Az önmagában zseniális rendezői ötlet lesz mégis az előadás veszte.

Günter Grass világhírű regénye érzékenyen, ugyanakkor kérlelhetetlen őszinteséggel adja látleletét egy traumákkal teli történelmi kornak és egy fasizálódó társadalomnak. Schlöndorff 1979-ben nagy hatású filmet forgatott a tabudöntögető műből, amit Oscar-díjjal és Cannes-ban nagydíjjal jutalmaztak. A Bádogdob nagyot szólhatott volna a Kamrában is. Nem szólt. Semmilyen értelemben – sem hangszerként, sem Grass művének színpadi változataként. A kettő pedig erősen összefügg.

Elek Ferenc, Rujder Vivien, Dér Zsolt (fotó: Toldy Miklós )

Oskar Matzerath, a történet főhőse háromévesen elhatározza, hogy tiltakozásképp nem nő tovább, a gyerekkorban ragad örökre, mindemellett bádogdobja állandó püfölésével és üvegtárgyakat szilánkokra zúzó sikításával szegül szembe a felnőttek érthetetlen és élhetetlen világával. A dobszó figyelemfelkeltő provokáció, érvényre juttatása annak, hogy ez így nem mehet tovább.

Dilemma persze, hogyan lehet egy irritálón fülsértő folytonos dobpergést színpadra vinni úgy, hogy az ne menjen az előadás működőképességének és élvezhetőségének rovására, és Hegymegi Máté leleményesen ki is talál egy tökéletesnek látszó, eredeti megoldást. Az önmagában zseniális rendezői ötlet lesz mégis az előadás veszte.

Hegymegi megkettőzve főhősét lecseréli annak bádogdobját – Oskar a hangos játékszer helyett kap egy alteregót. A gyerek Oskar úgy vonszolja magával a felnőtt, saját történetét mesélő Oskart, mint a regénybeli hős a bádogdobját. Mindez gyönyörű, izgalmas jeleneteket eredményez. Mint például amikor a kis Oskar püföli narrátor mását, mert az szembesíteni akarja az igazsággal, s fejére olvassa bűneit, mulasztásait.

Tasnádi Bence (fotó: Toldy Miklós)

Csakhogy Oskar emblematikus dobpergése nélkül kiherélődik Grass története, és jóval súlytalanabb lesz maga a figura is. A dob provokálón idegesítő, elviselhetetlen hangjával együtt eltűnik a lázadás éle is, az elementáris tagadás csendes kivonulás lesz, önmagába záruló protestálás. Oskart itt csupán különcként lehet kezelni, maximum részvétet kelt.

A tavaly egy másik nagy lázadóról szóló drámát, a Kohlhaast rendező Hegymegi Máté most csupán ötletes illusztrálását adja a nagyszerű műnek. Akkor érezni, hogy valami igazán izgalmasat, lényegit érint az előadás, amikor Kovács Lehel Bebrája lép színre. A liliputi csoport démoni igazgatója lakk uniformisában a művészet célját pedzegeti.

Értelmezési lehetőségekről és öncsalásról szól Fekete Anna minimalista és erősen stilizált díszlete is. Az előadás elején fehér lepel borít mindent. A színen lévő gödör pince, sír, homokozó vagy épp menedék. A falakon körbefutó beázásnyom pedig nemcsak az eróziót mutatja, de mintha valamiféle tájképet is kirajzolna. A pusztulás szépségnek mutatkozhat – akár be is csaphatjuk magunkat.

Dér Zsolt, Takátsy Péter, Pálmai Anna (fotó: Toldy Miklós)

Persze a feldolgozás alapjául szolgáló művet is lehet a rendezésnek másként értelmezni, és a szórólap ajánlójában szépen fel is fedik saját olvasatukat: Meddig lehet észrevétlennek, gyereknek maradni? Vagy eljön az a pillanat, amikor elkerülhetetlenül felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért és fel kell nőnünk?

A baj csupán az, hogy ezt az olvasatot nem magából az előadásból tudjuk kiolvasni. Talán mert a rendezőt mintha jobban érdekelte volna a hogyan és miként, mint a mi végre. A kultikus regény képekbe kódolásának varázsa és erőfeszítése felemészti a miérteket. A végére pedig mintha még a szufla is elfogyna némileg.

Ám a hogyan előtt le a kalappal. Lenyűgöző a merész vállalás, a tetemes munka és a kreatív megvalósítás jó néhány csínja-bínja, amivel itt a rendező és csapata megkísérti a lehetetlent, a többszáz oldalas, pikareszk hagyományra épülő epikus mű színrevitelét. A fizikai színház koreográfus-rendező szakon végzett Hegymegi Máté változatos eszközökkel igyekszik a regény sokrétűségét visszaadni: olykor némafilmszerű a megjelenítés, olykor groteszken játékos, olykor mágikus realista vagy épp lírai elemekkel variál, olykor megduplázza a jelenetet. A XX. század vérzivataros történéseinek elmesélésébe még humor is vegyül.

Bádogdob (fotó: Toldy Miklós)

Mikó Csaba igen figyelemreméltón sűríti színrevihetővé a narratív nagyregényt, kitűnően megtalálva az arányokat a családi és társadalmi történések között, jó érzékkel kiemelve a fontos részeket.

És nem utolsósorban lenyűgöző most is a katonás színészek új formákra nyitott, kikezdhetetlen minőségű játéka, akik láthatóan élvezik az újszerű feladatot. Ha kell, falon lógó portréfestményt játszanak, ha kell, térdzoknis kisiskolást.

Elek Ferenc a „címszereplő”, hiszen narrátorként ő az a bizonyos bádogdob. Ő Oskar beszélő, igazmondó fele, aki elmeséli bukástörténetüket. Bár a tömény cinizmust kissé megszelídíti, kérlelhetetlenül mondja-mondja saját, a körülötte lévők és Németország XX. századi igaz történetét.

Dér Zsolt, Kovács Lehet, Elek Ferenc (fotó: Toldy Miklós)

Dér Zsolt e.h. kis Oskarja mint egy furcsa marionettbáb mozog az élők között, megnyúlt arccal les ki a világra. Bár passzivitásra kényszerül, némasága mégis szuggesztíven képes megjeleníteni a grassi hős elidegenültségét és magányát. Takátsy Péter fűszeresének beletörődései a szánalmas nevetségességtől a félelmes veszélyességig terjednek, Pálmai Anna (anya) a keménység és törékenység vibráló elegyét adja. Mészáros Béla figurája lúzerként is nyertes, nyertesként is lúzer. Szirtes Ági iskoláslánytól öregasszonyig, gonosz ártatlantól bizarr nagyasszonyig széles skálán mozog az est alatt, és mindegyik alakot képes ízesen megjeleníteni. Bezerédi Zoltán a csipetnyi bolondériával megspékelt frivol racionalizmust hozza. Rujder Vivien e.h. naivitásában is öntudatos, éteriségében is kellőképp földhözragadt mostoha. Tasnádi Bence pedig azzá válik, amivé csak akar, színpadi jelenléte a játékosság örömét hordozza.

Hegymegi Máté kísérletet tett egy fontos mű megszólaltatására. A törpe visszaemlékezéseiből, a felejthetetlen sikításokból és dobpergésből minőségi, de felejthető adaptáció született.

(2016. december 22.)

A Bádogdob adatlapja itt olvasható.