A bemutatott magyar valóság nem a magyar valóság, csak ami a felszínén úszkál.

Tarantino első nagyjátékfilmje, a magyarul Kutyaszorítóban címmel futó gengszter-kultfilm egy félresikerült bankrablás történetét meséli el: olyan gyorsan érkeznek meg a rendőrök a helyszínre, hogy egyértelmű, valaki spicli volt az elkövetők közül. A sztori nagyjából ennyi, nagy poénokat nem igazán lehet lelőni, hisz Tarantino már az első filmjében is az egyedi részletekre helyezi a hangsúlyt. A látszólag öncélú dialógusok Madonna Like a Virgin című popslágerének szövegértelmezéséről, a borravalóadás  filozófiájáról valójában nagyon finom eszközökkel a ’90-es évek Amerikájának atmoszféráját vázolják fel, a mohó, hamburgerközpontú fogyasztói társadalmat, ahol értékek és erkölcsök lényegében olyannyira nem léteznek már, hogy ebben a világban már egy ember halála is könnyedén komikumforrássá válhat (ld. Ponyvaregény).

Nagypál Gábor, Mucsi Zoltán (fotó: Mészáros Csaba)

Tarantino filmjének története tehát nem igazán nagy szám, a pár ikonikus kulcsjeleneten kívül (pl. Michael Madsen hátborzongató borotvapengés tánca) a tapintható, mégis ritkán mutatott környezet, az emberi kapcsolatok és azok hiánya a lényeges, Székely Csaba tehát igen nagy fába vágta a fejszéjét, amikor ezt a behatárolhatatlan atmoszférát akarta átültetni a magyar valóságba. Átültetni ugyanis kétségkívül lehetetlen, lefordítani pedig majdnem az. És persze felmerül a kellemetlen kérdés: mégis, miért lennénk kíváncsiak egy magyarra fordított Kutyaszorítóbanra, amikor ott van nekünk az eredeti? Székely Csaba Kutyaharapása legfeljebb csak tisztességes próbálkozásnak nevezhető: a hozzáadott magyar valóságot fölöslegesnek, az elvett részleteket pedig pótolhatatlannak érezzük.

A bemutatott magyar valóság ugyanis nem magyar valóság, csak ami a felszínén úszkál: a Mr. Pink, Mr. Orange stb. fedőnevekből Zsidó, Cigány, Tót, Ukrán, a Like a Virgin szövegelemzésből túl sokat hallott Saul fiázás és kellemetlen nagymagyarkodás lett, az Ukrán (Király Attila) szélsőjobbos keménylegény, akit titkos románc fűz a főfőnök, Dzsó bácsi fiához, Kicsidzsóhoz (Bercsényi Péter), és még menekültellenes plakátokat parodizáló plakátok is feltűnnek. Mindez viszont nem ér el többet, mint hogy földrajzilag ne legyen kétségünk, hol vagyunk, de a magyar jelenkor hangulatát, valódi mélységeit egyáltalán nem érezzük.

Fotó: Mészáros Csaba

A történet leveti magáról a Pálmai Anna által alakított Deadline Airlines-stewardesst is, aki súlytalan narrátorként és az események kommentátoraként időről időre a haldokló Szerb (Nagypál Gábor) víziójaként jelenik meg a színpad hátterében felállított tévéképernyőn. Túlmagyarázottnak tűnik a Román (Mucsi Zoltán) és a Szerb között kialakuló apa-fiú viszony is, legfőképp azért, mert az eredeti mű anélkül teremti meg Mr. Orange és Mr. White között ugyanezt, hogy a „halott barátom fiának hiszlek”- magyarázatot be kéne vetnie. És bár maga a film is rekordokat döntött a maga 252 ’fuck’-jával, Székely Csabának mintha megszaladt volna a keze káromkodás-ügyben, amiből a néző annyit érez, hogy az alkotók vért izzadva igyekeztek minél több kacifántos káromkodással egymásra licitálni.

Viszont Szikszai Rémusz rendező (akinek szereplőként való felbukkanása saját rendezésében tetszetős hommage Tarantino felé, aki szintén felbukkant a Kutyaszorítóban) ezekre az alapokra  több mint korrekt gengszterdrámát épített: az előadás végig feszült és ritmikus, kiválóan játszik a kaotikus üvöltözés és a felfüggesztett mozdulatlanság rapszodikus váltogatásával: a bankrablás elpróbálásának jelenete az előadás talán  legfeszültebb három perce, az előadásbeli előadás furfangos szünetein érezzük, valóban hozzáad valamit az alaptörténethez. A színészi munkát is csak méltatni lehet: Nagypál Gábor képes megteremteni a szerepet játszó szereplő, a Szerb vívódását, az apa-fia viszony érzelmeibe belebonyolódó beépített rendőr kétségbeesését. Kaszás Gergő a hiperaktív Cigányként folyamatosan diktálja az előadás tempóját, Bercsényi Péter pedig a groteszk és felületes nyávogó beszédmód vagy kecses járás helyett egészen finom eszköztárból válogat a homoszexuális Kicsidzsó megformálásához.

Kaszás Gergő, Nagypál Gábor, Mucsi Zoltán (fotó: Mészáros Csaba)

A Kutyaharapás végeredményben tehát egy tisztességesen feszült gengszterdarabbá nőtt, ami az adaptációk örökös nyűgje, a felháborodott utánérzés és hiányolás folyamatosan fennálló kockázata mellett is tud szórakoztató előadásként működni, amennyiben a néző esetleg nem ismeri az alapul szolgáló filmet, vagy képes elengedni elvárásait. A Bányavidék-trilógiában vagy az alapul szolgáló filmben működő néplélek-feltárásnak viszont ordít a hiánya: hogy ne csak a mai témákról, hanem a máról is beszéljünk.

(2016. szeptember 11.)

A Kutyaharapás adatlapja itt olvasható.