Lucy Prebble története nem csupán helyszínében laboratóriumi, a karakterek viszonyaiban is van valamiféle víztiszta sterilitás.

Valló Péter és az angolszász orvosi témák úgy tűnik, egymásra találtak a Rózsavölgyiben. Legutóbb egy szervátültetés kapcsán élet és halál feletti döntésről szóló drámát állított színpadra, mostani rendezése az embereken végzett gyógyszerkísérletek hétköznapjaiba enged bepillantani.  Mondjuk, elsőre és másodikra nem ezek ugranak be az egészségügyről Magyarországon – de egy valamirevaló dráma jó rendezéssel (vagy fordítva) voltaképpen bárhol otthon tud lenni.

Sodró Eliza, Porogi Ádám (fotó: Éder Vera)

A Mellékhatás azonban otthon helyett inkább egy jól belakott bérlemény érzetét kelti, amiért elsősorban az előadás szövegkönyve felel. Lucy Prebble története a gyógyszerkísérletben résztvevő fiatal lányról és férfiről, egy melankóliára hajló pszichiáternőről és a kísérleti részleg pszichiáter főorvosáról nem csupán helyszínében laboratóriumi – a karakterek viszonyaiban is van valamiféle víztiszta sterilitás. Éppen ő és pont úgy, és persze, róla derül ki, hogy, míg a másik naná, hogy dehogy. Ráadásul a drámai koncentráltságnak sem ártott volna, ha Kovács Krisztina dramaturgi ollója néhány helyen erőteljesebben csattog. 

Egy a felnőtté válás küszöbén álló, egyetemi hallgató lány, egy lázadva sodródó, érzékeny fiatalember, akik egymásba szeretnek, miközben nem tudhatják, hogy a rajtuk tesztelt antidepresszáns következménye ez, vagy alanyi jogon nyert érzelem. Ha hozzájuk veszünk még egy pszichiáternőt, aki a szuverén lélekre teszi a voksát, ezzel együtt a pszichológiában jobban hisz, mint a gyógyszerekben, és a helyzetet egy olyan orvos pszichiáterrel tetézzük, aki az objektív tudományosságban látja lelki lerobbantságaink megoldását, ráadásul az is kiderül, hogy… - már készen is áll egy lélektani kamaradarab kottája. És bármennyire is mézízűek a darab által felvetett kérdések: lehet-e mellékhatás a szerelem? mérhetők-e az érzelmek? – mivel alapvetően nem édeleg, az érzelmekben gazdag karakterek egy kivétellel jó lehetőséget kínálnak a színészek számára az értő kottaolvasáshoz.

Tóth Ildikó (fotó: Éder Vera)

Maradva a hasonlatnál, Tóth Ildikó ismét abszolút hallásról tesz tanúbizonyságot – a pszichiáternő elfojtásai és megnyomorodásra való hajlama ugyanúgy ott van minden túlzás nélküli játékában, mint az önmagával és környezetével állandó harcban álló nő legfinomabb rezdülései. Lengyel Ferenc orvosa ezzel szemben nem tud megérkezni a Rózsavölgyi Szalon sajátosan intim, kávéházi terébe, igaz, őt a drámaszöveg sem kényezteti el a többiekéhez hasonló lehetőségekkel. Sodró Eliza viszont egész egyszerűen beragyogja az előadást. Connie-ja a kisfruskától, a bizonytalanságon és a szerelmes hisztérián keresztül a nem mondhatom meg meddig, minden pillanatában él. Korábban a szerep és a tér kapcsán mondta nekünk, hogy „Bőven elég csak gondolnom valamire, hogy látszódjon.” Hát látszódik.

A legnehezebb színészi feladat Porogi Ádámé, akinek a szerep diktálta egzaltáltságot bele kell szorítania a sajátos térbe. Kissé bizonytalan indulás után ezt a feladatot meg is oldja. Egy színész  barátom azt mondta róla, hogy túl szép a hangja, és amíg ezzel a hanggal még direktben él is, nehéz dolga lesz - főként olyan naturalisztikus szerepekben, mint ez is. Értettem és nem is. Akárhogyan is, Sodró Elizával közös jeleneteik az előadás legjobb pillanatai.

Porogi Ádám. Lengyel Ferenc (hátul), Sodró Eliza, Tóth Ildikó (fotó: Éder Vera)

Egy jól követhető kamaradarab tehát megszületik, ám bármennyire törekszik is az előadás meglepni minket (ami a második felvonásban helyenként akár még sikerül is), valódi hűha helyett inkább csak folyamatos hát persze-élményünk van. Ami akár elég is lehet. Már ha valaki jobban szeret bérleti díjat fizetni, mint közös költséget.

(2016. szeptember 16.)

A Mellékhatás adatlapja itt található.