Ahogy haladunk előre a történetben, úgy bizonyosodunk meg róla, ennek a komédiának már a fele sem tréfa.

A Városmajori Szabadtéri Színpadon hat, vidéki színházi rendezést mutatnak be a Színházi Szemle keretében: a program első előadásáról, a Bozsik Yvette rendezte Jézus Krisztus Szupersztárról az volt a csalódott véleményünk, hogy pont a kortárs színházról terjedő rémhírekre erősít rá, miszerint a mai rendezők megelégednek azzal, hogy a klasszikusokat öncélúan mai ruhákba bújtassák. Szerencsére a program második darabja, a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása mintha éppen erre a problémakörre adna megnyugtató választ: nyugodtan essünk hasra a színpadon pár Vespa-robogóval parádézó olasztól!

                     Bányai Kelemen Barna, Szabó Tibor (fotó: Mészáros Zsolt)

Alföldi Róbert, aki  már kapott eleget modernizálás ügyben, megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni. Első lépésben egy olyan darabot választ, aminek az aktualitása kérdéseket vet fel. Shakespeare Makrancos Katája kapcsán érdemes elgondolkodni, mit is jelent ez a vígjáték manapság, elvégre a szöveg komikumának alapját az képezi, hogy egy nagyon kemény legény hogyan töri le egy hírhedt, nagyszájú lány szarvát, majd bezavarja a konyhába, ahol a helye vagyon. És bár Kata végső monológja sokféleképpen értelmezhető, manapság csak csóválni tudjuk a fejünket Shakespeare nem túl polkorrekt komédiáján. A  mű keletkezése óta ugyanis eltelt egy bő és eseménydús négyszáz év.

Alföldi rendezése pont az eltelt négyszáz évre épít, pontosabban arra, mi történik akkor, ha ezen a vaskos négy évszázadon mégis átfurakszik pár olyan ódon ostobaság, mint „a sör nem ital; az asszony nem ember; a medve nem játék!” kocsmai szentháromsága. Így lesz Alföldi Makrancos Katájában mindaz, ami Shakespeare korában a norma volt, a mai társadalomban is még jelenlévő, csüggesztő őrület.

                     Bánfalvi Eszter, Bányai Kelemen Barna (fotó: Mészáros Zsolt)

A bájos Biancáért (Hartai Petra) sorba állnak a kérők, az apja, Babtista Minola (Metz Tibor) viszont úgy dönt, a kisebbik lány előtt muszáj valakinek bevállalni Katát is (Bánfalvi Eszter). Aki Alföldinél se nem makrancos, se nem házsártos, pláne nem hárpia: Bánfalvi Eszter Katája egyszerűen egy rokonszenves, kemény lány, aki nem hagyja magát, kezdetektől az erős, szimpatikus hősnőt látjuk benne. Alföldi ezzel az apró trükkel olyan elegánsan helyezi át ennek a könnyed komédiának a hangsúlyait, hogy sehol nem lóg ki a lóláb: egy tökéletesen legitim lélektani dráma kezd kibontakozni. A Katát végül elvivő és megtörő Petruchio (BányaiKelemen Barna), bár Shakespeare-nél még furfangos nőnevelő, karakterében Alföldi a kegyetlen zsarnok potenciálját találja meg: Bányai Kelemen Barna úgy alakítja a kaméleontermészetű, hol mézédes modorú, hol szadista vadállat Petruchiót, hogy  kiráz tőle a hideg minket. Jelleme kidolgozott: az előadás második felében megismerhetjük otthonát is, ahol kiderül, a hozományvadász elképesztő rendetlenségben, fölösleges mennyiségű szolgával körberajongva él, műanyagdobozból eszik és nem fűt. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy bizonyosodunk meg róla, hogy Petruchiónak nem hozomány, csak egy újabb szolga kellett: ennek a komédiának így már a fele sem tréfa.

Pedig nevetésből nincs hiány, aminek éppúgy alapja Nádasdy Ádám eleven, friss fordítása, a karakteres színészi alakítás, illetve az a folyamatos pörgés, ami Alföldi rendezését jellemzi. Ha a szereplők elmondják, Pisából érkeztek, illusztratíve elferdítik törzsüket, és az a briliáns ebben, hogy nagyjából tizedjére is ugyanannyira vicces, mert olyan lehengerlő ritmusban érkezik. S bár aljas húzás az Izland – Magyarország Eb-mérkőzés után pár perccel kezdő előadásba belecsempészni a meccs végeredményét („Egy-egy? Az jó, nem? Még pár stadion, és megnyerjük az Eb-t!”), teljesen jogos a kiszólásért járó taps.

Ezek a kiszólások amúgy is igen gyakoriak: a lánykérési álruha-bonyodalomba belefáradó szereplők miután egymásnak és a nézőknek is sikertelenül próbálják elmagyarázni, ki kinek a kicsodája és kinek a ruhájában van jelenleg, kilépve szerepükből civilként magyarázzák tovább, hogy „ki fogja meghódítani Biancát, akit a Hartai Petra játszik”, aki pedig készséggel be is mutatkozik a közönségnek. Szemlátomást folyamatosan résen van a Weöres Sándor Színház csapata, improvizálnak a szabadtér adta lehetőségekkel, bevonják a játékba a jegyszedőt és a kerítést befutó növényzetet is, mindezt pedig  jó ízlésű kreativitással teszik, ezért fel se merül bennünk, hogy egy nézőtéren játszódó, bosszantóan az intimszféránkba hatoló előadással lenne dolgunk.

A „modernizálás” témakör külsőségeivel meg úgy játszik Alföldi, hogy előre elhelyez pár csapdát: a tuc-tuc zenére váratlanul rákúszik a legvadabb népdal, de olyan hiteles vehemenciával, hogy elszégyellné tőle magát bármelyik hagyományőrző csapat. Olaszországot két, Vespán jóleső hadonászással perlekedő szereplővel csinál, Petruchio tépőzáras oldaltáskája pedig nem csak egy mai kiegészítő, hanem a karakterhez szörnyen passzoló időzített bomba, aminek zajos feltépése hozhat frászt Katára. És ott van az a bizonyos, fránya meztelenkedés is…

                     Bánfalvi Eszter, Hartai Petra (fotó: Mészáros Zsolt)

Ami ezt a fokozatosan elkomoruló komédiát végül kiúttalan tragédiába vezeti. A Bianca esküvőjére holtfáradtan, koszosan és éhesen érkező, elgyötört Kata nyomasztó fürdőjelenete során csak remélni tudjuk: ez a fürdőzés egy olyan happy endinget előlegez meg, ahol aztán a talpra álló Kata megadja az őt megalázó Petruchiónak a méltó büntetését. De sajnos egészen más történik. Bánfalvi Eszter valamikori kemény, nagyszájú Katájának végső, megrázó jelenetében már csak a szeme villog az elfojtott haragtól, ebbe a tekintetbe sűrűsödik bele Kata egész kilátástalan jövője. Hát, valahogy így lesz egy többféleképpen értelmezhető végső monológból a mába helyezve a félreérthetetlen feladás és összetörés vallomása.

(2016. június 18.)

A Makrancos Kata adatlapja itt olvasható.