Az előadás hihetetlenül közel tudja hozni az Erzsébet kori Anglia királyi udvarát és színházi világát.
Óda a színházművészetről szövevényes politikai intrikákba csomagolva? Intelligens Shakespeare utalásokkal teleszőve? És mindezt a rendezés párhuzamba állítja napjaink valóságtól elidegenedett kultúrájával? Kevés ínyencebb falatot lehet elképzelni a nyári időszakban. Galambos Péter rendező megkapóan komplex látványvilággal állította színpadra Bereményi Géza színművét, mégis a legnagyobb érdeme, hogy egyszerre élénk és árnyalt jellemekkel hihetetlenül közel tudta hozni az Erzsébet kori Anglia királyi udvarát és színházi világát.
Udvaros Dorottya, Gyuricza István (fotó: Memlauer Imre)
A történet két összefonódó szálon fut. Láthatjuk I. Erzsébet királynőt, aki a látszólag minden átgondolt koncepció nélkül Európa ellen támadó Angliát vezeti (khm, ismerős?). Az idősödő nő szerelmes fiatal hadvezérébe, s érzelmeit egy egész birodalom követi és próbálja kihasználni különböző intrikákkal. Hasonlóan a saját önmegmutatásába van zárva kortársa, Shakespeare, aki hol direkt, de inkább véletlenül kompromittáló utalásokkal teszi tele a Globe előadásait, amit szintén igyekszik az éppen aktuális politikai elit a saját szájíze szerint magyarázni és felhasználni a nép befolyásolására.
A megalkuvások és megtévesztések izgalmasan szövevényes, mégis világosan követhető, a kortárs tévésorozatok dramaturgiai fordulatait idéző sötét mocsaraiból emelkedik ki Udvaros Dorottya, aki játékosan túlzó, vibráló alakításával tökéletesen kiegyensúlyozza az előadás realisztikusabbnak ható elemeit. (A színésznővel készített interjúnk itt olvasható.) Üde színfolt a sok szürke árnyalat között, miközben az előadás legtragikusabb alakja is egyben. I. Erzsébet okos nő, tisztában van saját érzelmeivel és hiúságával, tudja, hogy idősödő királynőként csak hazugságokra számíthat, mégis elsodorja szenvedélye. És ez egy olyan világban, ahol kizárólag körmönfont, ravasz stratégiákkal és hideg fejjel maradnak életben a szereplők, egyenes út a tragédiához. Szeretője, Essex (Hüse Csaba) az a fajta öntelt macsó, aki természetesnek veszi, hogy bármikor képes az ujja köré csavarni az idős asszonyt, majd agresszívan kirobban, amikor egyszer-egyszer, ideig-óráig mégis felsül. Nagy amplitúdójú hatalmi harc ez, aminek bármikor lehet népfelkelés vagy lefejezés a vége.
Fotó: Memlauer Imre
Shakespeare (Rátóti Zoltán) jóval rezignáltabban, de szintén becsapja magát szerelmi ügyekben. Megnyilvánulásaiban érezzük az emberi történelem egyik legnagyobb alakját, aki mindent megtesz, hogy végre bemutassák a zseniális Julius Caesart, miközben szenved is az emberi természet összes esendőségétől. Bereményi érezhetően nagy hangsúlyt fektetett a történelmi hűségre, szóba kerül Shakespeare életének megannyi eleme, például apja meghurcoltatása vagy a pecsétgyűrűjének elvesztése. Mégis az igazán fantasztikus a szereplők érzelmeinek, a shakespeare-i magaslatoknak és az életműnek egybejátszása. Az egyik legszebb monológ a Globe vezető színészének (Schlanger András) könyörgése az íróhoz: a III. Richárd önző kapzsiságának és a színészi hivatásnak frappáns és megható kombinálása ez, egy gyönyörű vallomás a színházról.
De miközben a színház szentté válik, le is süllyed a porba. Látjuk, ahogy megvesztegetéssel meg lehet húzni a legnagyszerűbb drámát is, ahogy a politika tényezőt csinál a színházból vagy ahogy a színház felborítja a politikát. Látjuk a párhuzamokat a közbeszéd, a mise és a Globe között (Essex utolsó politikai manővere nagyszerűen ismétli meg Antonius beszédét, a drámaíró Ben Jonson anarchiát szít). Látjuk a széttartásokat is a különböző területek között az érdek és érdek nélküliség kapcsán Bereményi úgy mond el mindent, de tényleg mindent a színház és politika kapcsolatáról, hogy egy pillanatra sem hegyezi ki konkrét üzenetre a mondandóját, miközben mégis végig érezzük a kijelentések odamondó erejét.
Kovács Zsolt, Udvaros Dorottya (fotó: Memlauer Imre)
A sok színház, politikai manőver és már-már infantilis érzelmek mögött pedig ott van a véres, lefejezésekkel terhelt valóság. Galambos Péter ismét emlékeztetett minket arra, hogy ő eredetileg díszlettervező is. A színpadot egy vászonnal választja el, mögötte pedig az összetett színpadképet fényekkel, üvegkalitkákkal és szürreálisnak ható kellékekkel tarkítja: ebben a sokaságban brutális hangulatot keltve férnek össze a lefejezett, vérző próbababák, a lövöldözős játékok és az Erzsébet korabeli háborúk kegyetlensége. A halál végig jelen van, szinte már arcunkba nyomottan, sorra hullnak a katonák és árulók. Mégis egy bizonyos valakinek a halála kell, egy nagyon közeli tragédia, hogy felébredjünk az érzelmek és szimulációk sűrű ködében. Ez pedig az egyik legérvényesebb üzenet, amit ma a spektákulumok korában mondani lehet.
Az egyetlen gond, hogy a vászon és a mélyen hátranyúló színpad néha túlságosan elválaszt a színészektől, a hangosítás miatt pedig egy-egy monológ érthetetlenné válik. Ráadásul a komplex cselekmény végére nem sikerült kitenni a pontot, utólag nem tudnám megmondani, hogy a hosszú befejezés során az alkotók mit szántak tetőpontnak. Ezzel együtt a Shakespeare királynője egy igazán erős alkotás, a korszakos drámaíró rajongóinak és a mindenkori színház szerelmeseinek pedig egyenesen kötelező darab.
(2016. június 24.)
A Shakespeare királynője adatlapja itt olvasható.