A küzdelem az igazi harc és a metafora közötti senkiföldjén ragad.

Egyre gyakrabban tapasztalhatunk közös kutatómunkát az alkotást alá és fölérendeltségek nélküli, közös kreációként felfogó, vagyis a rendező-színész törésvonalat tudatosan kerülő csapatoknál. A közösen megszerzett tudás önmagában is érték, bármennyire is időigényes dolog, hiszen amit egy „normális” előadásnál a rendező maga végez el, azt ebben az esetben mindannyian elvégzik. Ráadásul a külön-külön szerzett információk, sajátélmények és magángondolatok után még közös nevezőre is kell jutni, ami megint csak plusz feladat, többletidő – és többletérték.

Arany Virág és Hadi Júlia a Párbaj előadásában (fotók: Jókúti György)

A Párbaj előadása is megelőző tanulmányok után, Arany Virág és Hadi Júlia magánozásainak közösségeként jött létre. Az alkotók a ceremoniális táncperformansz műfajcímkét adták  neki.  És valóban az is, egy kultikus elemekkel operáló tematikus performanszfüzér, amelynek a témája: mivé lettek egykori párbajaink a mindennapi küzdelmeinkben? A probléma az, hogy ha ezen a kérdésen önmagában elgondolkodunk, sokkal izgalmasabb élményben lehet részünk és többre jutunk, mint az előadás megnézésével.

Jó a tér: ketten állnak egymással szemben fehér papírruhában, mi két oldalt ülünk sorfalat. Kezdik egymásba szőni a szavakat, ezután már mikrofonállványok nélkül mint westernhősök állnak egymással szemben. Óhatatlanul is a hozzám közelebb álló, nálam már csak a neve miatt is nyerő Arany Virágnak drukkolok Hadi Júliával szemben, amikor egymásnak esnek. Miután a papírruhák lassan leszakadnak, bugyiban és félmeztelenül folytatódik a női verekedés. A harc hiábavalóságának, az iszapbirkózás szégyenlős voajőrségének és a valódi fájdalomnak a fura elegye ez.

Hadi Júlia éles helyzetben bizonyosan kicsinálná az ellenfelét. De ez nem éles helyzet sem önmagában, sem jelentésében. Gondolhatnék a ki tudja honnan induló és sehová nem tartó nagybetűs küzdelem nagybetűs értelmetlenségére, emberségre és embertelenségre, alapvető frusztráltságunkra és valódi, bátor harcra való képtelenségünkre, de csak a jelenet értelmetlenségére tudok gondolni. A küzdelem az igazi harc és a metafora közötti senkiföldjén ragad, ami egyébként a színház- és a táncművészet hazai pályája, ám ahonnan jó esetben minimum az egyiket el is éri.  

Egy elfuserált tanári hozzáállás, majd egy szülő következik hangbejátszásként, aki ököllel szerzett elégtételre biztatja a gyermekét, amiből végül egy szerencsétlen pofonka sikeredik. Eszembe jut, hogy miután az osztálytársnője már másodszor pofozta fel őt mindenki szeme láttára, hogyan tanítottam tizenkét éves, tehetetlenül szégyenkező lányomat ököllel ütni – egyenes csuklóval, bal láb elől, derékból indítva orra vagy pofacsontra, soha nem állra, mert az neki jobban fáj, mint annak, aki kapja. És legalább kétszer, hogy tudja a másik, hogy ez nem csupán hisztéria, szalmaláng.

Hadi Júlia

Szülői és pedagógusi impotencia, frusztráció, kétségbeesés, harcaink és félelmeink, céljaink és indulataink. Az előadás sorban dobál fel lényeges gondolatokat és kelt fontos érzéseket, amik azonban buborékként pattannak el a következő pillanatban. Hadi Júlia egy indiánsátor előtt angolul elénekli, miben hisz, miközben Arany Virág egy pengetős hangszerrel kíséri; egy kitömött róka (ld. rókatündér) és egy sintoista gondolatmenet a halálfélelemtől való megszabadulásról. A Párbaj a félmosollyal előadott pátosz, az áldokumentarista színház, a játékos spiritualitás  és a félig nyers testiség között szlalomozik. Semmibe nem áll bele annyira, hogy az onnan való kiugrásának súlya és jelentése lenne, így az előadás egy töredezett  vázlat marad, amit nekünk kellene összeraknunk és kitöltenünk.

A fiatal alkotópáros előadása egy fontos kérdés körül futja a maga játékosan könnyed köreit, de pillanatnyi érzetek, fel-felvillanó gondolatok helyenként kusza töredékeivel sem a kérdést, sem minket nem ér el igazán.

(2016. december 2.)

A Párbaj adatlapja itt olvasható.