Tulajdonképpen megtesz mindent, amiről a realizmus álmodozik.

Feszes téglák, ugrik be valahogy a Tünet Együttes bemutatóját látva. Na, ez meg mi, sóhajtok magamnak anyám fásult hangján.

A nagy igazság: a Négy fal között szereplőinek együtt létezésére kétségkívül passzol a feszes téglák metafora, de nemcsak az előadás és a szókapcsolat erotikus oldalának összecsengése miatt. A Négy fal között szereplői ugyanis genetikával is megtámogatott, szoros kapcsolatban állnak egymással (anya-lánya, férj-feleség, szeretők és testvérek), egymásra utaltságuk mégis vagy túl sok, vagy túl kevés: faggatózás és beleszólogatás, egymásra telepedés, vagy épp könnyed egymás mellett ellétezés. Öt ember, zavarbaejtő dzsoging-szettekben, diszkréten bokaverdeső, élére nem vasalt farmerben, meg a szocialista divat egyéb csúfságaiban: ha mindez még nem borítékolná az elkerülhetetlen tragédiát, ez az öt ember tényleg megtesz érte mindent. Ebben pedig a legszörnyűbb, hogy végig világos, miért: szereplőink érzelmi igényei krónikusan kielégítetlenek.

Szász Dániel, Székely Rozi (fotó: Mészáros Csaba)

Ördög Tamás rendező hívószava a hálószobatitok lett, erre a vezényszóra áldozza fel a szereplőket. Ez az életmódmagazinok által megfárasztott szó kivételesen nem szenzációhajhászás, hanem szabályozza a közösség élveboncolását. Szívtelenség lenne ebből kihagyni minket! Nem is hagynak, hisz jól tudja Ördög Tamás, ugyanolyan szívesen kukkoljuk mások életét, mint a szereplők egymásét. A nézőtér körbeöleli a színpadot, a felborított poharak nézők táskáit áztatják el, a testközelben üzekedő, aerobikozó, anyaszült meztelenül caplató testek így a nézőkre is kiterjesztik ezt a képtelen és mégis ismerős elhidegült egymásra zsúfoltságot. Apropót ad beleélni magam. Az előadás térhasználata ezen felül is furfangos, hiszen egyetlen hálószoba jut öt emberre, az egymással párhuzamosan zajló jelenetekben a központi ágyon tumultus alakul ki: a láthatóan testközelben szűkösködő szereplők valójában csak egymásra vetített terekben kerülnek közel egymáshoz. Két méterről telefonálnak, s akármennyire is értjük, hogyan kell ezt érteni, mégis nyomasztó a fizikailag is megnyilvánuló közeli távol-levés.

Szalontay Tünde, Szász Dániel, Székely Rozi (fotó: Mészáros Csaba)

Ami persze a kommunikációban is megmutatkozik: valójában semmit nem tudnak megosztani egymással szereplőink. Az a bájos, hétköznapi, túlbeszélt semmitmondás, amivel próbálják kerülőutakon elmondani problémáikat, tulajdonképpen megtesz mindent, amiről a realizmus álmodozik.  Zavarbaejtő, fel is merül a kérdés: kunszt-e a színház absztrakt, stilizált világában egy ilyen sallangmentes beszédmód? Az a helyzet, hogy nagyon is kunszt, mégpedig úgy, ahogy mestermű egy közönséges fotónak tűnő hiperrealista festmény. Ilyen dialógusokat asztalok fölött görnyedve nem lehet szülni, a bevallottan és érezhetően improvizált epizódok viszont mégis olyan passzentos előadássá állnak össze, mértani ívvel és egyre fokozódó feszültséggel, hogy ismét a kulcshoz kell visszakanyarodni: feszes téglák, itt is.

A karakterek életre keltésében főkolompos színészek munkájától pedig már tényleg ott tartunk, hogy beindul valami erkölcsi ösztön: nem illik odanézni. Persze ezen könnyen és szívesen túllendül  az ember, de a nagyfokú, testközeli valószerűség és a felfogható színházi kontextus összeegyeztethetetlensége megteremti azt a ritka feszültséget, amire csak a színház képes, és amiért érdemes színházba járni.

Furulyás Dóra (fotó: Mészáros Csaba)

Szalontay Tünde Ingridje olyan menthetetlenül fontoskodó és érzelmileg töksüket, hogy valódi, eleven gyűlöletet gyújt: ijesztő, hogyan lehetséges ennyire utálni egy fiktív személyt. Szász Dániel Ottóként a mafla személyi edző humorát aknázza ki, miközben sértődöttségével és passzív agressziójával egy összetett karaktert gyúr belőle. Székely Rozi magányba belefészkelt Uwéja nihilista humorával, fintoraival, flegma visszapofázásaival meg erotikus telefonbetyárkodásaival és hirtelen haragjával talán a legpontosabb jellem. A Petrát alakító Furulyás Dóra a társadalmi konvenciók biztonságos futószalagján bódultan boldog, majd onnan lehuppanva önmagából kivetkőzött hisztérika, a férjét, Jürgent alakító Czakó Máté pedig a pipogyaságból utolsó pillanatban visszakanalazott individuum megformálásával robbanássá növeszti a szereplők közt lappangó feszültséget.

A végső tanulság, mert itt bizony akad ilyesmi, az, hogy változni ebben a kibogozhatatlan közösségben nem szabad. Mindenki csak maradjon a helyén, kiéletlen érzelmi igényeit evésbe, szexbe, mozgásba kanalizálva, elviselhetetlenül rácsimpaszkodva a másikra, de a kölcsönös figyelmet nem adni meg cserébe. Az előadás végső jelenete világossá teszi, hogy ebben a közösségben mozdulni, változni nem szabad, mert akkor az egész hazug építmény vele dől: feszes téglák, hát megint.

(2016. szeptember 30.)

A Négy fal között adatlapja itt található.