A tragédia pusztán a külső események révén következik be, Zrínyi csak elszenvedője az eseményeknek, amitől a nézőnek az lehet az érzése, hogy lemarad a valódi konfliktusokról.
Művészek és műelemzők évszázadok óta keresik eredménytelenül a jó mű receptjét. Valahányszor úgy tűnik, sikerrel jártak, jön egy alkotás, ami minden nehezen kikutatott szabályt betartva lesz pocsék vagy igazi lázadóként, minden szabályt megszegve lesz remekmű. Amúgy pedig igazán rosszat annyiféleképpen lehet csinálni, mint rántottát. Íme, az alábbiakban az egyik változat.
Juhász Róza (fotó: Klebelsberg Kultúrkúria)
Első körben az előadás vegye komolyan magát. 1 vagy 2 pont eléréséhez kell egy csipet szemtelenség. Szándékos pofátlanság, hogy a készítők a jegyárért cserébe nem is akartak rendes előadást adni. Ha a néző veszi a lapot, talán még össze is mosolyog a készítőkkel ilyenkor, hogy lám-lám ilyen amikor valaki tényleg nem veszi a fáradságot, hogy értékelhető munkát csináljon. Egy 3 pontos előadáson azonban már tisztán érződik, hogy a készítők vért izzadtak azért, hogy egy közepes iskolai színjátszó tábor színvonalát ha lehet, még súrolják.
Másodszor készítsünk be az összes résztvevő számára ajándékot – nőknek virágcsokor, férfiaknak bor – és így a siker látszata biztosított.
Juhász Róza (fotó: Klebelsberg Kultúrkúria)
Harmadszor szükségünk van a megfelelő drámára. Noha Zrínyi Ilona figurája a célnak túl komplex, de azért ijesztésnek jó, ha ilyesmiket írunk a honlapon: „Az előadás egyik újszerű, erős darabja lehet az ifjúság számára tervbe vett, nemzeti identitást erősítő programnak.” Ez a mondat még akkor is kellőképpen rosszul hangzik, ha hátrahagyunk mindenfajta politikai előítéletet. De megadva a szakmai tiszteletet: a Hedry Mária által írt monodráma kétségtelenül megsejteti a címszereplő életében rejlő paradoxonokat, ám ezeket a rendezés végül annyira simára mossa, hogy csak egy patyolat tiszta ideális figurát látunk, egy családjáért és a hazájáért mindent feláldozó hősnőt. Zrínyi számtalanszor viaskodik magával az előadásban, ugyanakkor Hedry ábrázolásában ezek a problémák túlzóan éteriek. Csupán a nagyszerűség és a még inkább nagyszerűség közötti választás jelenik meg az előadásban. A tragédia pusztán a külső események révén következik be, Zrínyi csak elszenvedője az eseményeknek, amitől a nézőnek az lehet az érzése, hogy lemarad a valódi konfliktusokról.
Negyedszer fűszerezzük meg az egészet egy igazán kínos színészi teljesítménnyel. Felmerül persze a kérdés, hogy ez mennyiben Juhász Róza és mennyire a teljesen elhibázott színészvezetés adaléka a rendező, Árkosi Árpád részéről. Az első húsz perc keservesen egyhangú, Juhász Rózának a játékát rossz nézni. Szerepformálása nem pusztán hiteltelen, de egyenesen zavaró, mintha az első olvasópróbán lennénk, ahol pusztán az érthető felolvasás a cél. Később a szerep kínálta érzelmi amplitúdók mentén mintha a játék is belendülne, de szinte végig küzdeni kell a figyelemért.
Juhász Róza (fotó: Klebelsberg Kultúrkúria)
A rendezés kiszámítható és ötlettelen – lényegében hallani a rendezői utasításokat, hogy előbb balra állj, azután középre állj, azután jobbra állj. Miközben rendezői feladat lett volna bőven: sem az időugrások nincsenek rendesen kezelve – a szöveg szépen átfolyik az igeidőkkel az idősíkokon, míg a fény- és zeneváltás bántóan direkt –, sem a szerepváltások: Zrínyi mellett minden más karakter is Zrínyi hangján szólal meg. Ráadásul Árkosi számtalanszor állítja be Juhászt háttal a közönségnek – amivel nem csak jóformán lehetetlenné teszi a szerepformálást és érthetetlenné a szöveget, de egyszersmind kitakartatja a színésznővel a díszletben szereplő arcképeket, holott az adott jelenetek középpontjában gyakran éppen ezek a portrék állnának.
Összességében, az előadás mintha nem is lett volna a színházi szakma része. Ennél mindenki többet érdemelt volna, ennél minden csak jobb lehet.
(2016. szeptember 25.)
A Zrínyi Ilona adatlapja itt olvasható.
