Könyves Kálmán és Álmos herceg tetszés szerint behelyettesíthető Szapolyaival és Dózsával, kuruccal és labanccal, Kádárral és Nagy Imrével, Orbán Viktorral és Gyurcsány Ferenccel.
„Hemzseg a trágár, obszcén kifejezésektől, gyalázza az egyházat” – így minősítette parlamenti interpellációjában a magyar politikatörténet emlékezetes alakja, Torgyán József 1996-ban Spiró György Vak Béla király című hangjátékát, amely az 1994-95-ben írt, de színpadon csak 2008-ban bemutatott Árpád-ház című drámából született. Torgyán doktor a „vérzékeny és naiv krónika” ősbemutatójakor már nem volt parlamenti képviselő, így nem is interpellálhatott ellene, ahogy a HOPPart Társulat mostani, legújabb előadása ellen sem, bár nem lehet kétségünk afelől, hogy lenne mit mondania.
Árpád-ház (fotó: Gulyás Dóra)
Mindenesetre a magyar színház gondoskodott arról, hogy túl nagy visszhangja ne legyen a darabnak: az eredetileg mintegy hatvan szereplőt mozgató, nagyszínpadra szánt művet az ország talán két legkisebb színházi terében, a Shure Stúdióban és a Jurányi Ház kamaratermében sikerült bemutatni. Bár lehet, hogy így járt legjobban a politikai tartalmú művei miatt már nem egyszer kipécézett Spiró: az Árpád-ház egy nagyobb és ismertebb színházban borítékolhatóan kivívta volna a „nemzet- és egyházgyalázásra” mindig érzékeny hazafiak haragját.
Az Árpád-háziak uralkodása a magyar történelem aranykoraként él a nép emlékezetében, minek következtében az őket érő legkisebb kritika is szentségtörésnek számít. Pedig az a kor is csak ugyanolyan volt, mint a többi, a dicső királyok történetén végigtekintve pedig szinte egyetlen uralkodót sem találunk, aki ne küzdött volna meg valamelyik rokonával a trónért. Könyves Kálmán és testvére, Álmos herceg esete sem lóg ki a sorból, ahogy majd később Vak Béla fiai is egymás ellen ugrottak a Szent Korona megszerzéséért.
Herczeg Tamás és Mészáros Béla (fotó: Gulyás Dóra)
Spiró darabja ezt a folytonos ismétlődést emeli ki, már csak a szereposztással is, amely az egymás ellen fenekedő testvéreket és unokatestvéreket nemzedékenként ugyanazzal a színésszel játszatja el, megoldván a szerepösszevonások egy részének problémáját. De a látható történet mögött zajlik egy homályos, csak sejtetett cselekvéssor is: a szürke eminenciások üzelmei – a szürke eminenciásoké, akik a háttérben szövögetik a történelem fonalának szálait. A két „háttérhatalom”, az egyházi és a világi, Filbertus püspök és Ottmár ispán személyében konkretizálódik: ők gondoskodnak arról, hogy a bolond Árpád-háziak egymást gyilkolászása közben ne haljon ki a dinasztia, veszélybe sodorva az ország, de főleg az ő érdekeiket.
Persze mindez csak történelmi képeskönyv lenne, ha nem fedeznénk fel benne minduntalan saját korunkat, és egyáltalán, az egész magyar történelmet. Belemagyarázásra nincs szükség; Könyves Kálmán és Álmos herceg tetszés szerint behelyettesíthető Szapolyaival és Dózsával, kuruccal és labanccal, Kádárral és Nagy Imrével, Orbán Viktorral és Gyurcsány Ferenccel. Nem más ez, mint az örök magyar átok: a végzetes megosztottság, amely inkább eltűri a haza vesztét, mint a halálosan gyűlölt ellenfél győzelmét.
Az Árpád-ház politikai szatíra a javából, Keszég László rendezése pedig még jobban kidomborítja ezt: a Spiró által megírtaknál is elrajzoltabb, karikaturisztikusabb szereplőket látunk, abszurdba hajló jeleneteket – mindezt hangos, már-már tébolyba forduló zenei aláfestéssel. Az olykor kissé harsányra sikerülő szándékos humorizálás nem feltétlenül szolgálja a történet finom hangsúlyainak láttatását, az előadás hagymázas őrülete ugyanakkor egészében jól passzol Spiró groteszk színjátékához.
Stefanovics Angéla (fotó: Gulyás Dóra)
A színészek közül Bánki Gergely kapja el legjobban ezt a groteszket, már az előadás legelején az ájtatos nép hangjaként megadva az alaptónust. Diszkréten intrikáló Filbertusa telitalálat, egyszerre elrajzolt, mégis valóságosnak tűnő figura, a szürke eminenciás mintaképe. Mészáros Béla Álmos hercegként nagy fordulatszámon pörög, Vak Bélaként pedig sikerül megmutatnia a gyerekként megvakított későbbi király tragédiáját – formátumos alakítás. A dráma talán legizgalmasabb szereplője II. István: Dolmány Attila annak idején emlékezetesen játszotta őt a Budapesti Kamaraszínház előadásában, Herczeg Tamás viszont nem tudja olyan hatásosan megmutatni a saját gonoszságába belefáradt uralkodó dekadens tragikomédiáját. A három színésznő – Szilágyi Katalin, Stefanovics Angéla és Enyedi Éva – számos szerepet alakít, sokszínűen rajzolva fel a nagy történelmi tabló mellékszereplőit.
Bánki Gergely és Szilágyi Katalin (fotó: Gulyás Dóra)
Keszég László és a dramaturgi feladatokat is ellátó Enyedi Éva dicséretes munkával húzta meg alig kétórásra a darabot, sikerrel oldva meg a szerepösszevonások nem könnyű feladatát is. A rendezés nem aktualizál: hagyja, hogy hasson a spirói sztori, az áthallások úgyis jönnek maguktól. Bár végül semmi olyat nem tudunk meg, amit ne tudtunk volna eddig is, a HOPPart kétórás őrülete hatásosan szembesít a kis magyar nyomorúsággal.
(2016. október 21.)
Az Árpád-ház adatlapja itt olvasható.
