Szöveg, díszlet, jelmez, zene, fény és játék olyannyira egyben van, hogy a látszólagos rendezetlenség egységgé válik.

Lidércek sertepertélése, tündérkirály bosszúja, szerelmet gyújtó varázsvirág, szamárrá változás – megannyi bizarr etűd egy felnőtteknek szóló előadásban. Kovács D. Dániel rendezése tesz róla, hogy legyen mindnek alapja és „magyarázata”. A földre és a mába rántja a történetet, ugyanakkor szerencsére (és paradox mód) mégsem varázstalanít, sőt. Épphogy felerősíti a darabban lévő irracionalitást és a „rendetlenséget” is.

Stohl András (fotók: Dömölky Dániel)

Épp ebbe bukik majdnem bele. Az előadás egy idő után kezd maga is kaotikussá, széttartóvá válni, mi nézők pedig elveszni e túl sok mindenben. Színházesztétikai gondolatfutamok, független színházi életre való utalások, aktuálpolitikai kiszólások, leleményes effektek és önironikus magánszámok terhelik az amúgy is nehezen követhető, több síkon és szálon futó történetet.

Persze Shakespeare vígjátéka összetett mű, ám épp összetettsége miatt nem biztos, hogy elbír további futamokat. Kovács D. Dániel azonban nagyvonalún és merészen mit sem törődik a biztonsággal, szemérmetlenül szétfeszíti a kereteket. S teszi mindezt játékosan, könnyedén, meglovagolva a mű által felkínált őrületet. E darabnál nem is árt, ha meghagyják benne az őrületet, kuszaságot. Mégiscsak a szerelemről és a vágyakról szól, amik képesek az embert káoszba dönteni és mindent összezavarni. A vagány rendezői koncepció és dramaturgia nagyon is korrelál Shakespeare művével.

Szilágyi Csenge, Bach Kata, Ember Márk

Apránként tehát maga a kaotikusság válik a produkció mozgatórugójává. És ez – bármennyire is meglepő – képes jól működtetni az előadást. Talán mert minden formai újítás mögött ott a gondolat is. Ráadásul érezhetően kézben van tartva az egész. Kovács D. Dániel és színészei ügyesen egyensúlyoznak a káosz határán, a hallucináció mezsgyéjén. Így nem esik szét a sokfelé ágazó előadás. Szöveg, díszlet, jelmez, zene, fény és játék olyannyira egyben van, hogy a látszólagos rendezetlenség egységgé válik.

Vasfüggöny előtt, a „valóságban” kezdődik a játék. Nagyon e világból való a királyi pár: lézerpartis buliból lépnek elő. Úgy tűnik, mintha szerepjátékként tanulgatnák szövegüket. A darabbeli amatőr színészek pedig erősen átírják a textust, hogy természetesebbnek hasson. Így tesz a darab színpadi változatát készítő Závada Péter és Fekete Ádám dramaturg magával a Shakespeare-szöveggel is. Addig modernizálta, amíg main nem szólal meg. Szellemes szóferdítések (deus ex fapina stb.), szóforgatagok, nyelvi humor teszik még élvezetesebbé az estet.

Szentivánéji álom

A színielőadásra készülő mesteremberek között pedig megkezdődik a vita arról, miről is kell szólnia a színháznak: aktuálisról vagy általánosról, kimondva vagy a sorok közé rejtve a jelent. És cseppet sem róhatjuk fel a színházi szakmával szolidáris alkotóknak, valamint a függetlenektől (jelesül a Bodó Viktor vezette Szputnyik társulatból) érkező színészeknek, hogy be-beszúrják beszélgetésükbe a mai színházi helyzetet is. (Ráadásul a darab színházcsinálásról szóló szála ezt indokolja.)

A társulat maximálisan kihasználja, sőt, komolyan veszi, hogy e mű lehetőséget biztosít vallani színházról, szerelemről, ösztönökről, kapcsolatokról. Egyszóval mindarról, ami mindennapi valóságukat jelenti. Életszerűvé teszik a szerelmi kavalkádot, mindeközben nem fojtják el csírájában a mesét sem. Reflektálnak a körülöttük és az azon túl lévő világra. Az előadást pedig apránként összerántja a varázs és rögvalóság kettőse, képzelgés és realitás. Na és egy elcsattanó pofon. Mely hatalmasat szól, és nekünk is címzik. Mintha csak nekünk adná Pukk – térjen végre ki-ki észre, és tartsa meg, amit megszerzett, jól vigyázzon rá.

Eszenyi Enikő

Az egyik legjobban várt szerepalakítás a Szentivánéji álomból majd’ mindig Pukké. Eszenyi Enikő (akinek öt éve nem volt színészként vígszínházi bemutatója) kortalanra vett Pukk lett, bottal, fekete lódenkabátban. Nem oly kotnyeles, bohókás, fürge kobold (ez utóbbiba belejátszott Eszenyi balesete is), mint társai más álmokból. Talán maga az idő. Mindenhol ott van, mindenkiben ott lapul. Szálka a köröm alatt. Kár, hogy Eszenyi Enikő időnként Pukk elé tolakszik, és saját hangján szólal meg, ami itt most nem feltétlenül indokolt. Hol ilyen, hol olyan, és nem teremt egységes figurát a sokszínűségből.

További izgalmas szereplők a mesteremberek. Hegedűs D. Gézával bumfordi Gyaluja, Zoltán Áron Üstijének magánszáma igazán szórakoztató. Stohl András pedig valósággal lubickol Alap-Pyramus kettős szerepében. Játékkedve apadhatatlan, öniróniája/-paródiája sziporkázó. A legmeghatározóbb és -modernebb hangszerelésű figura azonban Hajduk Károly Zsindelye. Kellékezik, szid, dicsér, ha kell, hízeleg, szervez, ír. Kegyetlen és eltökélt. Mindent feláldoz színházáért. (Varju Kálmánt meg már nagyon szívesen látnánk Cérnánál vaskosabb szerepben is!)

Hegedűs D. Géza, Varjú Kálmán, Hajduk Károly, Zoltán Áron, Stohl András

Hippolyta és Titánia, Theseus és Oberon szerepösszevonása ebben a koncepcióban magától értetődő. Járó Zsuzsa és Király Dániel igen meggyőzően hozzák is. A fiatal szerelmesek Szilágyi Csenge, Bach Kata, Orosz Ákos és legfőképp Ember Márk e.h. megformálásában ízig-vérig maiak. Játékukkal belakják a színházat nézőterestül. Két angyal is születik az orrunk előtt. Jópofa ötlet, hogy épp a lidércek, Kárpáti Pál és Rainer-Micsinyei Nóra a legjózanabbak és a „legcivilebbek”.

Mindannyiuk közreműködésének is köszönhető, hogy ennyire kortársivá lett ez a játék. Amelynek tere, a kettősség jegyében, maga a színház és egy házibuli. Az erdőt egy drogoktól sem mentes parti testesíti meg, mely éppúgy sűrű, zavaros, vad, olykor varázsos és veszélyeket rejtő, mint a vadon. Az előadás látványvilága (Horváth Jenny terve) pedig konkrétan is tükrözi, hogy színház az egész világ. A díszletszínház meg a színház egy díszlete, egy könyvtárterem titkos tükrösszobával, ahol a szembenézés történik az ösztönökkel és álmokkal. (Freud tapsikolna örömében).

Bach Kata, Ember Márk, Orosz Ákos

Az előadás fajsúlyosan könnyed és szertelenül játékos. Végtelen frissesség jellemzi, emellett belengi valami fájdalmas veszteségérzet. Elvágyódás és elmúlás – vágyé, szerelemé, társulaté, játszóhelyeké, emberé.

Kovács D. Dániel első vígszínházi rendezése igencsak karakteresre sikerült. Merészen bánt anyagával, nem nyomasztotta vagy torpantotta meg a hatalmas nézőtér és az egyik legfurábban összetett klasszikus mű. Kockázatvállalása – övé és a színházé – üdvözlendő. Mert mindenképp jól járunk azzal, hogy Shakespeare Szentivánéjijéből nem lett itt szent tehén.

(2017. február 25.)

A Szentivánéji álom adatlapja itt olvasható.