A jazz és a népies dallamok párbaját nézve valódi zenésszínház-történeti pillanatnak lehetünk szem- és fültanúi.

Amennyire konzervatívnak számít a Budapesti Operettszínház műsorpolitikája külföldi nagyszabású musicalek terén (Marie Antoinette, vagy a következő évadban az Ének az esőben), annyira örömteli a zenés színházat kedvelő és annak lehetőségeiben hívő kritikusként látni azt, hogy operettek terén viszont sokkal nyitottabbak, sőt kísérletezőbbek. A Nagymező utcai teátrum premierről premierre bizonyítja, hogy az operett műfaja sem avítt, és élő színházként is működhet.

A chicagói hercegnő (fotó: Budapesti Operettszínház)

Ha épp úgy akarják működtetni – mint tette decemberben Szabó Máté a Sybill esetében. Működhet azonban tabudöntögető iróniával is – ezt az utat választotta Béres Attila rendező és Lőrinczy Attila dramaturg A chicagói hercegnő kapcsán. Az alkotók elég nagy szabadságfokkal dolgozhattak, hiszen a Kálmán Imre életművének kései szakaszában keletkezett mű mindössze pártíz percnyi anyagot tartalmazott – így új történetet, zenéket, szerepeket is írhattak a meglévő töredékre.

Ezt is tették: a zene kapcsán dicséretes, hogy az a jazzes világ, amit Bársony Bálinték élőben is megteremtenek a színpadon, kellemes egyveleget képez a kálmáni dallamokkal és a szintén megjelenő népies cigányzenével. Sőt valódi zenésszínház-történeti pillanatnak lehetünk szem- és még inkább fültanúi: az a párbaj, amelyet a jazz és a népi zene képviselője vív egymással a színpadon, a kontraszttal együtt is meghökkentő harmóniában szólal meg.

Homonnay Zsolt A chicagói hercegnőben (fotó: Budapesti Operettszínház)

Ami a cselekményt illeti, az alkotók több szempontból is ironikus történetté írták A chicagói hercegnőt. Az előadásba belefér az, hogy a primadonna akcentussal beszélő (majd azt valamiért elhagyó) karaktere sematikus, hogy mindenki a körszakállas kritikuson nevet, hogy a szubrett értelmi képessége nagyjából egy ötéves gyerekével egyenértékű, hogy a csődközeli közép-európai ország pénzügyminisztereként éppen a civilben Magyar Teátrumi Társaság-alelnök Vasvári Csaba közli az egybegyűltekkel, hogy a Nemzeti Színházat adták el először…

A második felvonásra azonban mintha elfáradt volna az a lendület, amely szándékaiban kétségtelenül megvolt… Így egy magas színvonalú előadást látunk egy nem komolyan vett, ám kevésbé újszerű cselekménnyel. És bár az álarcosbál-jelenetben felvonultatott jelmezek ötletesen éreztetik a gazdag amerikai tulajdonosnak való kényszeres megfelelési szándékot – mindenesetre a ruhakavalkád leginkább alighanem a színház gazdasági osztályára hathatott a gyártási költségek révén. Főleg annak fényében, hogy a leírtaknál sokkal többet nem kezd vele az előadás.

Szulák Andrea és Zábrádi Annamária A chicagói hercegnőben (fotó: Budapesti Operettszínház)

Pedig kezdhetne – így azonban a finálénál nem tudtunk szabadulni attól az érzésünktől, hogy az előadás dramaturgiája a mesebeli okos lányhoz hasonlóan „adott is, meg nem is”, újszerű is volt, meg nem is. Összességében tehát a cselekmény nem nőtt fel az előadás zenei értékeihez (és az első felvonás egészének kiválóságához), de el sem rontja. Azt pedig továbbra is ékesen bizonyítja, hogy az operett él, az operett színház.

Erős karaktere az előadásnak Borisz trónörökösé, és nem csak azért, mert Homonnay Zsoltot megtanították táncolni. Lényében valahogy összesűrűsödik az, amit akár melldöngetve, akár pironkodva (ki-ki ízlése szerint) magyar virtusnak neveznek: persze, lehet folyamatosan kaszinóba járni, lehet csupán a dicső múltra emlékezni, énekelhetjük fennhangon, hogy „Szebb volt itt régen, százszor szebb volt régen” – de ha csupán ez minden, amire képesek vagyunk, ne lepődjünk meg, ha eladják a fejünk felől a szülői palotát…

(2016. április 23.)

A chicagói hercegnő adatlapja itt található.