezne ellenállhatatlan késztetést arra, hogy egy ilyen népszerűnek gondolt formában adjon teret hamis történelemképének és ordító ízléstelenségének. Az már külön pech, hogy egy történelmi rockmusicalt nem nagyon lehet bemutatni pincében, minimum egy Királydomb vagy egy Hősök tere kell hozzá, plusz több száz statiszta, tűzijáték, levitézlett, de magas gázsit behajtó művészek – egyszóval az egészből felépülhetne egy kisebb falusi stadion.
Itt élned, halnod kell (fotó: Esztrád Színház)
Az Itt élned, halnod kell címmel futó, az 56-os emlékévre szánt kurzusdarab is jókora állami támogatással büszkélkedhet: 100 millió forintból készült, és most nem számoljuk meg, hogy ebből a pénzből hány színvonalas új előadás születhetett volna meg. Ehhez képest sikerült egy 1985-ös darabot újra elővenni, amely a „Felszabadulás”, vagyis a szovjet megszállás 40. évfordulójára készült. Hogy ugyanez a darab az 56-os forradalom évfordulójára kerül elő, az már erősen a „sírjunk vagy nevessünk” kategória; ami még érdekesebbé teszi a történetet: mindkettőt az a Koltay Gábor rendezte, aki ugyanolyan jó elvtárs volt akkor, mint ma, és aki már az István, a királyt, valamint a belőle készült filmet is készítette – ahogy Szörényi Levente mondta, „sajnos”.
Szerencsére még nem éltünk akkor, így nem láthattuk a biztosan nagyszerű 85-ös eredetit, de az új állítólag csak a címében emlékeztet arra. (Hogy akkor a címet miért kellett megtartani, hogy ezzel egyértelmű legyen a letagadni kívánt kapcsolat, rejtély.) Na meg abban, hogy a történet maga a magyar történelem, vagyis annak egy kivonata, ezúttal a vérszerződéstől Antall József miniszterelnöki beiktatásáig. Már maga ez a koncepció sem sok jót tartogat, hiszen hogyan lehet több mint ezer év történelmét két órában úgy bemutatni, hogy az ne legyen végtelenül leegyszerűsített, sematikus és tendenciózus. Sehogy. Ráadásul az alkotókban még csak a törekvés sem volt meg arra, hogy valamelyes összetettséget ábrázoljanak, hogy szót ejtsenek az ellentétekről, a testvérviszályokról, az egész magyar történelmen végighúzódó örökös széthúzásról. A magyar nép mindig egységes volt, minden baj kívülről jött: tatár, török, német és orosz.
Itt élned, halnod kell (próbafotó) (fotó: Esztrád Színház)
Az egész bemutatásának irreális igényéből az lesz, hogy minden fontosabb történelmi korszakra jut nagyjából öt perc. A dramaturgia majdnem mindig ugyanaz: kiáll a korszak fontos történelmi szereplője, „Én, xy”-nal kezdi mondandóját, majd idéz valamit a saját művéből. Így például István király a fiához intézett intelmeiből, ráadásul éppen azt a részt, mely szerint az egynyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő, amivel tavaly a magyar viccpárt plakátolta ki az országot a kormány bevándorlás-ellenes kampányára válaszul. Gyanítjuk, hogy ez nem fricska kívánt lenni az alkotók részéről. A prózai beszédet dal követi, ennek végével pedig kezdődik elölről az egész. Bár értjük, hogy valahogy egyértelművé kell tenni, hol is tartunk éppen, ez az egyes szám (királyoknál többes szám) első személyű bemutatkozás színpadilag meglehetősen esetlen.
Azt azonban minden kritikánk mellett el kell ismerni, hogy előzetes félelmeink csak kis részben igazolódtak: Koltay Gábor meglepően visszafogottnak mutatkozott az egyoldalúan jobboldali történelemszemléletre ráerősítésben. Nem jelennek meg az őstörténettel kapcsolatos hagymázas elméletek, Károlyi Mihály nem nemzetvesztőként, hanem földosztóként mutatkozik be, a zsidókat nem német SS-ek, hanem magyar nyilasok gyilkolják le, 56 legfontosabb szereplője pedig a magyar nép mellett Nagy Imre lesz, akit a jobboldal előszeretettel hagy ki a forradalom történetéből, itt viszont egyik forradalmi beszéde, a november 4-i megszálláskor mondott rádióbeszéde és tárgyalásán az utolsó szó jogán elmondott beszéde is megidéződik. Az se igaz, hogy Orbán Viktornál ér véget a magyar történelem: bár a híres 89-es Orbán-beszéd egy egyébként fontos, a szovjet csapatok kivonását követelő mondata elhangzik Pozsgay Imre 56-ot népfelkelésnek nyilvánító beszéde és a köztársaság Szűrös Mátyás általi kikiáltása mellett, a történelem utolsó mozzanata itt Antall József beiktatási beszéde lesz.
Itt élned, halnod kell (próbafotó) (fotó: Esztrád Színház)
Koltay végső soron nem annyira kurzusdarabot, mint inkább látványosnak szánt musical-show-t rendezett. Kérdés, hogy mint ilyen, megállja-e a helyét. Ha a statiszták, a lovak, a fegyverropogások és ágyúdörrenések számát nézzük, akkor kétségtelenül: a puszta statisztika alapján minden megvan egy látványos produkcióhoz. Az egyetlen icipici hiba, hogy a Hősök terén zajló előadásból gyakorlatilag semmit nem lehet látni. Legalábbis azoknak, akik nem az első VIP-sorokban ülnek, ugyanis, mivel a látványos történések többsége nem a színpadon, hanem a talajszinten zajlik, továbbá a legtöbb szék is megemelés nélkül ezen a szinten van, nagyjából az ötödik sortól már igencsak nyújtózkodni kell, hogy a lovasokon kívül bárkit is lássunk. Így jobbára a két kivetítőn követjük az eseményeket, ehhez viszont fölösleges elmenni a Hősök terére, ugyanezt otthon is megtehetnénk. Bár a szélén, körben vannak emelt sorok is, a legdrágább, több tízezer forintos jegyeket a talajszinten ülőknek adták el, akik így ár-érték arányban meglehetősen rosszul jöttek ki.
Mint musical különösebb izgalmakat nem tartogatott a produkció. Koltay Gergely és Szűts István zenéjéből nem sok marad meg bennünk, ahogy a dalszövegek is a műfajban szinte kötelező sekélyességet képviselik. Hogy a Nemzeti Dalt a Himnusz zenéjével énekeli a Petőfinek maszkírozott Varga Miklós, az inkább vicces, viszont hogy József Attila teljesen más tartalmú Tiszta szívvelje giccses Trianon-költeménnyé íródik át, az már ízléstelenségről tanúskodik. Hogy a legjobb énekesi teljesítményt harminc év után is Varga Miklós, Vikidál Gyula és Deák Bill Gyula nyújtják, az nem annyira a musicalszakma szegénységi bizonyítványa, mint inkább azt jelzi: az alkotók nem tartották fontosnak, hogy az újabb musicalszínész-generációkat is megismerjük. Így be kell érnünk Hujber Ferenccel, Palcsó Tamással vagy Barabás Kiss Zoltánnal, na meg Demjén Rózsival, aki a tűzijátékkal színesített epilógusért felel.
Az Itt élned, halnod kell önmagában egy nem túl sikerült musical. Mint adófizetői százmilliókkal kibélelt évfordulós ünnepi produkció, fölösleges pénzkidobás.
