És ebben van a Terror legnagyobb erénye: hogy mérlegelésre, a másik oldal érveinek átgondolására késztet.

Ferdinand von Schirach darabja nagyon friss, mindössze egy évvel ezelőtt, 2015 októberében volt az ősbemutatója a berlini Deutsches Theaterben. Zeitstück, hiszen a mostra, a mindannyiunkat foglalkoztató és megrémítő terrorfenyegetettségre reagál. (Hogy mennyire, azt jelzi, hogy ez év októberében már a darabból készült filmet is bemutatják Németországban.)  A forma viszont, amiben ezt teszi, filmről és színpadról is régóta ismerős: bírósági dráma, mint a műfaj klasszikusa, a Tizenkét dühös ember, de részleteiben ide sorolható akár a Katona tavalyi bemutatója, Az Olaszliszkai is.

Mészáros Béla (fotó: Dömölky Dániel)

Ahogy az a Terrorban el is hangzik, a bírósági tárgyalás bizonyos szempontból színház, ahol mindenki eljátssza a maga szerepét. Ahol igazságok és nézőpontok ütköznek, és a bíróságnak vagy éppen az esküdteknek kell eldönteni, hogy melyik igazság mellett teszik le a voksukat. Ezen az estén a nézők játsszák el az esküdtek szerepét, és szavaznak arról, hogy elítélik vagy felmentik a vádlottat, aki lelőtt egy utasszállító gépet, és ezzel megakadályozta, hogy azt a terroristák egy emberekkel tömött stadionra zuhantassák. 164 ember élete 70 000 ellenében.

A Terrorból egyértelműen érződik, hogy egy gyakorló jogász írta. Pontosan és szakszerűen idézi meg a bírósági tárgyalótermek világát, az egyes szerepkörökhöz kapcsolódó tipikus karaktereket. (Mondom ezt úgy, hogy gyakorló jogászként hosszú éveket töltöttem tárgyalótermekben, és hónapokat német bíróságokon.) De hiányzik belőle az irodalom. Hiányoznak belőle a hús-vér emberek. Típusokat kapunk, pontosan adagolt érveket és ellenérveket, a jogfilozófia néhány alapvetését, ami szinte esélytelen az érzelmi és erkölcsi matematikánkkal szemben.

Fullajtár Andrea, Kiss Eszter, Mészáros Béla (fotó: Dömölky Dániel)

Azon az estén, amikor az előadást láttam, a nézők kétharmada felmentette a vádlottat. És gyanítom, hogy az elítélő egyharmad nem kis részét a nézőtéren igencsak felülreprezentált jogászok adták, akik nyilván más szemmel nézték az előadást, és a büntetés kiszabásánál értékelték volna a nyomatékos enyhítő körülményeket – hogy a szakzsargonnal éljek. Magyarul: a jogszabályok keretein belül kerestek volna méltányos megoldást, egy nagyon enyhe büntetéssel.  (Zárójelben: a szavazásokba nyilván az is belejátszik, hogy nálunk jelenleg jóval kisebb a bíróságok és a jogszabályok, különösen pedig az Alkotmánybíróság és az Alaptörvény respektje, mint Németországban, de erre az előadás nem tér ki, megmarad a német verziónál.)

Dömötör András rendezésére is az mondható, hogy nagyon pontos, és hogy minden a helyén van. A színpad elrendezése egy bírósági tárgyalótermet formáz, amelyben mi, nézők a hallgatóság soraiban ülünk. A szürke színvilág, a célszerű-steril elrendezés – Kálmán Eszter munkája – is teljesen autentikus. Jó, a talár kicsit hiányzik, de így legalább van lehetőség egy kis jellemzésre a szürkét-fehéret-feketét variáló öltözetekben. Hatásos az egyes jeleneteket elválasztó sötétben a gyomoremelő repülőzaj. (Annyira hatott még a lenémított telefonomra is, hogy az előadás végére tőle szokatlan módon túlforrósodott.) Ezen kívül azonban az előadás nem az érzelmekre, hanem a mérlegelő értelemre akar hatni, kerülve az ilyen tárgyalótermi szituációkból könnyen kibukó teatralitást.

Fullajtár Andrea, Kovács Lehel (fotó: Dömölky Dániel)

Mindehhez részleteiben is kidolgozott, finom eszközökkel operáló színészi játék társul. Kiss Eszter bírónője olyan, ahogy azt a Bírák Etikai Kódexének kidolgozói megálmodták: decens, határozott, de nem erőszakos, együttérző, de csak annyira, hogy kívül maradhasson a tanúk érzelmi reakcióin, nem látszik rajta se rokonszenv, se ellenszenv. Fullajtár Andrea ügyésze többet játszik az arcával, kiül rá a kíváncsiság, néha egy kis kajánság, de még ellágyulás is. Okos nő, akiből a rutin még nem ölte ki az érdeklődést. Az ő karaktere kevésbé sablonos, nem a karót nyelt, rendíthetetlen ügyészt látjuk. A közte és a Mészáros Béla ügyvédje közötti kis pengevillogtatások megint csak nagyon tipikusak, ahogy az ügyvéd kötelességszerű kirohanásai, felhorkanásai is.

A vádlottat Kovács Lehel játssza, sokáig nekünk háttal, a felnyírt tarkójával. Aztán megfordul, és ő a rendíthetetlen ólomkatona. Akinek a harci repülés az élete, és a homlokráncában is ott van a meggyőződés, hogy nem tehetett másképp. Rajkai Zoltán a katonai felettesét játssza, akit tanúként hallgatnak ki. Sokat molyol a tárgyaival, és mindig nagyon jó ütemben, kifejezően. Lauterbach az egyszavas katonai parancsok világában él és rend a lelke: folyton tokjába teszi a szemüvegét, aktatáskájába pakolgatja az iratait. A fegyelmezettség arcán hordott maszkja mögül azonban Rajkai időnként kivillantja a karakter kisszerűségét. Rezes Judit az egyik utas özvegye, az egyetlen civil ebben a beszabályozott világban, az egyetlen, aki teljes mértékben önmagát adhatja. És talán ezért az ő szövege is más minőség, mint a darab „szakszerű” része. Rezes Judit finoman és érzékenyen játssza el a gyász fázisait, a tagadás és a harag között hullámzó asszonyt.

Az előadás vége felé a nézőknek dönteni kell. Bevallom, én másként döntöttem, mint ahogy azt előzetesen gondoltam volna. És ebben van a Terror legnagyobb erénye: hogy mérlegelésre, a másik oldal érveinek átgondolására késztet. Egy olyan országban, ahol előszeretettel minősítünk és döntünk zsigerből, oldalak és előítéletek alapján, ez nem kis dolog.

(2016. október 13.)

A Terror adatlapja itt olvasható.